Kívülről sok nő élete kifogástalanul működik: határidők, gyerekek, családi logisztika, mosoly a boltban, „persze, megoldom” a telefonban. Belül viszont van egy fáradtság, amit nehéz beazonosítani. Nincs dráma, nincs botrány, a kapcsolatban minden megy tovább, csak épp valahogy nem jó benne lenni. Amikor a viták apróságokból pattannak ki, vagy már vitázni sincs erő, és a csend válik alapállapottá.
Vitos Éva ilyen állapotokhoz érkezik meg. „Nagyon szeretek embereket hallgatni — nem csak azt, amit mondanak, hanem azt is, amit nehéz kimondani” — fogalmaz. A mondataiban van valami megnyugtató: nem kell okosnak lenni, nem kell kész diagnózissal jönni, nem kell jól csinálni semmit. Elég megérkezni, és onnan lehet továbbmenni — magunk felé, vagy egymás felé.
– Ha most egy kávé mellett bemutatkoznál a TűsarkakON olvasóinak: ki vagy te, és miben szeretsz leginkább segíteni az embereknek?
– Ha tényleg egy finom kávé mellett ülnénk, valószínűleg úgy mutatkoznék be, hogy: Évi vagyok, és nagyon szeretek embereket hallgatni. Nem csak azt, amit mondanak, hanem azt is, amit nehéz kimondani. Párkapcsolati és családkonzulensként, de life coachként is abban segítek, amikor valaki érzi, hogy valami nem jó, de még nem tudja pontosan megfogalmazni, mi. Sok olyan nő, egyre több férfi és pár talál meg, akik kívülről jól működnek, belül viszont elfáradtak. Akik már mindent megbeszéltek – vagy épp ellenkezőleg, semmiről sem beszélnek igazán. Én ilyenkor nem megoldásokat osztogatok, inkább segítek lelassítani, ránézni arra, mi történik belül, és újra megtalálni azt a hangot, amin egymáshoz lehet szólni, úgy, hogy a másik meghallja, megértse.
Azt hiszem, ami igazán jellemző rám, az a nyugodt, ítélkezésmentes jelenlét. Nem kell „jól csinálni” semmit, nem kell kész válaszokkal érkezni. Elég megérkezni. Onnan pedig már együtt lehet továbbmenni – akár egyéni úton, akár párban.
– A „Mindset Coaching” név nagyon beszédes. Neked mit jelent a „mindset”, és honnan jött ez a fókusz?
– Amikor elindultam, a Mindset Coaching név nagyon közel állt hozzám, mert akkoriban leginkább az érdekelt, hogyan gondolkodunk magunkról, a kapcsolatainkról, az életünkről – és hogy ez a belső hozzáállás mennyire meghatározza, mit élünk meg kívül. A „mindset” számomra akkor és most is azt jelenti: milyen szemüvegen keresztül nézünk rá ugyanarra a helyzetre.
A család és párkapcsolati konzulens diploma megszerzése után egyre inkább azt éreztem, hogy nem csak a gondolkodásunkról van szó. Hanem az érzelmeinkről, a kapcsolatainkról, a családi mintáinkról, arról, hogyan hangolódunk egymásra – vagy épp mennyire nem. Innen jött az Összhang név, amit ma már inkább láttatok a social media felületeken. Mert ma már sokkal inkább azzal dolgozom, hogyan lehet belső és kapcsolati szinten újra összhangba kerülni: önmagunkkal, a párunkkal, a családunkkal. A mindset továbbra is fontos része ennek, de inkább egy szelete annak a nagyobb képnek, amit együtt nézünk.
– Mi volt az a belső fordulópont, amikor azt érezted: „oké, most már tényleg a segítő hivatás jön”?
– Nem egy nagy, drámai pillanat volt, inkább egy lassú, belső érési folyamat. Már egészen fiatal koromtól kezdve mindig kísérte valamilyen pszichológiai, önismereti tanulás az utamat. Akkor is ezek a témák foglalkoztattak igazán, amikor még „civilben” csak olvastam, figyeltem, kérdeztem, kerestem az összefüggéseket. Emellett mindig nagyon szerettem, ha megosztják velem a gondolataikat, érzéseiket a barátok, kollégák, ismerősök. Amikor elmondták, mi zajlik bennük, a kapcsolataikban, és azt vettem észre, hogy nem elfáradok ettől, hanem inkább feltölt. Hogy valóban érdekel, mi történik a másikkal, és hogy jólesik jelen lenni ezekben a beszélgetésekben.
