Karácsony előtt pár nappal elment az a rekedtes hangú, kékes-melankolikus gitárhős, aki nélkül az ünnepi playlist ma már elképzelhetetlen. Chris Rea 74 évesen, rövid lefolyású betegség után halt meg, családja körében. A Middlesbrough-i fagyizóból induló, olasz–ír felmenőkkel rendelkező zenész 25 stúdióalbumot hagyott maga után, a The Road to Hell és az Auberge az Egyesült Királyság lemezlistájának tetejéig jutott, első nagy sikere, a Fool (If You Think It’s Over) pedig Grammy-jelölést hozott neki mint „az év új előadója”.
Ő maga mindig inkább bluesgitárosnak tartotta magát, mint popsztárnak, az élete második felét pedig súlyos betegségek árnyékolták be – hasnyálmirigyrák, majd a stroke után is dolgozott tovább.
Most nem egy közelgő koncertre hangolódunk vele, hanem búcsút veszünk tőle. Összegyűjtöttünk tíz dalt. Nem „best of”, inkább egy szívből jövő útvonal, amitől kicsit érthetőbb lesz, miért sírnak-mosolyognak egyszerre a hangjára az autópályán, a mosogató fölött vagy egy késő esti vonaton hazafelé.
1. Driving Home for Christmas – Amikor az ünnep tényleg az úton kezdődik
Nehéz ma úgy végigmenni decemberen, hogy ez a dal ne kísérjen minket, reklámokban, bevásárlóközpontban vagy a saját Spotify-listánkon. Pedig amikor megszületett, egyáltalán nem volt garantált a sikere: 1978 telén írta Rea, amikor épp pénz nélkül, kiadó nélkül, télies, havas utakon zötyögött haza Londonból Middlesbrough-ba a felesége autójával. A dalt először csak B-oldalként adták ki, később vették újra fel, és szép lassan vált azzá a klasszikussá, ami ma évente milliós streamszámokat hoz, és több százezer font jogdíjat.
Ha valaha ültél már buszon, vonaton, kocsiban az ünnep előtti káoszban – műanyag szatyorban be nem csomagolt ajándék, ölben táska, sál, csomagolópapír – és megszólalt ez a dal, pontosan tudod, mitől működik ennyire. Nem „csilingelős” karácsonyt ígér, hanem azt az egyszerű pillanatot, amikor a piros lámpánál ülve arra gondolsz: „mindegy, mekkora a dugó, csak érjek oda azokhoz, akiket szeretek”. Mostantól pedig egy kicsi búcsú is lesz benne: ahányszor meghalljuk, tudjuk, hogy a szerzője már tényleg „hazafelé tart”.
2. The Road to Hell (Part 2) – Az autópálya, ami a saját árnyékodba visz
A The Road to Hell 1989-ben jelent meg, és azonnal Rea karrierjének csúcspontjává vált: az album az Egyesült Királyság toplistájának élére került, és azóta is ez a neve hallatán az egyik első asszociáció. A dal inspirációja állítólag az M25-ös londoni körgyűrűn vánszorgó, végtelen dugók sorából jött, abból az érzésből, hogy a modern élet néha egy lassan izzó pokol, amiből mégis nehéz kiszállni.
Zeneileg mégis elképesztően vonzó: a fokozatosan építkező intró, a sötét, de kényelmesen ringó groove és Rea jellegzetes slide-gitárja egy olyan hangulatot hoz, amitől azt érzed, hogy bármelyik pillanatban történhet valami nagy – kívül vagy benned. Ez az a szám, amit éjjel, hosszú úton, egyedül a kocsiban kell hallgatni, amikor épp számot vetsz azzal, hogy merre tart az életed. És – bármilyen furcsa – nagyon női dal is: tele van azzal a csendes, belső dühvel és fáradtsággal, amit mi is ismerünk a „mindenkiért én felelek” napok után.
3. On the Beach –Nyár, lemenő nap
Ha a The Road to Hell az éjszakai autópálya, akkor az On the Beach a kora esti tengerpart, ahol a nap már lejjebb csúszott, de még meleg a homok. A dal a nyolcvanas évek közepének európai rádióslágere volt, finoman jazzes harmóniákkal, puha szintikkel, csukott szemmel is felismerhető gitárjátékkal.
Ebben a számban nagyon jól tetten érhető Rea egyik legnagyobb ereje: sosem harsány. Nem kiabálja túl a nyarat, a szerelmet, a vágyat. inkább végig ott zsong a háttérben egy kis nosztalgia, hogy amit most élsz, azt egyszer majd hiányolni fogod. Tökéletes dal mosogatáshoz, pakoláshoz, vagy egy hosszú, kád szélén ülős telefonbeszélgetéshez a legjobb barátnőddel.
4. Fool (If You Think It’s Over) – „Túl szép, hogy igaz legyen”
Ez volt az első nagy Chris Rea-sláger: 1978-ban ezzel robbant be, a dal az amerikai slágerlistákon is előkelő helyig jutott, és Grammy-jelölést hozott neki mint „az év új előadója”. Ő maga később sokszor nyilatkozta, hogy túl „soft-rockosnak” érzi, és jobban szereti a keményebb, bluesos dolgait, de közben ez az a szám, amely millióknak segített túlélni egy szakítást a rádió mellett ülve.
