Írországból hazatérve, az „elvárások–mókuskerék” világából kilépve talált rá saját útjára: a test–lélek–elme fordítójára. Gyerekkori reflexe — odalépni ahhoz, akinek ferde a sapkája vagy billeg a kartonvára — ma is működik, csak kifinomultabb formában: „Nem tudok mindent, mégis mindig tudom, mit érzel.”
Schőnig Henriettel beszélgettünk az öt alappillérről (erkölcs, igazság, béke, szeretet, erőszakmentesség) anyabarát példákkal, a segítség idejéről és teréről, a „nem” szabadságáról és a kiégés megelőzéséről. Hazavihető eszközöket is adott nekünk útravalóul.
– Ha most belépnénk hozzád egy teára: hogyan mutatnád be magad három hétköznapi mondattal? Nem címkékkel, hanem érzésekkel?
– Csak három mondat lehet? Nem tudok mindent, mégis mindig tudom, mit érezz. Csak ülök veled, amíg magadtól rájössz, hogy már minden itt van. És hogy egy bölcsességgel is éljek: van, hogy csak teát iszunk. Aztán egyszer csak megérted, miért volt eddig keserű.
– Van olyan gyerekkori szokásod, mondatod vagy családi történeted, ami ma is kísér a munkában?
– Gyerekkoromban mindig az volt a szokásom, hogy ha valaki bajban volt (nem volt fontos, hogy barát vagy idegen), valahogy ott találtam magam a közelében. Nem tudatosan, egyszerűen így éreztem helyesnek. Ha valaki nem tudta bekötni a cipőjét, segítettem, miközben én magam is csak későn tanultam meg rendesen masnit csinálni. Ha a sapka ferdén állt és kilógott a füle, én megigazítottam. Ha a kartonvár épült, de láttam, hogy mindjárt összedől, odanyúltam, hogy megtartsam, hogy a másik ne sérüljön, hogy nem jól csinálta. És ha valakinek nem volt plüssállata, én odaadtam a sajátomat, sokszor örökre, mégha nem is így terveztem. Persze, ez nem volt mindig könnyű, sőt! Gyerekként gyakran kaptam bántást vagy elutasítást ezért, és sokáig nem értettem, miért rossz az, ha valaki segíteni akar?! Túl sok voltam, még a tanárok is azt mondták Édesanyámnak, hogy „ő itt a rendőr néni…“ Otthon mindig azt tanultam, hogy soha ne bánts senkit azért, amije nincs. Ha tudsz, segíts neki, oszd meg, amid van. És én így tettem, akkoris, ha nem került vissza hozzám. Emlékszem, 2-3 havonta újra és újra fel kellett tölteni a tolltartómat munícióval. Csak felnőttként, amikor már emberekkel dolgoztam, kezdtem megérteni, hogy a segítségnek is van IDEJE és TERE. Hogy igazán csak annak tudsz segíteni, aki megnyitja magát erre, és aki KÉRI. És a „KÉRI“-re óriási hangsúlyt fektetnék. Ez annak a határa, hogy a másik készen áll-e befogadni. És ez volt számomra az egyik legfontosabb felismerés, mégha először „fájdalmasan“ is éltem meg.
– A „Swatantra” neked milyen belső szabadságot jelentett megteremteni önmagadban? Volt olyan döntés, aminél ezt különösen meg kellett védened?
