Vannak emberek, akik belépnek egy térbe, és valami csendes, mégis erőteljes jelenléttel hatnak ránk. Kósa Csilla ilyen. Slowlife coach, hangtálterapeuta, integrál-tanácsadó, de a címkék csak kapaszkodók. Mert amit valójában képvisel, az túlmutat módszereken: az a fajta kísérés, amely teret ad a belső változásnak, gyógyulásnak és megértésnek.
Csilla munkája a hétköznapokban épp úgy zajlik egy vállalati irodában, mint hangtálakkal körülölelve egy csendes szobában. Rádiós szereplései révén sokan megismerték őt, de most mélyebben is megmutatja, mi van a mosolya mögött: egy út, ami másokat is segít megtalálni önmagukhoz. Ebben az interjúban a belső fordulópontokról, női szerepekről, az online jelenlét árnyalatairól és az új szakmai korszakáról is beszélgettünk vele.
– Induljunk a kezdeteknél! A slowlife életmód ma egyre többek számára vonzó, de nálad sokkal többről van szó, mint egy lassabb, tudatosabb életritmusról. Hogyan talált rád ez a szemlélet, és mikor döntöttél úgy, hogy ez nemcsak a saját utad, de másoknak is szeretnéd átadni?
– A slowlife szemléletet sosem kerestem, hanem rámtalált, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Sokáig hittem, hogy a folyamatos pörgés, a hatékonyság, a mindig-mindent-időre teljesítés az élet természetes ritmusa. De közben valami egyre halkabban, mégis kitartóan jelezte belül: ez nem az én utam. Az első finom jelzéseket sokáig elnyomta a rohanás zaja, mígnem 2018-ban egy súlyos tüdőgyulladás megállított – kívül is, belül is. Hónapokra kiszakított a megszokott körforgásból, és teret adott annak, hogy meghalljam, amit addig nem akartam észrevenni: hogy nemcsak elfáradtam, kiégtem, hanem elveszítettem a kapcsolatom önmagammal. Önmagammal, mint megengedő nővel, önmagammal, mint érző emberi lélekkel. A gyógyulás lassú hónapjai alatt tanultam meg újra jelen lenni. Nem rohanni, nem teljesíteni, hanem megfigyelni ami belül történik, és ráhangolódni a csendesebb, bensőségesebb ritmusomra ami azóta is az életem alapja. A lassítás nálam nem a tempó csökkentését jelentette, hanem azt, hogy elkezdtem más minőségben kapcsolódni: magamhoz, az emberekhez, az élethez. Amikor ez a változás elkezdett megérlelődni bennem, természetes vágy született: átadni mindazt, amit saját bőrömön tapasztaltam meg. Nem tanítani, nem megmondani, hanem teret adni másoknak is, hogy rátaláljanak a saját belső ritmusukra, arra a csendes erőre, ami mindig is ott volt bennük.
– Egy különleges eszköz, amivel sokan azonosítanak: a hangtál. A hangtálas terápiád sokakban ébreszt kíváncsiságot, még akkor is, ha nem mindenki tudja, pontosan hogyan működik. Mit jelent neked ez az eszköz, és milyen szerepet tölt be a segítői munkádban?
– A hangtál számomra nem csupán egy eszköz, sokkal inkább egy kapu a belső világunk felé. Amikor először találkoztam a hangtálakkal, azonnal megéreztem, hogy nem szimplán hangokról van szó: ezek a rezgések a testünk legmélyebb rétegeiben is elindítanak valamit. A hangtálak megszólalásakor nem kell szavakkal megmagyarázni, mi történik, a rezgés eljut oda, ahová az értelmünk már nem ér el. Oldódnak a feszültségek, megnyílik egy finomabb tér, ahol a test, a lélek és az érzelmek is egyszerre kapnak figyelmet. A segítői munkámban a hangtálakat hídnak érzem: hídnak a külső világ zajától a belső csend felé. Van, akinek azonnali ellazulást adnak, másnak egy mélyebb belső folyamatot indítanak el. Mindig abban segítenek, amire az adott pillanatban leginkább szükség van. Éppen ezért nem “technikaként” használom őket, hanem mindig személyre szabottan, figyelve a térre, a másik emberre, és arra, amit a hangtálak hangjai éppen megnyitnak bennünk.
