A modern, rohanó világunkban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az életre szóló, mindent elsöprő romantika csupán a fikció és a mozifilmek világa. Léteznek azonban a magyar múltnak olyan elfeledett, igaz történetei, amelyek nemcsak felülmúlják a legszebb regényeket, de bizonyságot tesznek a hűség és a tartás erejéről is. Dajka Margit, a huszadik századi magyar színjátszás egyik legmeghatározóbb, utánozhatatlan zsenije és egy egykori vezérkari tiszt találkozása pontosan ilyen csoda. Szerelmük krónikája nemcsak a magyar kulturális emlékezet drága kincse, hanem örök mementó arról, hogy a legmélyebb emberi érzéseket sem a háború, sem a fogság, sem a társadalmi összeomlás nem képes megtörni.
A történet a második világháború sötét, vészterhes éveiben kezdődött, amikor a frontvonalon harcoló katonák számára a hazai művészek látogatása jelentette az egyetlen kapaszkodót a normalitásba. Dajka Margit, akit a közönség nemcsak páratlan tehetségéért, de mély hazaszeretetéért és melegszívűségéért is rajongásig szeretett, több alkalommal is kiutazott a frontra, hogy játékával lelket öntsön a honvédekbe. Az egyik ilyen tábori előadás után egy fess, fiatal vezérkari tiszt lépett a művésznőhöz, hogy egy dedikált fényképet kérjen tőle emlékbe. A fotó gazdára talált, ám ekkor még egyikük sem sejthette, hogy ez a jelentéktelennek tűnő pillanat egy évtizedeken átívelő, sorsfordító legenda kezdete.
A háború vihara ezután mindent elsöpört: a tisztre a keleti front pokla, majd a hosszú, embertelen szovjet hadifogság évei vártak, ahol a túlélés esélyei napról napra fogytak. Ebben a kilátástalan sötétségben a férfi számára a kabátja belső zsebében őrzött, féltve nevelt Dajka Margit-fotó és a színésznő iránt fellángolt reménytelen, plátói szerelem jelentette az egyetlen fénysugarat. Eközben a háború utáni Magyarországon a régi világ polgári elitjét szisztematikusan ellehetetlenítették, így a fogságból hazatérő, egykori Horthy-tisztnek is a társadalom peremén kellett újrakezdenie. „Árpi bácsi” – ahogyan később a színházi világ megismerte – a Nagykörút üzleteinek rolóolajozójaként kereste a kenyerét, méltóságát és titkos szerelmét azonban a legnehezebb időkben is sértetlenül megőrizte.
Sok év telt el, mire az egykori tiszt végre összeszedte a bátorságát, és megjelent a színház művészbejárójánál, kezében a rongyosra kopott, megsárgult fényképpel és egy hatalmas csokor virággal. Dajka Margit előtt ekkor egy megtört, mégis hihetetlen tartással rendelkező ember állt, aki elmesélte, hogy az ő arca és emléke tartotta életben a legborzasztóbb fogságban is. Árpi bácsi ettől a naptól kezdve minden áldott este megjelent a színésznő előadásain, és lankadatlan, tiszta udvarlással ostromolta a művésznőt, bizonyítva, hogy az érzelmei az idő múlásával semmit sem koptak. Dajka Margitot, akit az élet addigra már szintén megkeményített, teljesen lenyűgözte ez a tiszta, megalkuvást nem ismerő, lovagias hűség, és rövid idő után boldogan mondott igent a kitartó kérőnek. Házasságuk a budapesti művészvilág egyik legszebb és legmeghittebb szövetségévé vált, amelyben a polgári tartás és a tisztelet mintaképeként éltek egymás mellett.
A fogságból a művészbejáróig: Dajka Margit és a hűséges tiszt elfeledett szerelmi története
Bár az irodalmi emlékezetek és a színházi anekdoták – köztük Horváth Gyula lírai hangvételű visszaemlékezése – úgy őrizték meg a történet végét, mint egy békés, természetes egymás utáni elmúlást, a valóság még ennél is megrázóbb és drámaibb volt. Szerelmük misztikus és megalkuvást nem tűrő erejét az utolsó felvonás mutatta meg igazán: amikor a nagy művésznő szervezete 1986 májusában feladta a harcot a kórral szemben, imádott férje úgy döntött, egyetlen napot sem hajlandó nélküle tölteni ebben a világban. Lajtos Árpád a felesége halálának másnapján önkezével vetett véget életének, hogy azonnal kövesse őt a halhatatlanságba, bizonyítva az élet egyik legszebb és legfájdalmasabb igazságát: az igazi, nemes eskü nemcsak a sírig, de azon is túl tart.