A fordulópont talán az volt, amikor rájöttem: ezt nem csak ösztönösen szeretném csinálni, hanem felelősen, szakmailag megalapozva is. Amikor már nem csak „beszélgetések” voltak, hanem valódi kísérés iránti vágy. Ekkor döntöttem úgy, hogy tanulni kezdek, majd diplomázom, és tudatosan ebbe az irányba állok bele. Onnantól már nem az volt a kérdés, hogy merem-e, hanem hogy hogyan csináljam jól. És ez a kérdés azóta is elkísér – minden egyes folyamattal, minden találkozással.
– Mit hoztál magaddal a korábbi munkáidból (és a 18 év angoltanításból), ami ma coachként a legnagyobb erőforrásod?
– Azt hiszem, a legnagyobb ajándék, amit a korábbi munkáimból hoztam, az a figyelem. A multis évek megtanítottak rendszerekben gondolkodni, összefüggéseket látni, és észrevenni, amikor valami „elakad” – még akkor is, ha látszólag minden működik. Ez ma a párkapcsolati és családi munkában is nagyon jól jön: gyakran nem ott van a probléma, ahol elsőre keressük.
Az angoltanítás pedig megtanított igazán jól hallgatni. Egy idegen nyelven az ember sokszor nem azt mondja, amit szeretne, hanem amit tud, és ebben a résben rengeteg érzés, bizonytalanság és vágy jelenik meg. Megtanultam türelmesnek lenni, „lefordítani” a félmondatokat, visszakérdezni, és biztonságot adni ahhoz, hogy valaki merjen megszólalni. Ez a fajta jelenlét ma is az egyik legerősebb eszközöm.
A kettő együtt – a struktúra és az empátia – adja azt a stabil keretet, amiben a klienseim meg tudnak érkezni. Nem kell tökéletesen fogalmazniuk, nem kell tudniuk, „mi a baj”. Elég, ha elkezdünk beszélgetni – a többi szépen kibomlik útközben.
– Van olyan ügyfélmondat vagy pillanat, ami különösen megérintett, és azóta is veled maradt?
– Igen, volt egy ilyen pillanat, ami azóta is gyakran eszembe jut. Egy mozaikcsaládban élő nő mondta egy alkalom végén, hogy: „Nekem az volt ma a legnagyobb dolog, hogy végre valaki érti, hogy én miben vagyok.” Nem megoldást várt, nem tanácsot – csak azt, hogy valaki valóban értse a helyzetét. Az is megfogalmazódott benne, mennyire felszabadító volt felismerni: nemcsak nincs egyedül ezzel, hanem amit érez, teljesen érthető és normális, és nem arról van szó, hogy ő lenne „rosszul összerakva”. Egy mozaikcsaládban rengeteg ellentmondásos érzés jelenik meg egyszerre, és ezek gyakran bűntudattal vagy szégyennel társulnak.
Számomra ez azért is különösen megérintő, mert én magam is mozaikcsaládban élek, így belülről is ismerem ezeket a dilemmákat. Talán éppen ezért tud ilyen mélyen megérkezni ez a fajta megértés: nem csak szakmailag, hanem emberileg is. Ezért hiszek annyira abban, hogy a segítő munka nem a tanácsadásnál kezdődik, hanem ott, ahol valaki végre megélheti: amit érez, annak van helye. És ez önmagában is elindíthat egy mély, megkönnyebbüléssel teli változást.
– Sokan keverik a coachingot a tanácsadással vagy terápiával. Te hogyan magyarázod el egyszerűen, mi történik egy coaching folyamatban?
– Általában úgy szoktam elmagyarázni, hogy a coaching nem arról szól, hogy én megmondom, mit kellene csinálnod. Inkább egy közös gondolkodás, ahol megállunk egy pillanatra, és megnézzük: mi történik veled, hol vagy most, és mire lenne igazán szükséged. Egy coaching folyamatban kliensként nem tanácsokat kapsz, hanem kérdéseket – olyanokat, amiket sokszor magunknak nem teszünk fel. Ezek segítenek tisztábban látni, lelassítani, és megtalálni a saját válaszaidat. Én ebben vagyok ott kísérőként: tartom a teret, figyelek, visszatükrözök, és segítek rendet tenni abban, ami belül sokszor még kusza.
A terápiától abban különbözik, hogy nem a múlt feldolgozásán van a hangsúly, hanem azon, hogyan lehet most és innen továbbmenni. A tanácsadástól pedig abban, hogy nem „kész megoldásokat” ad, hanem abban támogat, hogy te magad érezd meg, mi a következő jó lépés számodra. Sokszor már az is hatalmas változást hoz, hogy valaki végre kimondhatja hangosan, amiben van – és nem kell rögtön megoldania.
– Hogy néz ki nálad az első alkalom: mivel érkeznek az emberek leggyakrabban, és te mire figyelsz már az elején?