– A swatantra azt jelenti hindiül hogy: szabadság. Pontosabban: svatantrata lenne, de kiejtés szintjén már túlzásnak éreztem. A Swatantrá-t egy belső fordulópontként jellemezném. A pillanat, amikor végre kimondtam magamnak: nem akarok tovább megfelelni sem az elvárásoknak, sem a társadalmi nyomásnak, sem szerepeknek, sem annak, amit mások jónak gondolnak. A szabadságom valósága nem az volt, hogy mindent elengedek, hanem hogy végre magamhoz is kapcsolódom. Ennek a védelme a személyemet érinti, vagy pontosabban azt a külső elvárást, amit szerintem mindenki megél, aki egyszer veszi a bátorságot és kilép a megszokott körforgásból, ha úgy tetszik, mókuskerékből. Amikor tudatosul benned, hogy a lelked mást akar, mint amit a teremtett biztonság diktál. Hogy ki kell lépnem valamiből, ami látszólag stabil, de belül fojtogat. Sokan vannak, akik így élik le az életüket. Torkukban gombóccal vagy görcsös gyomorral, hogy csak teljen el ez a nap is. Szörnyű… Ekkor értettem meg, hogy a valódi szabadság sokszor nem könnyű és nem kényelmes, de mindig az hordozza azt a lehetlenyi igazságot rólad, mint emberről. És ha egyszer megízleled, többé nem tudsz visszamenni a régi formák közé.
– Az oldaladon öt pillért említesz (erkölcs, igazság, béke, szeretet, erőszakmentesség). Tudsz mindegyikhez egy-egy „anyabarát” hétköznapi mikropéldát mondani?
– Teljesen őszinte leszek: nem vagyok édesanya. Pedig a harmincat már rég magam mögött hagytam. De kívülről, figyelő szemmel, a Barátaimon, a vendégeimen, és a mindennapi történeteken keresztül látom, mennyi szeretet, fáradtság, bűntudat és csoda fér bele ebbe a minőségbe. Ezért a Swatantra öt pillérét mindig igyekszem a legegyszerűbb, legemberibb formájukban látni, nem hiába választottam ezt az ötöt.
Erkölcs: amikor egy anya nem magyarázkodik tovább, csak nyugodtan kimondja: „Ezt most nem szeretném.” Igazság: amikor őszintén bevallja magának, hogy elfáradt, és ez nem gyengeség, hanem emberi határ. Béke: amikor inkább megöleli a gyerekét ahelyett, hogy még egy érvet keresne a vitára. Szeretet: amikor saját magát is beengedi ebbe a körbe, nem csak mindenki mást. Erőszakmentesség: amikor nem bántja magát azért, amit ma nem sikerült, hanem megköszöni, hogy legalább próbálta. Holnap mégjobb lesz. Azt hiszem, a Swatantra valójában erről szól: nem tökéletesnek lenni, hanem őszintének. Amikor végre nem kell titkolni, hogy mi zajlik bennünk.
– Mi volt az a magánéleti fordulópont, ami a holisztikus útra vitt? Ha ma visszanézel, milyen mondattal üzensz az akkori Heninek?
– Egy véletlen! Noha tudjuk, hogy nincsenek véletlenek. Amikor 2014-ben hazatértem Írországból – ahol alkalmazott pszichológiát tanultam -, kicsit elveszetten kerestem a helyem a világban. A családomban és a férjem családjában mindenki kétkezi, fizikai munkában remekel(t) – cukrászat, bútor -és építőipar. Ők látható formában teremtettek, én pedig valami megfoghatatlant kerestem. Emiatt sokáig úgy éreztem, hátrányból indulok, ami aztán az évek alatt lassan kitisztult. Egy napon megláttam egy álláshirdetést: recepcióst keresnek egy belvárosi masszázsszalonba. Felhívtam, annak ellenére, hogy a férjem akkor azt mondta: „eszedbe ne jusson.” Tudod: a sztereotípiák. Elmentem az interjúra, és ott találkoztam először az ayurvédával. Fogalmam sem volt, mi az, de a név valamiért megérintett és tetszett, akkor még csak a csengése miatt. Az interjú végén a tulajdonos csak annyit mondott: „Túljelentkezés van, majd visszajelezek, oké?”. Kértem, hogy ha igen, ha nem a válasz, mindenképp jelezzen! Tételezzük fel, hogy szerdán vettem részt az interjún, majd vasárnap, este 6 órakor csörgött a telefonom, egy ismeretlen szám volt az: „Akkor holnap 10:00-re várunk a szalonban, tudod, ott, ahol nemrég beszélgettünk.” Ez volt a fordulópont. Egy apró döntés és nevezhetjük a kétségbeesett munkakeresési fázisnak is, mert „hát mindenkinek dolgoznia kell, és pénzt kell keressen“.