– A médiában is egyre többször találkozhattunk veled, különösen emlékezetes volt a Balázsék reggeli műsora. Milyen volt megjelenni egy ennyire széles közönség előtt? Hogyan hatott rád és a munkádra az, hogy ennyien megismertek a rádiós szereplések után?
– Amikor megkerestek a Balázsék műsorából, először el sem akartam hinni, hogy valódi a meghívás. Kétségek és egyben egy mély remény is megjelent bennem. Amikor tudatosult bennem, hogy tényleg engem kértek fel, hogy bemutassam a hangtálak hatását, egyszerre töltött el izgalom, félelem és öröm. Kilépni a megszokott biztonságos közegemből, és egy ennyire nagy, zajos, sokféle energiát mozgató térben megjelenni, hatalmas bátorságpróba volt számomra. De valahol mélyen éreztem, hogy fontos, hogy ott is képviseljem azt a csendes, belső világot, ami a slowlife szemlélet lényege. A műsor utáni visszajelzések megerősítettek: amikor hitelesen, önazonosan vagyunk jelen, még a legváratlanabb helyzetekben is képesek vagyunk kapcsolatot teremteni másokkal. Ez az élmény nemcsak nagy öröm volt számomra, hanem tanítás is: hogy az üzenet, amit képviselek, valóban utat talál azokhoz, akik készen állnak rá, bármilyen térben is hangzik el.
– De a hangtálak mögött ott van egy sokkal mélyebb, összetettebb segítői irány is. Idén szeptembertől már integrál pszichológiai tanácsadással is dolgozol, ez egy újabb rétege a munkádnak. Mit is jelent pontosan ez a megközelítés, és hogyan kapcsolódik össze a coachinggal?
– Ahogy egyre mélyebbre mentem az önismeretben és a segítői munkában, egyre világosabbá vált számomra: hogy az emberi lélek működése nem írható le egyetlen nézőpontból. Az embereket nem lehet csak kategóriákba sorolni, módszereken vagy elméleteken keresztül szemlélni. A test, az érzelmek, a gondolatok, a kapcsolatok, a szellemiség mind összefonódva alkotják azt, akik vagyunk. Az integrál pszichológiai tanácsadás számomra ennek a teljességnek a látását adja: hogy ne csupán egy adott élethelyzetet vagy elakadást nézzünk, hanem az egész rendszert, ami mögötte húzódik. A coaching során sokszor fókuszálunk a célokra, az elakadások oldására, a fejlődés irányaira, az integrál tanácsadás viszont még mélyebben rálát arra, hogy az elakadások mögött milyen tudattalan minták, érzelmi rétegek vagy életszakaszok húzódnak meg. A hangtálterápia, a coaching, és az integrál-tanácsadás így szervesen összekapcsolódik bennem: mindhárom eszköz más szinten szólítja meg az embert, de mind ugyanahhoz az alapvető belső hazataláláshoz vezet.
– Ez a belső munka, amit te végzel – akár hangtálakkal, akár szavakkal – mindig a személyes fejlődésről szól. Te magad hogyan találtál rá erre a hivatásra? Volt olyan pont az életedben, amikor világossá vált: ez az, amit csinálnod kell?
