Valamikor régen, amikor a gyermekáldást még nem a fogamzásgátló doboza és a naptár, hanem csak a Jóisten szabályozta, úgy tartották: tavasszal a legszerelmetesebb a szegényember. A múlt század elején született öregek még a hatvanas években is – főleg őszidőben, a padon ülve – megvizslatták a fiatalasszonyok szoknyáját, nem kurtult-e meg az eleje. Ha a kötény alatt nem domborodott a has, jött a sűrű fejcsóválás, és a találgatás: az ifjú férj beteg, vagy a feleség? Mert abban a világban csak beteg asszonynak nem volt gyermeke.
Az volt a természetes, hogy az anyja szoknyájába öt-hat mezítlábas kapaszkodik, a karján egy karonülő, a hasában pedig egy, aki épp világra készül. A nagycsalád úgy nőtt fel, „mint aprójószág a gyepen” – mondogatták a lócán ülő, hétpróbás öregek. És ha gyarapodott a család, azt mondták: meglátogatta őket a Jóisten. Ugyanígy látogatásnak számított a halál is. A születés és az elmenetel: két kapu, ugyanattól az Úrtól.
A sok gyerek sok dolgos kéz is volt. Munkaerő, rangidős sorrend szerint: ki a legelőről hajtja haza az állatot, ki gyomlál, ki vigyáz a kisebbekre, ki hordja a vizet, ki segít a ház körül. Szerették őket, de szükség is volt rájuk.
Áldás vagy átok?
Nem minden családnak volt teli a háza gyereknevetéssel. Akadtak módosabb famíliák, ahol a birtok megőrzése volt az első: ott gyakran csak egy-két gyermeket vállaltak, hogy a föld ne aprózódjon szét. Nagyon ritka volt viszont az a ház, ahol azt mondták: a gyerek nem Isten áldása, hanem átka. Ilyenkor többnyire baj lapult a háttérben. Vagy az egészség hiányzott – beteg, gyenge asszony, beteg férj –, vagy a családfő korhelykedett, ivott, elcsatangolt, és a sok gyermek eltartása szinte teljesen az asszony nyakába szakadt.
Nem egyszer rokkant bele idő előtt, és nem ritkán tragédiával végződött a történet. A régi öregek sokszor emlegették, hogy a megtört, meggyötört asszonyéleteknek nem egyszer az ásott kút lett a vége, egyszerűen beleugrottak. Ez volt gyakran a megesett lányok sorsa is, ha a család nem fogadta el, hogy gyerek jön. Nem mindenütt tekintették áldásnak a leányanya pocakját: sok faluban elítélték, kiközösítették, rosszfélének nevezték.
Az ilyen lányokat többnyire nem vették feleségül. Ha nem a kút mélye lett a sorsuk, sokszor magányosan, megkeményedett lélekkel öregedtek meg. A szülésnél többnyire csak az anyjuk és egy szomszédasszony volt jelen; bábát gyakran nem hívtak, hogy „ne hordják el a szót a faluban”.
És mégis: az idős emberek szerint épp ezek a gyerekek, a szerelemgyermekek voltak a legéletrevalóbbak. Dacos, szívós élniakarásuk volt, és gyakran jobban boldogultak az életben, mint elkényeztetett társaik. „Aki világra való volt, annak világra kellett jönnie” – mondogatták.
„Ott szültünk, ahol utolért a sors”
Terhes asszonyt ott nem nagyon kényeztettek. Harmincéves korára egy nőre rendes házra való gyerek jutott, és nagyon talpon kellett maradnia, hogy minden fronton helytálljon: a mezőn, a háztájiban, a konyhában, a gyereknevelésben.
És még az urát sem hanyagolhatta el, mert a „fránya ember” könnyen „elbitangolt”, és máris kész volt a baj.
A tehetősebb családokban jobban kímélték a várandós asszonyt, de a szegényeknél, cselédasszonyoknál az utolsó percig dolgozott. A szülés idején többnyire bábát hívtak, de kórház, szülőotthon csak akkor került szóba, ha már nagy volt a baj. A nagyobb településeken működtek hivatásos bábák, de a múlt század elején még inkább a parasztbábák segítették a világra a gyerekeket: szegényebb sorsú, ügyes asszonyok, akiknek a tudománya anyáról leányra szállt.