Ha most visszanézek, mit üzennék az akkori Heninek? Talán ennyit tudnék mondani: „Jól tetted, hogy nem adtad fel. Hogy nem hagytad, hogy a bizonytalanság és az önbizalomhiány és a megfelelési kényszer elvegyék a hitedet. Kitartottál, és ezzel egy lépéssel közelebb kerültél önmagadhoz.” Azt hiszem, a bátorságunk sosem abban mutatkozik meg, amikor 100%-ban tudjuk, hogy merre megyünk, hanem ha elindulsz akkor is, ha még semmit sem látsz az úton.
– Határhúzás segítőként és nőként: mit tanultál meg nehezen, és mi az a határ, amit ma már azonnal jelzel?
– A határhúzásban nekem az volt a legnehezebb, hogy megtanuljam: lehet nemet mondani. Nem kell mindenki kedvében járni, nem kell kérdés nélkül teljesíteni mások kívánságát, és nem kell állandó készenlétben élni. Mert ha mindig én vagyok az utolsó a sorban, és mártír szerepben tetszelgek, akkor azt az üzenetet küldöm: „én vagyok az áldozat, gyere, csinálj velem, amit akarsz — akár fát is vághatsz a hátamon.” Közben meg morgok magamban és szenvedek. Ez pedig egyszerűen beleég az energiádba, és a külvilág is így fog reagálni rád. Ráadásul meg fog betegíteni. A holiszikus szemlélet azt mondja, hogy minden ki nem dolgozott érzés nagyjából négy órán belül képes fizikai tünetet okozni.
A nőt, vagyis azt, hogy nőként hogyan vagyok jelen ebben, nem választanám külön. Ha valaki túllép azon a határon, ami nekem már sok, azt azonnal érzem, és azonnal lépek. Sem szakmailag nem hajtok fejet, sem olyan akaratnak, ami ellentétes az elveimmel, csak azért, mert valaki másképp gondolja. Ha nálam vagy vendég, elmondhatod őszintén, amit érzel, én elfogadom. De ha én másként látom, akkor azt kérem, te is fogadd el. Ilyen egyszerű. Talán ebben sokat segít a centralista gondolkodásmódom: hogy mindig igyekszem középen maradni, nem a szélsőségekben élni, ami rengeteg önmunkát igényel, mert bizonyos esetekben képes vagyok túlzottan a szélsőségekben mozogni és még élvezem is. És ha nőként nézem, talán ez az egyik legfontosabb: nem attól vagyok nő, hogy mindent elviselek, hanem attól, hogy tudom, hol a határom, és nem félek megmutatni. Ez nem harag vagy dac a világ irányába. Ez a minimális tisztelet önmagad iránt.
– Mesélnél (név és részletek nélkül) egy olyan első találkozásról, ami megmutatja, milyen légkör és ritmus vár nálad az emberre? Milyen apró gesztusok segítenek abban, hogy valaki megérkezzen és biztonságban érezze magát?