– Azt hiszem, nem egyetlen pillanat volt, hanem sok apró jelzés, ami lassan összeállt egy úttá. A belső vágy, hogy mélyebben értsem az embereket és magamat, már régóta bennem volt, csak sokáig nem tudtam, hogyan formálódik majd hivatássá. Sokáig a külső elvárások, a teljesítmény és a megfelelés határozta meg az életemet. Az önismereti terápiás folyamatok, a kiégés megélése, a lassulás megtapasztalása mind-mind egy-egy lépés volt azon az úton, amely végül a segítői hivatáshoz vezetett. Volt azonban egy pillanat is, ami különösen megerősített: amikor először tapasztaltam meg, hogy pusztán a figyelemmel, a jelenléttel is képes vagyok teret adni valakinek változáshoz. Nem tanácsokkal, nem megoldásokkal, hanem figyelemmel, megértéssel. Ott értettem meg: nem megoldani kell a másik életét, hanem teret adni ahhoz, hogy ő találjon rá a saját válaszaira. És ez az a hivatás, amit ma is a szívemből végzek.
– Munkád során nemcsak egyénekkel dolgozol, hanem vállalati környezetben is. Coachként az OTP-nél is segíted a dolgozóka, ez egészen más közeg. Miben más ott a támogatás, és milyen kihívásokat vagy szépségeket látsz ebben a típusú munkában?
– A vállalati környezet egészen más dinamizmust hoz, mint az egyéni terápiás vagy coaching munka. Itt gyakran olyan emberekkel dolgozom, akik még nem feltétlenül jártak önismereti úton vagy nem is keresték tudatosan a változást, egyszerűen egy helyzet, egy elakadás vagy egy belső feszültség hívja őket a folyamatba. Ez különleges felelősség és lehetőség is egyszerre. A vállalati coachingban a fókusz gyakran kézzelfoghatóbb: hatékonyság, kommunikáció, konfliktuskezelés vagy belső motiváció erősítése. De én mindig úgy közelítek, hogy a mögöttes emberi történetet is lássam: mi van a teljesítmény mögött, milyen belső igény, milyen feszültség, milyen fejlődési vágy vagy éppen félelem. Ez a kettős figyelem – a külső célok és a belső folyamatok egyidejű kísérése – adja ennek a munkának a különleges szépségét számomra. A legnagyobb öröm akkor van, amikor egy-egy beszélgetés után valaki nemcsak egy problémára talál megoldást, hanem elindul egy belső úton is, akár csak egy apró felismeréssel. Mert hiszem, hogy a valódi változás nemcsak a munkában jelenik meg, hanem az egész életminőségben.
– A TűsarkakON magazin olvasóinak életében gyakori kérdés az egyensúly, az újratervezés, a belső hang keresése. Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik érzik, hogy változásra van szükségük, de nem tudják, merre induljanak?
– A legfontosabb, amit tanácsolnék: hogy merjenek megállni egy pillanatra. A rohanásban, az elvárások és szerepek súlya alatt sokszor érezzük, hogy valami nem stimmel, hogy változásra lenne szükség, de nem adunk magunknak időt, hogy valóban meghalljuk, mire vágyunk. Az első lépés mindig a belső figyelem. Érdemes elkezdeni megfigyelni a mindennapokat: mik azok a helyzetek, amik energiát adnak, és mik azok, amik inkább elviszik? Hol érezzük magunkat szabadnak, és hol húzzuk össze magunkat? Nem kell azonnal tudni a választ, nem kell rögtön nagy döntéseket hozni. Elég, ha csendet teremtünk magunkban, és őszintén megkérdezzük: mi hiányzik most az életemből? Mi az, ami táplálna, ami élővé tenne újra? A belső hang eleinte halk. A belső hang eleinte halk, de ha teret adunk neki – ha nem nyomjuk el azonnal a „kellene” és „muszáj” szavakkal –, egyre tisztábban szól. És ahhoz, hogy valóban új irányt találjunk, nem mindig az a fontos, hogy messzire nézzünk, néha elég, ha egyetlen lépést teszünk közelebb önmagunkhoz.
– A közösségi média ma már sokak számára a kapcsolódás terepe. A te oldalaidon is érezhető egyfajta csendes jelenlét. egyensúly az online és belső világ között. Hogyan tudod hitelesen képviselni a slowlife és önismereti értékeket a digitális térben?