– Az első alkalomra az emberek legtöbbször nem mindig egy pontos kérdéssel érkeznek, hanem egy érzéssel. Feszültséggel, bizonytalansággal a párkapcsolatban, munkahelyen, egyéb családi, vagy baráti kapcsolataikban. De gyakran előfordul az is, hogy egy nagyon konkrét problémát hoznak – egy visszatérő konfliktust, egy döntési helyzetet, egy párkapcsolati nehézséget –, amihez gyors megoldást szeretnének.
Sokszor már az elején kiderül, hogy amit problémának gondolnak, az inkább egy tünet, és alatta egészen más érzések, szükségletek vagy régi minták húzódnak meg. Ilyenkor nem „leszedjük” a tünetet, hanem megnézzük, mit jelez, miről szól valójában.
Én ilyenkor leginkább arra figyelek, hogy biztonság legyen. Hogy ne kelljen jól mesélni, nem kell rögtön megoldásokat keresni, és nem kell eldönteni, „mi a baj”. Az elején inkább lassítunk, megnézzük, ki miben van most, és mi az, ami a leginkább nyomasztja vagy foglalkoztatja.
Pároknál különösen fontos számomra, hogy mindkét fél meghallva legyen. Nem igazságot teszek, és nem döntök arról, kinek van igaza, hanem segítek abban, hogy megjelenjen az, amit eddig nehéz volt kimondani egymás felé.
Az első alkalom számomra mindig ismerkedés: egymással és a folyamattal. Sokszor már itt megkönnyebbülés történik – nem azért, mert minden megoldódik, hanem mert végre nem egyedül kell cipelni azt, ami addig belül volt. Az első alkalom arról is szól, hogy kiderüljön: tudunk-e együtt haladni egy közös folyamatban.
– Mit jelent nálad a „biztonságos rossz”, és honnan lehet észrevenni, ha valaki ebben ragadt?
– A „biztonságos rossz” számomra azt jelenti, amikor valami már nem jó, mégis ismerős. Nem boldogít, de kiszámítható. Nem fáj nagyon, csak folyamatosan egy kicsit. Sok kapcsolat, munkahely vagy élethelyzet ilyen: nem omlik össze, „el lehet benne lenni”, csak közben lassan elfogy az ember. Onnan lehet észrevenni, hogy valaki ebben ragadt, hogy sokszor hallom tőle: „nem olyan rossz”, „lehetne rosszabb”, „legalább ez biztos”. Közben viszont eltűnik az öröm, a vágy, a kíváncsiság. Gyakran jelenik meg a halogatás is: majd később lépek, majd ha más lesz a helyzet, majd ha erősebb leszek, majd ha kirepülnek a gyerekek.
A biztonságos rossz legnagyobb csapdája, hogy megnyugtatónak álcázza magát. Nem kér döntést, nem kényszerít változásra – csak csendben benntart. És sokszor nem azért maradunk benne, mert ezt akarjuk, hanem mert félünk attól, mi lenne nélküle. A munka során ilyenkor nem az a kérdés, hogy „miért nem lépsz”, hanem az, hogy mit ad most ez a helyzet, mitől véd, és mire lenne valójában szükséged. Amikor ezek kimondhatóvá válnak, a változás már nem ijesztő ugrás, hanem egy következő, érthető lépés lesz.
– Tudnál adni 2–3 önreflexiós kérdést az olvasóknak, amit elő lehet venni, ha elakadásérzésük van?
– Ha elakadásérzésed van, érdemes először nem megoldást keresni, hanem egy kicsit megállni. Ezek a kérdések ebben segíthetnek: Mi az, ami most igazából nem esik jól ebben a helyzetben? Mi az, amit már régóta halogatok kimondani vagy meglépni? Mi lenne most egy apró dolog, ami egy kicsit megkönnyítené a napomat? Nem kell rögtön válaszokat találni. Sokszor már az is elég, ha ezek a kérdések ott maradnak velünk egy ideig, és lassan elkezdenek dolgozni bennünk.
– Párkapcsolati konzultációban mik a leggyakoribb „gyújtópontok”, amik újra és újra vitát hoznak?
– Meglepő módon a viták ritkán a nagy dolgokról szólnak. A legtöbbször egészen hétköznapi témák gyújtják be őket – csak ezek mögött sokkal mélyebb feszültségek húzódnak meg. Gyakran a kommunikáció körül gyűlik össze a feszültség: nem csak az számít, ki mikor és mennyit beszél, hanem az is, hogy az illető mennyire érzi azt, hogy valóban figyelnek rá, számít, amit mond. Sok vita mögött ott van az elismerés hiánya, az a csendes érzés, hogy „mindent én tartok egyben”, miközben kevés tér marad arra, hogy ő maga is töltődjön, jelen legyen önmagának.
Sok párnál robbanásveszélyes pont a határok kérdése is: a munka, a gyerekek, a tágabb család, a mozaikcsaládos helyzetek mind olyan területek, ahol könnyen összemosódnak szerepek és elvárások. Ilyenkor nem az a baj, hogy másképp gondolkodnak, hanem az, hogy erről nincs valódi, biztonságos beszélgetés.