Ha meghallgatod, rögtön érzed, miért: tele van akkora, meleg, gyógyító empátiával, amit ritkán kapunk férfihangtól ebben a sérülékeny helyzetben. Nem azt üzeni, hogy „ugorj tovább gyorsan”, hanem azt: értékes vagy akkor is, ha most elhagytak. Minden nőnek jó lenne, ha legalább egyszer úgy szólnának hozzá, ahogy ez a dal.
5. Auberge – Középkorú férfi válság, amit valahogy mégis értünk
Az Auberge 1991-ben jelent meg, az album azonnal a brit listák első helyére ugrott, és ezzel Rea másik nagy korszakmeghatározó lemeze lett. A címadó dal látszólag arról szól, milyen jó érzés kiszállni az autópályáról egy útszéli fogadóba, ahol vár rád valaki és egy tányér meleg étel. A felszín alatt azonban a középkorúság, az útkeresés, a „mit kezdjek azzal, hogy már nem vagyok húsz” kérdéseiről is beszél.
Nőként pontosan értjük ezt a válságot, csak nekünk más történeteket mesélnek köré. A dalban ugyanúgy jelen van a szabadságvágy, a menekülés, a felelősség súlya. Ha épp azon gondolkodsz, hogy „most akkor ez volt az, és innentől csak lefelé?”, tedd fel ezt a számot, és hagyd, hogy a lassan hömpölygő zene emlékeztessen: bármikor választhatsz egy leágazást a saját életedben.
6. Looking for the Summer – Belül keresve a nyarat
Looking for the Summer – keressük a nyarat, miközben lehet, hogy már rég ősz van… A ’91-es dal látszólag évszakokról szól, valójában arról a belső állapotról, amikor valami rég nem működő dologból próbálunk érzelmileg kikászálódni. A zenéje könnyű, lebegős, mégis minden sorában ott van egy kis fájdalom.
Ez a dal egy kicsit olyan, mint amikor január közepén visszanézed a nyári fotóidat: jó volt, szép volt, de már más ember vagy. Nőknek különösen ismerős lehet ez a „nyarat keresem magamban” érzés: egy régi kapcsolat után, egy nagy költözés előtt, vagy épp akkor, amikor a gyerekek mellett keresed újra a saját identitásodat.
7. Josephine – A nem csöpögős szerelmes dal
A Josephine az a típusú szerelmes szám, amitől a legtöbbünknek nem lesz allergiás kiütése. Nem klisés, nem túlírt, nincs tele cukormázzal, inkább egy hosszú, ringó, kicsit hipnotikus szerelmes vallomás, amitől azt érzed, hogy valaki tényleg lát téged.
Rea több verzióban is kiadta a dalt, ami önmagában mutatja, mennyire közel állt a szívéhez. Ez az a szám, amit nyugodtan oda lehet tenni egy közös vacsora aláfestéseként, vagy egy hosszú, beszélgetős este mellé. Ha szereted azt az érzést, amikor egy dalban egyszerre van jelen az intimitás és a szabadság, akkor ez a te Chris Rea-pillanatod.
8. The Blue Café – Ha túl sokat gondolkodsz
A The Blue Café címadó dala egy füstös, kitalált helyre visz, ahová csak akkor ül be az ember, ha épp nem akar hazamenni vagy nem tud. A kilencvenes évek végén jelent meg, és már Rea bluesosabb, borúsabb korszakát jelzi.
Ha valaha ültél már egy kávézóban úgy, hogy valójában a saját életed fölött tartasz „tanácskozást” magaddal, pontosan ismered ennek a dalnak a hangulatát. Nőként ez a „kék kávézó” lehet egy barátnős bortúra utáni csend, egy hosszú séta, amikor azon gondolkodsz, mi legyen a munkáddal, a házasságoddal, a vágyaiddal. Chris Rea zenéje ilyenkor nem nyom lejjebb, inkább segít abban, hogy kimond magadnak, mi van.
9. Stainsby Girls – Egykori kislányok a régi gimiből, akikből mára nők lettek
A Stainsby Girls egy sokkal könnyedebb, nosztalgikusabb oldalát mutatja Reának: a dal a középiskolai lányokról szól, akikből aztán igazi nők lettek, és akikhez annyi kamaszkori emlék kötődik. A ritmusa lendületes, az egésznek van egy „autóval ablak lehúzva” érzése.
Nekünk, nőknek azért is jó hallgatni, mert emlékeztet: igen, egyszer mi is voltunk azok a „stainsby girl”-ök – saját gimink, városunk, falunk lányai –, akikről valószínűleg ma is mesélnek a régi fiúk egy-egy sör mellett. És közben jó ránézni arra, hogyan lettünk azok a felnőtt nők, akik most hallgatják ezt a dalt.
10. Julia – Egy apa egészen tiszta szerelme
A Julia egy különösen intim zárás erre a listára: ez a dal Rea lányához íródott, és az egyik legszebb apa-gyerek kapcsolatot megidéző szám a könnyűzenében. Nincs benne semmi nagy gesztus, semmi dráma, csak az a nyugodt, mély szeretet, amit egy férfi érezhet, amikor rájön, hogy az életének legfontosabb női nem a rajongók, nem a múzsák, hanem a saját gyerekei.
Hallgatni úgy jó, ha közben magadra gondolsz, akár lányként egy apára, akár anyaként a saját gyerekeidre. Segít átkeretezni azt, amit sokszor elfelejtünk: a legnagyobb történeteink nem a színpadon, hanem a nappaliban, a gyerekszoba ajtaja mellett, vagy az autó hátsó ülésén születnek meg.