– A közösségi tér számomra nem egy kötelező felület, hanem egy lehetőség: egy tér, ahol ugyanazzal a szándékkal vagyok jelen, mint az élet más területein is, hogy valódi kapcsolódás szülessen. A közösségi médiában is ugyanazokat az értékeket szeretném képviselni, amik az életem alapját adják: a lassúságot, az önazonosságot és a belső figyelmet. Éppen ezért soha nem a mennyiség, a folyamatos jelenlét, hanem a minőség, az őszinteség és az időzítés számít nekem. Tudatosan válogatom meg, hogy mit osztok meg: csak azt, ami valódi, amit belül is megérleltem. Nem törekszem állandó jelenlétre, nem hajszolom a láthatóságot vagy az algoritmust. Fontos számomra, hogy megengedjem magamnak az online térben is a szüneteket, a csendeket, mert hiszem, hogy nemcsak a szavak, hanem a szünetek is tudnak kapcsolódni másokhoz. Amikor megszületik bennem a belső indíttatás, hogy megosszak valamit, akkor az mindig egy valós tapasztalásból fakad, nem kívülről jövő elvárásokból. Így azok, akik követnek, nem egy megtervezett képet látnak, hanem egy valódi emberi jelenlétet, aki maga is úton van, csendekkel, változásokkal, megérkezésekkel.
– Ha visszanézel az eddigi utadra… Volt olyan pillanat, ami fordulópontként él benned? Amikor valóban azt érezted: igen, ez az én utam, és minden eddigi tapasztalás ide vezetett?
– A fordulópont számomra nem egy nagy, drámai esemény volt, hanem egy egészen egyszerű, mégis meghatározó pillanat. Egy csendes, egyszerű alkalom volt, amikor egy beszélgetés végén azt láttam a másik ember arcán: megérkezett valahova önmagában. Ahol eddig lehet tudatosan még nem járt. Nem azért, mert én megoldottam valamit helyette, hanem mert a közös térben, a figyelemben, a megengedésben valami belül mozdult meg benne. Ebben a csendes, láthatatlan munkában találom meg azóta is azt a mély értelmet és örömöt, ami miatt újra és újra megerősödik bennem: igen, ez az én helyem. Megerősödött bennem, hogy a kísérés nem arról szól, hogy választ adunk mások kérdéseire, hanem arról, hogy teret tartunk a saját válaszaik megszületéséhez. Ebben a csendes, láthatatlan munkában találtam rá arra az útra, amelyen ma is járok.
– És egy utolsó, előretekintő kérdés: Mit szeretnél 2025-ben létrehozni, megtapasztalni, akár szakmailag, akár emberként, mi most az, ami hív?
– 2025-ben szeretném tovább építeni azt a belső teret önmagamban, ahonnan a valódi kísérés születhet. Szakmailag szeretném mélyíteni az integrál-tanácsadói munkámat, és egyre több olyan embert kísérni, akik nemcsak megoldásokat keresnek, hanem valódi, belső átalakulásra vágynak.. Hív az a lehetőség, hogy ne csak egyéni folyamatokat támogassak, hanem közösségi tereket is nyissak, ahol a hangtálak, az önismeret és a slowlife szemlélet összekapcsolódik, és akik találkoznak, egymásban is visszatükrözhetik a saját belső erejüket. Szeretném tudatosan folytatni a csoportvezetői utamat is: önismereti csoportokat indítani, ahol a közös tér megtartó ereje még erősebben támogatja a belső változást. Emberként pedig szeretném még inkább megengedni magamnak a lassúságot, az örömöt, a megpihenést is – nem csak adni, hanem töltekezni is, hogy abból a belső forrásból tudjak kísérni másokat, ami engem is éltet. 2025 számomra arról szól, hogy bátran, szívből létrehozzam mindazt, ami bennem már megérett, és hagyjam, hogy a saját életem is ugyanazzal a türelemmel, szeretettel és bizalommal alakuljon, amellyel másokat is kísérek.
