Amikor Andy Weir bejelentette, hogy a Mars mentőakció globális sikere után egy újabb, szinte végig egyetlen karakterre és annak gondolataira épülő regényen dolgozik, Hollywood forgatókönyvírói egyszerre fogták a fejüket. A Project Hail Mary (itthon A Hail Mary-küldetés) zseniális irodalmi alapanyag, de van egy óriási buktatója: a cselekmény jelentős része a főhős belső monológjaiból és elméleti levezetéseiből áll. Phil Lord és Christopher Miller rendezők mégis megcsinálták a lehetetlent: a mozikban futó adaptáció nemcsak hű maradt a könyvhöz, de a tavaszi premier óta az év egyik legfontosabb kulturális beszédtémájává vált.
Kulturális újságíróként az évek során számtalan könyvadaptációt láttam elvérezni a vásznon. A stúdiók legtöbbször elkövetik azt a hibát, hogy vagy túl sokat vágnak ki a belső vívódásokból, vagy megpróbálják mesterséges, felesleges szerelmi szálakkal eladhatóbbá tenni a történetet a tömegek számára. Ebben a produkcióban szerencsére az ellenkezője történt, az eredmény pedig egy olyan alkotás lett, amely bebizonyítja, hogy a sci-fi műfaja akkor a legerősebb, ha mer bízni a néző intellektusában.
Hogyan lehet vizualizálni azt, ami egy ember fejében zajlik?
A legnagyobb rendezői kihívást egyértelműen a narratív nézőpont (POV) átültetése jelentette. Egy könyvben könnyű oldalakon át olvasni, ahogy a főhős egy kémiai képleten vagy egy fizikai anomálián töri a fejét, a mozivásznon viszont a hosszas belső hangalámondás (voiceover) végzetesen unalmas és lusta megoldás lett volna.
A rendezőpáros ezért a fragmentált, darabokra tört történetmesélés mellett döntött. Ahelyett, hogy készen kapnánk a válaszokat, a film vizuális nyomokkal operál. A néző a tárgyi környezet, a technikai interakciók és az amnéziás emlékfoszlányok révén, a főszereplővel pontosan egy időben rakja össze a múlt és a jelen darabkáit. Ezzel a megoldással a mozi eléri azt, amit csak a legkiválóbb adaptációk tudnak: az olvasás közben átélt nyomozás és szellemi felfedezés élményét adja vissza a sötét teremben ülőknek.
A minimalista színészet diadala a zárt térben
A film sikerének a másik fele egyértelműen Ryan Gosling vállán nyugodott, aki Ryland Grace karakterében valami egészen új, érett oldalt mutat meg magából. Grace nem a klasszikus, megingathatatlan hollywoodi akcióhős mintája: ő egy végtelenül emberi, megijedt, hibákkal teli középiskolai tanár és tudós, akit a kényszer visz rá a legnagyobb tettekre.
Gosling játéka azért zseniális, mert képes volt teljesen lecsupaszítani az eszköztárát:
Nem használ teátrális, nagy gesztusokat. A bezártság okozta feszültséget és a klausztrofóbiát a testtartásával, a vállai esésével és a mikromozdulataival érzékelteti. Mivel a játékidő túlnyomó részében nincs kivel beszélnie a szűk kabinban, a tekintetével kell átadnia a pánik, a magány és a hirtelen felismerés pillanatait. Nem akarja túlragyogni a történetet, teljesen alárendeli magát Weir precíz, mérnöki világának, ami rendkívül jót tesz a hitelességnek.
Miért fogja ezt a filmet hosszú ideig idézni a szakma?
Azért, mert ez a produkció bátor ellenállás a mai Hollywoodot uraló, túlpörgetett trendekkel szemben. A dramaturgia nem mesterségesen generált, hatásvadász robbanásokból és értelmetlen akciójelenetekből táplálkozik, hanem a tiszta, logikus probléma-megoldás folyamatából.
Lord és Miller bebizonyították, hogy a nagyköltségvetésű blockbusterek korában is van igény a mély, elmélyült történetmesélésre. Ez a mozi nemcsak egy hű adaptáció, hanem egy önálló vizuális mestermű is, ami hosszú időre meghatározza majd a szakmában, hogyan érdemes a komplex, belső utazásra épülő regényekhez nyúlni a filmiparban.