– Volt egy férfi vendégem még az elsők között, nevezzük csak így: „az, aki biztosan nem hisz az ilyesmiben”. Egy családtagja küldte hozzám, mondván: „Menj el hozzá, csak próbáld ki, nem kell semmit csinálni, csak ülj ott egy órát.” Ő megjött, keresztbe tett karral, enyhe gyanakvással a szemében, és már az első percekben látszott rajta, hogy fejben számolja, mikor jár le az óra. Totálisan racionális elme, aminek ugyan megvan a szépsége, de pont a másik oldalt kell ezért erősíteni. Nem próbáltam meggyőzni semmiről. Csak megkínáltam teával, megkérdeztem, milyen napja volt, meséljen magáról és a tüneteiről és hagytam, hogy csend legyen. Néha ez többet old, mint bármilyen technika. Lassan elkezdett mesélni: előbb csak arról, hogy mennyi dolga van, hogy mekkora súly nyomja a vállát, aztán valahogy szóba került, hogy mennyire hiányzik neki a nyugalom és a stabilitás. Az első találkozás végén, amikor felállt, annyit mondott: „Nem tudom, mit csináltál, de valami történt. Kicsit könnyebb lett.” És mosolygott. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor valaki igazán megérkezik. És nem hozzám, hanem önmagához.
– Mivel szoktak távozni az első alkalomról — egy gondolat, egy minigyakorlat, egy kérdés —, ami már másnap is kapaszkodót ad? Miért fontos neked, hogy így áll össze az óra „vázlata”?
– Minden új vendéggel még a találkozás előtt beszélek telefonon vagy e-mail-ben egyezetek. Itt részletesen átbeszéljük, mi a fő indok, mi a fókusz, ami miatt érkezni szeretne. Így már azelőtt rá tudok hangolódni, mielőtt belépne az ajtón. Szeretek mindenkit „megérezni“. Nincs kivétel: minden esetben így járok el. És ha valakin azt érzem, hogy még nem nyitotta meg eléggé magát, nem erőltetem, hagyok neki időt. Ez nekem és neki is a legoptimálisabb döntés. (Ez ugyan ellentmond a fenti férfivendég példámnak, de ott mentségemre legyen szólva, hogy egy nagyon közeli és régi ismerősöm fordult hozzám segítségért.)
A legtöbb ember, aki egyéni állításra érkezik, kap tőlem egy úgynevezett holisztikus gyökérokmátrixot. Ez egy teljesen személyre szabott térkép, ami segít meglátni, honnan indulnak a belső feszültségek, mi mozgatja őket lelki és energetikai szinten. Olyan, mint a tükrözés: ott van benne a tünet, a mögötte húzódó pszichoszomatikus gyökér, az energetikai megfelelés és a javasolt irány. Ez adja az első kapaszkodót, mert onnantól már nem csak érzés, hanem irány is van.
Ez nem jár kötlezettséggel: mindenki eldönti, mit szeretne, mint következő lépés. Mivel minden gyakorlat személyreszabott, olyat írok ide, ami általános, és amit bárki el tud végezni otthon, a legnagyobb rohanás közepén is. Például: Amikor túl sok a zaj, a zsizsegés, csukd be a szemed, és egyetlen percig csak figyeld a légzésedet. Hasi légzés be, majd orron kifúj. Vedd észre, hogy még mindig itt vagy, a jelenben. A tested lélegzik, az élet dolgozik benned, és ez elég. Ennyi. Egyetlen perc jelenlét. A kapaszkodó, amivel mindenki távozik, egyszerű: „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen, de még az sem, ha mersz megmozdulni.“
– Ha valaki szorongva érkezik: mi az első két perc nálad? Székbeállítás, légzés, tea, csend? Mondanál egy otthon is elvégezhető, 1 perces verziót az olvasóknak?