A felszínen tehát apróságok jelennek meg, de a mélyben szinte mindig ugyanaz a kérdés dolgozik: fontos vagyok-e neked, számíthatok-e rád, jók vagyunk-e még így együtt? Amikor ezekre a kérdésekre teret kap a válasz, a viták is sokkal hamarabb lecsendesednek.
– Mikor érdemes segítséget kérni: mi az a jel, amikor már nem elég az, hogy „majd lenyugszunk és elmúlik”?
– Szerintem akkor érdemes segítséget kérni, amikor azt vesszük észre, hogy ugyanazok a körök futnak újra és újra, csak egyre fáradtabban. Amikor nem egy-egy vita van, hanem egy állandó feszültség a háttérben, ami nem igazán múlik el attól, hogy „majd lenyugszunk”. Jel lehet az is, ha egyre kevesebb a valódi beszélgetés, és inkább csend van, visszahúzódás vagy sértődöttség. Vagy amikor már nem a megoldást keressük, hanem azt, hogyan kerüljük el a következő konfliktust.
Sokan akkor kérnek segítséget, amikor már nagyon rossz, pedig valójában sokkal korábban is lehetne. Amikor még van kíváncsiság, szeretet, csak elfáradt a kapcsolat. A segítségkérés nem mindig azt jelenti, hogy baj van, hanem azt, hogy fontos annyira, hogy törődjünk vele.
Ha egy mondatban kellene összefoglalnom: akkor érdemes segítséget kérni, amikor már nem hiszünk igazán abban, hogy „majd magától jobb lesz”.
– Mi az a tipikus minta, amit nagyon sok kapcsolatban látsz, és mi szokott lenni a kulcsmomentum, ahol elindulhat a változás?
– Az egyik leggyakoribb minta, amit újra és újra látok, az az, hogy a felek ugyanarra vágynak – kapcsolódásra, biztonságra, figyelemre –, mégis teljesen másképp próbálják ezt elérni. Az egyik közeledik, kérdez, magyaráz, a másik inkább visszahúzódik, hallgat, védekezik. Így könnyen kialakul egy kör, ahol mindketten egyre magányosabbnak érzik magukat, miközben valójában egyikük sem akar ártani a másiknak.
A kulcsmomentum általában nem egy nagy felismerés, hanem egy apró elmozdulás. Amikor valaki először nem a másikat akarja meggyőzni, hanem meg meri mondani, mi van benne valójában. Amikor a vádak helyett megjelenik egy mondat arról, hogy „hiányzol”, „bizonytalan vagyok”, „félek, hogy elveszítelek”. Itt indul el a változás. Amikor a vita mögötti érzések kimondhatóvá válnak, és a másik nem ellenségként, hanem társként jelenik meg újra. Nem azért, mert minden megoldódik, hanem mert végre ugyanabba az irányba kezdenek nézni.
– Mondanál egy egyszerű, otthon is kipróbálható mikrogyakorlatot, ami nem ciki, mégis működik?
– Nagyon szívesen. Van egy nagyon egyszerű, otthon is kipróbálható gyakorlat pároknak, ami 5–10 percet vesz igénybe, és nem igényel semmilyen különösebb hangulatot vagy felkészülést. Üljetek le egymással szemben, és állítsatok be egy 5 perces időzítőt. Az egyikőtök beszél, a másik csak hallgat. Nem reagál, nem javít, nem vitatkozik – csak figyel. A beszélő erre a mondatra válaszol: „Mostanában ez foglalkoztat engem leginkább a kapcsolatunkat illetően…” Amikor lejár az idő, cseréljetek szerepet. A végén – ha még belefér 1–2 perc – mindketten mondjatok egyetlen mondatot: „Amit most a legjobban el tudok vinni ebből a beszélgetésből…” Nem kell megoldani semmit, nem kell döntéseket hozni. A gyakorlat lényege az, hogy újra megtapasztaljátok, milyen érzés meghallva lenni és meghallgatni egymást vita nélkül. Sok párnál már ez önmagában elmozdít valamit, és csökkenti azt az érzést, hogy „mindig ugyanott akadunk el”. Ez azért működik, mert nem beszélni tanít, hanem figyelni – és ez a kapcsolatokban sokszor a legnagyobb hiány.
– Mozaikcsaládban mi az a 2–3 kihívás, amire kevesen számítanak, és mi segít a legtöbbet a mindennapokban?
– Mozaikcsaládban az egyik legnagyobb meglepetés sokak számára az, hogy nem mindenki ugyanabban az ütemben érkezik meg az „új család” érzésébe. Van, aki gyorsan kötődik, másnak sokkal több idő kell, és ez gyakran feszültséget szül – főleg, ha elvárás társul hozzá, hogy „már régen túl kellene lennünk ezen”.