A tanyákat is bába látta el, de az ő élete különösen nehéz volt: sokat kellett gyalogolni, sok helyen kordé vagy szekér sem állt rendelkezésre. Nem ritka eset volt az sem, amikor az asszony bába nélkül szült. Vagy azért, mert váratlanul, gyorsan jött az esemény, vagy azért, mert egyszerűen nem tudta kifizetni. Ilyenkor egymaga küzdötte végig a szülést, legfeljebb az anyja, a koma- vagy szomszédasszony segítette.
Olyan is előfordult, hogy a mezőn érte utol a sorsa. Dolgozott, ahogy mindig, aztán amikor elkezdődött, megszülte a gyereket, és úgy vitte haza az alsó szoknyájában.
„Nem nyavalyogtunk mi a szülőotthonért, bábáért…” – legyintettek a múlt század közepén a szikár, kidolgozott kezű öregasszonyok. A gyermekágyi időszakot sem mindig vették komolyan: gyakran már pár nappal a szülés után kimentek a földekre, az anyósok vitték utánuk az ebédet és a gyereket, hogy a barázda szélén meg tudják szoptatni.
„Ha Istent ösmernek…”
Nem véletlen, hogy a hiedelmekben rengeteg apró előírás, tilalom, megfigyelés kapcsolódott az anya és a születendő gyerek köré. Úgy tartották, ha a terhes asszony megkíván valamit, a kívánságát teljesíteni kell, különben „magzat szakad benne”. Az a fa, amelyikről állapotos asszony evett, bőtermő lett. Ha összenőtt vagy páros gyümölcsöt evett, ikrek születhettek.
A terhes asszonynak nem volt szabad indulatosnak lennie. Kutyába, macskába rúgni tilos volt, mert a hiedelem szerint szőrös gyermeke születhetett. Ha a házban szennyes vagy fölhalmozódott mosatlan volt, azt mondták: ótvaros lesz a gyerek.
A könnyebb szülés reményében alakult ki az a szokás is, hogy a várandós anya napközben nem alhatott, nem pihenhetett hosszan, nehogy nehezen menjen a szülés. Nem volt szabad bántani az anyát, mert az ütés helye ott maradhatott a gyermeken. Az is meglátszódhatott rajta, ha a hasára pottyant egy gyümölcs. Némely gyereken még a tengeriszem nyoma is ott volt a hiedelem szerint, ha a morzsolás közben a viselős asszony hasára pattant egy szem.
Fiú vagy leány?
A fiúnak nagyobb volt a becsülete. „A férfiember az ember, az asszony csak asszony” – tartotta a mondás. A fiú vitte tovább a család nevét, ő volt a ház tartóoszlopa. Nem egy háznál azért lett sok gyerek, mert az elsők mind leányoknak sikeredtek, és a család mindaddig próbálkozott, míg csak lett egy fiú.
A leánygyermekkel mindig baj lehetett: „úgy járhat”, azaz becsúszhat egy házasságon kívüli terhesség, szégyen, megszólás, kiközösítés.
A falusi bölcsességnek megvoltak a maga diagnosztikai jelei. Úgy tartották, a fiúk mindig később születnek, a lányok sietnek. Ha a viselős asszony hasa hegyes volt, fiút várt, ha laposabban terült, leányt. Ha az asszony fara széles volt, akkor is leányt sejtettek.
Nem volt ultrahang, nem volt genetikai vizsgálat, de volt egy világ, amely a maga módján nagyon is figyelte a test jeleit, és történetekké, tapasztalattá, babonává gyúrta.
Asszonysors
A sok gyermek kihordása, ellátása, felnevelése, a többgenerációs család gondozása hamar elnyűtte az asszonyokat. Korán „kurtult a szoknyájuk eleje”, nem divatból, hanem mert megroggyant a tartásuk, elnehezedett a lépésük, belekopott a testük az életbe.
Korán öregedtek. Az arcukon mély ráncok ültek, a kezükön kérgesre dolgozott bőr, és csak ritkán simult ki az arcuk, akkor, amikor felnőtt fiaik, leányaik egy-egy nagy családi összejövetelen körbeülték a nagyasztalt, és ki nem fogytak az „idesanyámból”.
Olyankor mintha kicsit visszafiatalodtak volna. A ház telve lett zsivajjal, illattal, a múlt nehéz évei pedig elcsendesedtek. Amikor aztán elült a zaj, elment mindenki a maga házába, az öregasszony előkotort valamit a ládafiából.
Megsárgult fotográfiák, régi levélpapírok, egy-egy porladó, tükrös mézeskalácsszív. A szerelem, fiatalság, el nem mondott történetek, életük titkos ereklyéi.