– Ha valaki szorongva érkezik, túl sok választásom nincs! Az első két perc ebben az esetben nem a beszédről szól, hanem a jelenlétről. Leültetem kényelmesen, adok egy teát, és hagyom, hogy kicsit megérkezzen a térbe. Nem kell azonnal feltárnia semmit, csak megérezni, hogy itt most biztonságban van! Ilyen tünetekkel gyakran ajánlom otthonra is a grounding nevű egyperces gyakorlatot. Amikor jön a szorongás, a gyomorideg, próbáld ki ezt: Sorolj fel 5 dolgot, amit látsz (asztal, ablak, egy szín, virág, pohár), 4 dolgot, amit hallasz (madárcsicsergés, autómoraj, saját légzésed, valakinek a hangja), 3 dolgot, amit érzel tapintással (a ruhád a bőrödön, a szék nyomását, meleget vagy hideget, a hajad érintését a nyakadon), 2 dolgot, amit szagolsz (kávéillat, levegő, parfüm, étel), 1 dolgot, amit ízlelsz (kávé, fogkrém vagy akár „semmi”). Ez a gyakorlat egyszerű, de rendkívül hatékony: lehúz a fejben kattogásból, vissza a JELENBE. Lehet naponta többször is csinálni, főleg, ha valakit elárasztanak az érzések vagy a múlt emlékei, vagy egyszerűen csak bekapcsol a „gomb a fejedben“. És első kézből mondom, hogy működik. 23 és 25 éves korom között én is voltam pánikos. Pont ezért tudom, hogy nem elmélet, ez valóban visszahoz a testedbe, a pillanatba, az életbe.
– Mikor javasolsz egyéni folyamatot, és mikor csoportot? Mi az, ami csoportban könnyebb? Például önértékelés, anyaság, párkapcsolati elakadások?
– Egyéni folyamatot akkor javaslok, amikor valaki még nem tud, vagy nem is akar igazán megnyílni mások előtt. Amikor a bizalom még nehezen épül, és talán túl sok minden történt korábban ahhoz, hogy rögtön csoportban ossza meg magát. Ilyenkor az is hatalmas lépés, ha egy ember irányába meg tud nyílni, ha érzi a szimpátiát, a biztonságot, például felém. A csoportos folyamat akkor jön el, amikor már van egy alap önbizalom és kíváncsiság mások történetei iránt is. Ott az oldások és a felismerések sokszor gyorsabban, mélyebben történnek, mert a több nézőpont, a több energia, a kollektív jelenlét hatványozza a folyamatot. A csoportban az ember rájön: nem vagyok egyedül. Példának okáért egy csoportban: más is küzd önértékeléssel, anyasággal, párkapcsolati elakadással és ez nem gyengeség, hanem emberi közös pont. Egyéni folyamatban finomhangolás történik, a csoportban pedig közös rezgés. Az egyikben megtalál(hatod) magad, a másikban meglátod magad a többiek tükrében. Mindkettő gyógyít, csak más nyelven beszél.
– Volt olyan vendégsztori, ami különösen megmutatja, hogyan áll össze a test–lélek–elme hármas? Mit tanultál belőle szakmailag és emberileg?
– Volt egy vendégem, nevezzük Katinak. Fiatal nő, fiatalabb nálam, látszólag minden rendben volt vele: stabil munka, párkapcsolat, anyagilag is biztonságban élt, de hónapok óta nem tudott levegőt venni rendesen. Minden orvosi lelet negatív volt, mégis szorított a mellkasa. Úgy mondta: „Mintha valaki állandóan rajtam ülne.” Ahogy elkezdtünk dolgozni, nem a tünetre figyeltünk, hanem a mögötte lévő érzésre. Lépésről lépésre kiderült, hogy a légszomj akkor kezdődött, amikor a párja elvesztette a munkáját, és ő próbált „erős” maradni helyette is. Nem engedte meg magának, hogy gyenge legyen, hogy féljen, hogy sírjon. A test pedig megszólalt helyette. A mellkasi szorítás valójában elfojtott sírás volt, egy be nem vallott félelem, ami a „nekem kell tartani mindent” szerepben ragadt. Amikor egy alkalommal végre megengedte magának, hogy sírjon (energetikai oldást alkalmaztunk), konkrétan érezhetően megváltozott a légzése. Mintha valaki levette volna róla azt a láthatatlan súlyt. Aznap csak ennyi történt: semmi nagy technika, semmi varázslat… De a test és a lélek újra összekapcsolódott. Ebből én azt tanultam, hogy a test mindig őszintébb, mint az elme. És a test jóval tovább képes őrizini a traumákat, mint az elme. Amikor nem hallgatunk magunkra, a test fog beszélni helyettünk: néha suttogva, néha kiabálva. És szakmailag is ez az egyik legfontosabb felismerés: nem gyógyítani kell, hanem fordítani. A test nyelvét lefordítani lélekre, az elme zaját lefordítani érzelemre. Ami benned van így vagy úgy, de ki KELL engedni.