A másik kevéssé várt kihívás a lojalitáskonfliktusok megjelenése. A gyerekek – és sokszor a felnőttek is – belső ellentmondásokat élnek meg: lehet-e szeretni az újat anélkül, hogy ezzel elárulnánk a régit? Ezek az érzések gyakran kimondatlanul maradnak, pedig teljesen természetesek.
Harmadik gyakori nehézség, hogy a párkapcsolat könnyen háttérbe szorul a szervezés, alkalmazkodás és „tűzoltás” mellett. Pedig ha a pár nem kap teret, az egész rendszer meginog.
Ami a legtöbbet segít a mindennapokban, az a türelem és az elvárások tudatos lazítása. Az, ha elfogadjuk, hogy ez egy folyamat, nem egy állapot. Sokat számít az is, ha a pár rendszeresen visszatalál egymáshoz – akár rövid, tudatos időkkel –, és ha van helye annak, hogy mindenki kimondhassa, miben van, anélkül hogy rögtön megoldani kellene. Mozaikcsaládban nem a tökéletesség működtet, hanem az elfogadás és az újrahangolódás képessége.
– Nőként, társ- és szülői szerepben neked mi segít abban, hogy legyen énidő, és ne csak túlélőüzemmód?
– Őszintén? Nem mindig sikerül. És szerintem már az is sokat segít, ha ezt kimondjuk. Nőként, társ- és szülői szerepben számomra az volt az egyik legnagyobb felismerés, hogy az énidő nem akkor jön el, amikor „minden kész van” – mert olyan pillanat szinte sosem lesz. Ami nekem igazán segít, az az, hogy megtanultam komolyan venni a saját határaimat. Nem hosszú elvonulásokra gondolok, inkább apró, de tudatos döntésekre: nemet mondani, amikor túl sok lenne, kiszállni egy helyzetből, mielőtt teljesen kimerülök, vagy időt adni magamnak anélkül, hogy közben magyarázkodnék. És ami talán a legfontosabb: elengedni azt az elvárást, hogy mindig jól kell bírnom. Amióta ezt nem kudarcként élem meg, hanem jelzésként, sokkal hamarabb visszatalálok magamhoz. Így az énidő nem luxus, hanem alap – és nem túlélőüzemmódban, hanem jelenléttel lehet benne élni.
– Külön szívügyed az angol nyelvű konzultáció vegyes anyanyelvű pároknak. Miért pont ez lett a kedvenc szolgáltatásod?
– Valahogy nagyon természetesen jött. Az angol nyelv hosszú évek óta része az életemnek, de a vegyes anyanyelvű párokhoz való kötődésem személyes élményből is fakad. A 18 éves nagyfiam édesapja brit. Amikor találkoztunk, a munkám során aktívan használtam már az angolt, de a privát életem ott kezdett el gazdagodni az angol nyelv által. Az együtt töltött idő alatt a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, amikor nemcsak két ember, hanem két nyelv és két kultúra is találkozik egy kapcsolatban.
Nagyon szerettem és szeretek – mert kicsiben még ott van – angolt tanítani. Az a figyelem, türelem és finom hangolódás, ami egy nyelvtanulási folyamatban szükséges, számomra meglepően hasonló érzést ad, mint a segítői munka. Az angoltanításból hozott tapasztalat – a „lefordítás”, az új jelentések keresése, a félreértések oldása – természetesen keveredik bennem a coachinggal és a párkapcsolati kíséréssel. Mégis, a legmotiválóbb magának az angol nyelvnek a szeretete. És mivel sok szakirodalmat és hanganyagot is angolul olvasok, hallgatok, valahogy természetesen jött az igényem rá, hogy így is adjam tovább.
– Miben más egy nemzetközi/multikulturális pár dinamikája? Tudsz mondani egy tipikus félreértést, és azt, hogyan lehet feloldani?
– Egy nemzetközi, multikulturális pár dinamikája abban más, hogy nemcsak két ember, hanem két „láthatatlan szabálykönyv” találkozik. Más lehet, mit jelent a közelség, a vita, a tisztelet, a család szerepe vagy akár az, hogy ki mikor és hogyan fejez ki érzelmeket. Ezeket a különbségeket eleinte izgalmasnak éljük meg, később viszont könnyen félreértések forrásai lehetnek.
– Mi történik akkor, amikor valaki nem az anyanyelvén próbál vitázni, bocsánatot kérni vagy határt húzni?