– Mi az a félreértés a munkáddal kapcsolatban, amit a leggyakrabban tisztázol? Mit nem ígérsz, és mit igen?
– A leggyakoribb félreértés? Hogy csodát teszek. Vagy inkább csodát várnak. Pedig nem. Bár nagyon jó lenne, ha tényleg olyan mágus lehetnék, mint a fantasy filmekben: bottal, füsttel, egy jól időzített villámmal. De mi, gyógyítók, egészen másképp vagyunk mágusok. Nem varázsolunk, visszakapcsolunk. A spirituális és holisztikus szakma az utóbbi 10 évben sajnos nagyon felhígult. A pandémia ideje alatt pedig megszázszorozódott. Mindenki „az”, mindenki „gyógyít”, a mennyiség hatalmas, de a minőség sokszor elvész. És talán ezért is van sok félreértés: mert az emberek instant megoldást keresnek. De most figyelj: olyan nincs! Ha nem veszed ki a részed, én nem tudom megváltani a világodat. Ha pedig valaki így nyilatkozik, fogadd fenntartásokkal.
Én nem ezt ígérem. Mármint az instant megoldást. Amit igen: embernek lenni és maradni. Hogy Arany János csodaszép idézetével éljek: „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben.“ Megosztó figura vagyok, és ez így van jól. Nem kell, hogy mindenki szeressen, de aki eljön, az pontosan érzi, hogy itt nem szerep van, hanem csak ő maga. Szóval, nem ígérek csodát, csak munkát. De ha jól csináljuk, az néha egész csodálatos tud lenni.
– Adsz-e „házi feladatot” két találkozás között? Ha igen, mi az a három leggyakoribb mini gyakorlat, amit egy elfoglalt nő is be tud illeszteni?
– Naná, hogy kapnak házi feladatot! Csak nem úgy, mint az iskolában. Nem füzetbe írunk (csak amikor muszáj), hanem az életünket keretezzük vele, hiszen a jó pap is holtig tanul, vagy tovább. De mivel minden folyamat teljesen egyénre szabott, csak általános példát tudok mondani. Az egyik legfontosabb, amit mindig ki szoktam emelni: engedjük el az „elfoglalt nő” archetípusát. Nem az a kérdés, hogy van-e időd magadra, hanem az, hogy mennyit érzel magadnak megérdemeltnek. Ez a valódi különbség a túlélés és a jelenlét között.
Ha mégis mondanom kell három egyszerű, „bárhol elférő” mini gyakorlatot, akkor ezek lennének: 1) Reggel, mielőtt a telefonért nyúlsz, vegyél három mély levegőt, és köszönd meg, hogy lélegzel, mert az azt jelenti hogy még mindig élsz. 2) Napközben, amikor rohanás van, állj meg egy percre, és csak figyeld, mit érzel a testedben. Észleld, és vond le a következtetést, hogy van -e értelme ekkora hangsúlyt fektetni rá? Ez nem azt jelenti, hogy „tegyél rá magasról“, egyszerűen mérd fel azt, milyen intenzitással van jelen az életedben? 3) Lefekvés előtt gondolj egyetlen dologra, amit ma jól csináltál. Nem tökéletesen, csak jól. Majd fogadd meg, hogy holnap még jobb lesz!
– Milyen a „jó nap” nálad nőként és segítőként? Mik a kis örömök (kedvenc tea, zene, étel, mini rituálé), amik visszahúznak a középpontodba?
– A jó nap nálam nem nagy dolgokon múlik. Nem kell hozzá telihold, kristály vagy három órás jóga. Elég, ha van időm meginni a reggeli kávémat melegen, nem harmadszorra mikrózva. Ez már önmagában ünnep! Szeretem a finom fehér bort, mert abban is van valami meditatív: kortyolni, nem sietni és közben kötetlenül társalogni. Az ételeknél be kell vallanom, borzasztóan válogatós vagyok, de legalább őszinte. Ha valami nem ízlik, nem erőltetem. Ez a fajta őszinteség mindenre igaz az életemben. Mini rituálé? Semmi extrém: csak egy kis csend, a férjemmel és a kutyáimmal töltött idő, a saját kis menedékemben. Ha van tíz percem, amikor senki sem kér semmit, és hallom, ahogy a saját gondolataim lelassulnak… és meg is hallom őket, na, az a jó nap. Illetve ha úgy fekszem le aludni, hogy ma egész jól teljesítettem, nem sértettem vérig senkit, de a holnap még jobb lesz.
– Volt időszak, amikor közel voltál a kiégéshez? Mik voltak a korai jelek (alvás, emésztés, türelmetlenség, örömtelenség), és mit léptél?
– A kiégés? Persze, hogy ott ólálkodik mindenki életében, kár lenne tagadni! De csak akkor tud bejutni, ha beengedem. Szerintem a kiégés akkor fenyeget igazán, ha mindent magadra veszel, mindent hazaviszel, és nem tudsz határt húzni. Ha mindenki története egy kicsit a tiéddé válik. Én ezt megtanultam. Azt hiszem még időben, amikor hét év letelte után azt a döntést hoztam, hogy véget vetek az ayurvéda és a köztem lévő kapcsnak, mert elegem lett az emberekből. Itt ébredtem rá erre és sikerült meghaladjam. Amikor kilépek a kis kuckóm ajtaján, ott már én vagyok: nem a segítő, nem a terapeuta, csak egy ember, aki szeret csendben lenni, enni, nevetni, lenni, élni. A kiégés akkor is ott ólálkodik, ha nem vagy a helyeden, ha nem szereted, amit csinálsz, és mégis hajszolod tovább, csak mert „kell”. De miért is? Ha nincs egy parányi öröm abban, amiben benne vagy, akkor a test, a lélek és az elme is le fog lassítani! Csak épp nem szépen kér, hanem összeomlik. Szóval nálam a titok egyszerű: amikor érzem, hogy túl sok, megállok. Nem hősködöm, hanem töltődöm.
– Hol húzod meg a határt a segítő beszélgetés és az orvosi/pszichoterápiás ellátás között? Mikor küldesz tovább, és hogyan tartod a kapcsolatot a másik szakemberrel?
– Ez nálam teljesen egyértelmű határ. Amikor érzem, hogy a helyzet túlmutat az én kompetenciámon — például ha valakinél tartós bipoláris zavar, függőség áll fenn, esetleg öngyilkossági hajlam, hogy extrém példákkal éljek —, akkor nem tartom vissza, hanem továbbirányítom a megfelelő szakemberhez: pszichiáterhez, klinikai szakpszichológushoz vagy szakorvoshoz. Ez nem gyengeség, hanem felelősség. Én, mint segítő az egyéni beszélgetésekkel, az energetikai oldásokkal, az ASM-mel (AnimaSomatikus módszer, egy saját módszer), vagy a gyógynövényekkel való kezeléssel, az önismeretet, a lelki- és akár testi stabilitást és a belső fejlődés terét támogatom. Ha továbbküldök valakit, mindig javaslatot teszek arra is, hová fordulhat, és igyekszem kapcsolatban maradni a folyamat elején, hogy biztonságban érezze magát a váltásban. Egy jó segítő tudja, hol a határ, és épp ettől lehet hiteles.