– Ilyenkor sokszor nemcsak a szavakkal küzdünk, hanem az érzésekkel is. Amikor valaki nem az anyanyelvén próbál vitázni, bocsánatot kérni vagy határt húzni, gyakran „leegyszerűsödik” a mondandója. Nem azért, mert kevesebbet érez, hanem mert kevesebb eszköze van kifejezni azt, ami belül zajlik. Ez könnyen vezet félreértésekhez. Egy bocsánatkérés például túl rövidnek, ridegnek tűnhet, miközben belül rengeteg szégyen vagy megbánás van mögötte. Egy határ pedig túl keménynek hangozhat, mert hiányoznak belőle azok a finom árnyalatok, amelyek az anyanyelvben természetesek lennének. A másik oldalon ez gyakran úgy csapódik le, hogy „nem elég őszinte”, „nem elég empatikus”, „nem igazán érti, miről van szó”. Pedig valójában csak nyelvi korlátok között próbál nagyon fontos dolgokat kimondani. A megkönnyebbülés akkor jön el, amikor a pár felismeri: ilyenkor nem a szavak pontossága a legfontosabb, hanem a szándék. Ha teret adunk annak, hogy visszakérdezzünk, lelassítsunk, vagy akár azt mondjuk: „mondd el egyszerűen, mit szeretnél, nem kell szépen”, máris sok feszültség oldódik.
Ezért is olyan fontos ezekben a helyzetekben a türelem – magunkkal és egymással szemben is. Nem kevesebbet mondunk idegen nyelven, csak másképp.
– Mitől működik jól online a konzultáció: hogyan lesz biztonságos a tér a képernyőn keresztül is?
– Az online konzultáció akkor működik jól, ha nem „online módra” csináljuk, hanem emberi módon. A biztonság nem attól lesz meg, hogy egy térben ülünk, hanem attól, ahogyan figyelünk egymásra. Én már az elején hangsúlyt teszek arra, hogy a keretek tiszták legyenek: hol vagytok, mennyi időnk van, mire használjuk ezt az alkalmat. Ez segít megérkezni, lelassulni, és biztonságot ad – még a képernyőn keresztül is.
Sok kliens meglepődik azon, hogy online néha könnyebb megnyílni. Az otthoni környezet, az ismerős tér gyakran oldja a feszültséget, és kevesebb „teljesíteni akarás” jelenik meg. Pároknál különösen fontos, hogy mindkét fél valóban teret kapjon – itt is figyelek arra, hogy ne beszéljék túl egymást, és mindenki megérkezzen a saját mondandójához.
A biztonság végső soron abból születik, hogy nincs sietség, nincs ítélkezés, és nem kell rögtön megoldani semmit. Ha ez megvan, a képernyő inkább eszköz, mint akadály.
– Kamaszokkal is dolgozol: szerinted miért nehezebb ma kamasznak lenni, mint 20–30 éve?
– Egy kis és egy nagykamasz anyukájaként szívügyem a kérdés. Szerintem ma kamasznak lenni azért nehezebb, mert sokkal több minden történik egyszerre – és sokkal kevesebb idő marad arra, hogy mindezt feldolgozzák. A közösségi média folyamatos összehasonlítást hoz, állandó készenlétet, és azt az érzést, hogy mindig láthatónak kell lenni. Ez óriási nyomás egy olyan életkorban, amikor az identitás még formálódik. Húsz–harminc éve kevesebb inger érte őket, és több tér volt unatkozni, hibázni, visszahúzódni. Ma sok kamasz úgy érzi, hogy már most „jól kell működnie”, miközben belül még rengeteg kérdés van. Ehhez jön az is, hogy a világ sokkal bizonytalanabbnak tűnik, mint régen – ezt ők nagyon érzékenyen veszik.
Ami külön nehéz, hogy sok kamasz érzelmileg nagyon érett, mégis kevés eszköze van arra, hogy kimondja, mi zajlik benne. Gyakran nem lázadással, hanem szorongással, visszahúzódással vagy túlzott megfeleléssel reagálnak. Ezért is fontos, hogy legyen legalább egy biztonságos felnőtt, aki nem megoldani akarja őket, hanem jelen van, kérdez, és elbírja azt is, ha nincs azonnali válasz. Néha ez önmagában többet ad, mint bármilyen tanács.
– Ha egy szülő csak annyit hall otthon, hogy „hagyj békén” vagy „úgysem értesz”: mi lehet a legjobb első reakció?
– Talán meglepő, de az egyik legjobb első reakció ilyenkor az, ha nem reagálunk azonnal tartalmilag. A „hagyj békén” vagy az „úgysem értesz” ritkán valódi üzenet – inkább egy határjelzés. Azt mondja: most túl sok, nem tudok beszélni, nem vagyok biztonságban. Ahelyett, hogy magyaráznánk, vitatkoznánk vagy megsértődnénk, sokkal többet segít egy rövid, nyugodt mondat, például: „Oké, itt vagyok, ha később beszélnél.” Ez egyszerre ad teret és biztonságot. Nem hagyja magára a kamaszt, de nem is nyomul rá. A legtöbb fiatal ilyenkor nem azt teszteli, hogy mennyire vagyunk okosak vagy mennyire értjük őt, hanem azt, hogy elbírjuk-e őt akkor is, amikor nehéz. A valódi beszélgetések sokszor nem ott kezdődnek, ahol szeretnénk, hanem később – egy másik pillanatban, egy másik hangulatban. Ha addig megmarad a kapcsolat, már nagyon sokat tettünk.
– Iskolai közösségekben mitől oldódik a klikkesedés, széthúzás, és miért olyan erős eszköz az őszinte kíváncsiság?
– Az iskolai közösségekben a klikkesedés legtöbbször nem rosszindulatból alakul ki, hanem biztonságkeresésből. Egy gyerek vagy fiatal ösztönösen oda húz, ahol hasonlónak érezheti magát, ahol nem kell magyarázkodnia, ahol „értik”. A gond akkor kezdődik, amikor ezek a kis csoportok bezárulnak, és a különbségek fenyegetéssé válnak. A széthúzás akkor oldódik, amikor a közegben megjelenik a megengedés: nem kell mindenkinek egyformának lennie ahhoz, hogy helye legyen. Ehhez viszont nem szabályok kellenek első körben, hanem kapcsolatélmények – olyan helyzetek, ahol nem szerepek vagy címkék mentén találkoznak egymással a gyerekek. Ezért olyan erős eszköz az őszinte kíváncsiság. Amikor valaki nem azért kérdez, hogy minősítsen, hanem mert tényleg érdekli a másik: „te ezt miért így látod?”, „neked mi fontos ebben?”. A kíváncsiság lekapcsolja a védekezést, mert nem támad, nem hasonlít, nem rangsorol. Azt üzeni: van helyed itt akkor is, ha másként gondolkozol. Amint ez megjelenik egy közösségben – akár egy felnőtt mintáján keresztül –, a klikkek elveszítik az élüket. Nem tűnnek el egyik napról a másikra, de átjárhatóbbá válnak. És ez már elég ahhoz, hogy egy közösség ne széthúzzon, hanem megtartson.
– Zaklatás, bántás gyanúja esetén mit javasolsz? 3 konkrét, azonnal megtehető lépés szülőnek vagy érintett felnőttnek?
– A főiskolán kiemelt téma volt a bullying. Én előtte nem is tudtam, hogy ezzel ilyen fontos foglalkozni. A tanulmányaink kapcsán merültem bele a témába és 2 iskolás gyerek anyukájaként nagyon megérintett sokszor a valóság. Végül még egy foglalkozás sorozat is született belőle a nagyfiam gimnáziumában, mert teret adtak a témának az egyik osztály közösségének javítása érdekében.
A témában tanultak alapján amit nagyon fontosnak tartok szem előtt tartani az értintett szülők és pedagógusok számára: 1. Vedd komolyan, amit hallasz – még akkor is, ha „nem bizonyított”. Zaklatásnál nem az a legnagyobb hiba, ha túlreagálunk, hanem ha elbagatellizálunk. Ha egy gyerek vagy fiatal jelez – akár csak félmondatokkal, viselkedésváltozással –, az már elég ok arra, hogy megálljunk. Nem kell azonnal nyomozni vagy dönteni, elég annyi: „Látom, hogy ez nehéz. Fontos, amit mondasz.” Ez már önmagában biztonságot ad. 2. Kérdezz, de ne faggass – és ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. Az első beszélgetésnél ne részleteket akarj kiszedni, hanem teret adj. Nyitott kérdések segítenek: „Mióta tart?” „Hol szokott ez történni?” „Ki tud róla még?” Fontos: ne ígérd meg automatikusan, hogy „senkinek nem mondjuk el”, mert lehet, hogy később felnőtt beavatkozásra lesz szükség. Inkább azt mondd: „Megbeszéljük együtt, mi legyen a következő lépés.” 3. Ne maradjatok egyedül vele – vond be a megfelelő felnőttet. Zaklatás gyanújánál nem egyéni megoldás kell, hanem rendszerszintű lépés. Ez lehet iskola (osztályfőnök, iskolapszichológus), intézményvezető vagy más szakember. A cél nem a büntetés első körben, hanem a biztonság helyreállítása. Fontos üzenet a gyereknek: „Nem árulkodsz. Segítséget kérsz.” Ha egy mondatban kellene összefoglalnom: Higgy neki, maradj nyugodt, és ne egyedül akard megoldani.
– A rádiós együttműködésedben diákokkal is dolgoztál: szerinted mi foglalkoztatja most legjobban a tiniket, és te mit tanultál tőlük?