– Ha az olvasók ma csak egy szokást vinnének haza tőled a testi–lelki jóllétért, mi legyen az, és hogyan kezdjék el holnap reggel?
– Hát… Mondjuk kezdjék a napot magukkal, ne a telefonnal! Mielőtt belépnének a külvilág zajába, csak üljenek ott egy percig, csendben, kávéval, teával, bárhogy és kérdezzék meg maguktól: „Hogy vagyok ma?” Nem kell rá választ adni, elég, ha a figyelem ott van. Ha a napod nem mások elvárásaival kezdődik, hanem önmagaddal, akkor az egész nap ritmusa más lesz. Szóval: kezdd a napot magaddal.
– Az interjúink végén villámkérdésekkel szoktunk zárni. Csak vágd rá, ami elsőre eszedbe jut! Reggel vagy este?
– Este. A reggel még nem tudja, mit akarok tőle.
– Naplózás vagy meditáció?
– Naplózás. Én szeretem látni, amit gondolok.
– Város vagy természet, és hol töltődsz Budapesten a leggyorsabban?
– A városban is találok nyugalmat, ha elég korán kelek. De az ébredő természet hajnalban… A színek, az illatok, a hangulat, a béke… Az az, ami visszaad.
– „Nem” kimondása: könnyű vagy tanulható?
– Tanulható. Utána pedig felszabadítóan addiktív.
– 2 perces SOS-nyugtató: légzés / testpásztázás / séta?
– Légzés. Három mély levegő, és már nem akarok senkit elátkozni.
– Sadhguru vagy Jung-idézet a falon?
– Akár mindkettő. Mindkettőnek megvan a saját valósága, amit össze is lehet fésülni.
– Kedvenc illat a rendelőben?
– Szantálfa, de csak finoman. Amúgy meg minden fás, földes illat.
– Utolsó könyv, amit szakmailag aláhúzásokkal olvastál?
– Gábor Maté: A test lázadása. Klasszikus, de mindig új dolgokat mond, ha figyelsz. De ilyen számomra Popper Péter is. Legutóbb a „Meghívott szenvedély“-t olvastam ki egy nap alatt. Imádtam!
– Mit NEM posztolsz soha?
– A trendeket biztos nem! Habár ez a Labubu őrület megihletett egyszer: hogy beszerzek egyet a Nyugati aluljáróban, kibontom és apró kis darabokra aprítom az egyik tacskóm segítségével, és természetesen mindezt rögzítem. Majd elvetettem ezt az ötletet, mert nem ért meg ennyit… Az élet elég tartalmas magától is.
– Ha a rendelőd egy dal lenne, melyik lenne?
– Erről nem tudok nyilatkozni, mindig az adott vendég energiája határozza meg.
– Egy étel/tea, ami megnyugtat egy nehéz nap végén?
– Egy csésze fehér tea és némi csönd. Néha ez a legjobb terápia.
– Három szó, amivel a vendégeid gyakran távoznak?
– „Könnyebb lett. Köszi.“
– Ami az asztalodon mindig ott van?
– Kávé, jegyzetfüzet, és egy toll, ami sosem ír, mégsem dobom ki. Olyan szép türkiz színe van.
– Egy mondat a határaidról.
– A határom nem fal, hanem szűrő. Átengedi, ami valódi.
– 5 év múlva a „siker” három pillére nálad?
– Belső béke, szabadság, és az, hogy még mindig szívből szeressem azt, amit csinálok! A „siker” amúgy elég fura szó. Manapság legtöbbször valami hangos, materiális hajszát jelent. Mintha az érték csak akkor létezne, ha lehet róla mutatni egy képet, amit mindenki arcába oda kell toljak jó közel. Nekem a siker nem az, amikor tapsolnak meg éljeneznek, hanem amikor csendben is jól érzem magam a bőrömben, és akkor ismernek el mások.