– A tiniket szerintem most leginkább az foglalkoztatja, hogy hogyan lehet önmaguknak maradni egy nagyon zajos világban. Rengeteg elvárás veszi őket körül: hogyan nézzenek ki, mit gondoljanak, mit érjenek el, miközben belül még keresik, hogy kik is ők valójában. Sokkal érzékenyebbek, mint ahogy azt kívülről mutatják, és sokszor nem lázadással, hanem bizonytalansággal, szorongással reagálnak.
A rádiós együttműködés során az lepett meg leginkább, hogy mennyire éles a radarjuk az őszintétlenségre. Azonnal megérzik, ha egy felnőtt csak „okosat akar mondani”, és azt is, ha valódi érdeklődés van mögötte. Ők nem kész válaszokat várnak, hanem jelenlétet: hogy valaki tényleg kíváncsi rájuk, nem akarja rögtön kijavítani vagy megjavítani őket.
Amit én tanultam tőlük, az a bátorság. Azt, hogy mernek kérdezni, kételkedni, és kimondani azt, ha valami nem stimmel – még akkor is, ha nincs hozzá szép, kerek mondatuk. És azt is, hogy néha a legfontosabb, amit adhatunk nekik, nem egy tanács, hanem az a mondat: „Érdekel, amit gondolsz.” Ez nekik sokszor többet jelent mindennél.
– Női vállalkozóknak is tartasz témákat (érzelmi intelligencia, networking). Mi az az 1–2 készség, amit a legtöbben alulértékelnek vezetőként, és mit vigyen haza ebből egy olvasó már ma?
– A női vállalkozóknál és vezetőknél két olyan készséget látok újra és újra, amit nagyon alulértékelnek, pedig óriási erejük van. Az egyik az érzelmek tudatos kezelése – elsősorban a sajátunké. Sok vezető azt gondolja, hogy az érzelmek „magánügyek”, és a profizmus azt jelenti, hogy félretesszük őket. Valójában épp az a legnagyobb erőforrás, ha felismerjük, mi zajlik bennünk egy helyzetben, és nem ösztönből reagálunk. Egy vezető nyugalma, tisztasága és önreflexiója sokkal erősebben hat a csapatra, mint bármilyen technikai tudás.
A másik alulértékelt készség a kapcsolódás minősége. Nem a névjegyek száma, nem a „jól networkingelés”, hanem az, hogy tudunk-e valóban jelen lenni egy beszélgetésben, figyelni, kérdezni, és emberként kapcsolódni. Ez az, amitől egy kapcsolat nem csak hasznos, hanem hosszú távon is élő marad.
Az olvasóknak pedig azt javaslom: figyeld meg egy helyzetben, mit vált ki belőled érzelmileg, mielőtt reagálsz; próbálj meg egyetlen beszélgetésben nem hatni, hanem kapcsolódni. Ez a két apró váltás meglepően nagy különbséget tud hozni – vezetőként és emberként is.
– Nálunk hagyomány, hogy az interjúinkat villámkérdésekkel zárjuk. Jöhet? Csak vágd rá, ami elsőre az eszedbe jut. Kávé vagy tea?
– Kávé.
– Reggeli énidő: csend vagy zene/podcast?
– Csend.
– Online konzultáció vagy személyes találkozó? Melyiket szereted jobban?
– Személyes.
– Angol vagy magyar? Melyiken könnyebb igazán mélyet beszélgetni?
– Magyar.
– Mi tölt fel gyorsabban: séta vagy egy jó beszélgetés?
– Beszélgetés.
– Egy szó, amit mostanában sokat használsz, és miért pont azt?
– Önazonos. Mert dolgom volt és van vele.
– Mi az a mondat, amit jó lett volna hamarabb megtanulni kimondani: „nem”, „kérek”, „elég”…?
– A „nem”. És a: „még gondolkodom rajta.”
– Konfliktusban te inkább azonnal beszélnél, vagy kérsz időt?
– Manapság már kérek időt.
– Kedvenc komforttevékenység egy nehéz nap után?
– Beszélgetés a férjemmel, vagy a legjobb barátnőmmel.
– Könyv vagy sorozat?
– Könyv.
– Ha 24 órára kikapcsolhatnád az összes elvárást, mivel telne az a nap?
– Sport, finom kávé, olvasás, naplóírás, kutyasétáltatás a mezőn, egy izgalmas zöldséges étel elkészítése és elfogyasztása, este koncert barátokkal.
– Mit kívánsz most leginkább azoknak, akik épp elakadásban vannak?
– Hogy keressék meg azt az embert akinek a legjobban meg tudnak nyílni, hívják el egy beszélgetésre és merjenek sérülékenyen beszélni magukról. Az első lépés ahhoz, hogy jobban legyünk, ha saját magunknak nyújtunk segítő kezet, nem félresöpörve az érzéseinket, hanem odafigyelve rájuk.
