Azzal a szent elhatározással nyitottam ki a szekrényajtót, hogy Marie Kondo szellemi örököseként, skandináv letisztultsággal redukálom az életemet harminc tökéletesen kombinálható alapdarabra. Ehhez képest most egy halom fekete pamutfelső romjai alatt ülök, és mély egzisztenciális válságot élek át, mert rájöttem, hogy a „kapszulagardrób” az én olvasatomban leginkább egy időzített bombára hasonlít. Pedig a terv hibátlan volt: elegáns, környezettudatos nő leszek, aki egyetlen bézs blézerrel és egy jól szabott farmerrel meghódítja a világot, de a valóság egy csipkés alsószoknyával gáncsolt ki.
A dráma ott kezdődött, amikor a netes guruk hatására elhittem, hogy a boldogság kulcsa a fehér póló. Nem akármilyen, hanem A Tökéletes Fehér Póló, ami egyszerre laza, sikkesség sugárzik belőle, és nem látszik át rajta a melltartó. Nos, jelentem, ilyen ruhadarab a fizika törvényei szerint nem létezik. Jelenleg hat különböző fehér pólóm van: az egyik túl sportos, a másik túl transzparens, a harmadiknak olyan a kivágása, mintha most szabadultam volna egy kalózhajóról, a maradék három pedig titokzatos módon sárga foltokat növesztett a szekrény sötétjében. Ezzel a lendülettel a minimalizmus máris átadta a helyét a „melyik ujjamat harapjam meg” klasszikus dilemmájának.
A legszebb az egészben az a pszichológiai hadviselés, amit a saját ruháim mérése közben tapasztalok. Amikor a harminc darabot összeválogattam, úgy éreztem magam, mint egy sikeres, határozott New York-i üzletasszony. Amikor viszont hétfő reggel hétkor, fél szemmel a kávéfőzőt lesve állok a szekrény előtt, hirtelen egyetlen darabot sem ismerek fel belőlük. Ki vette ezt a szigorú, szürke kiskosztümöt? Én biztosan nem, ez egy idegen nőé, aki valószínűleg adóbevallásokat készít szabadidejében! Hol van az a ruha, ami azt üzeni: „okos vagyok, de laza, és abszolút ura vagyok az életemnek”? Sehol. Csak a harminc darab elméleti tökéletesség bámul vissza rám, én meg ott állok a tehetetlenség netovábbjaként, egy szál törölközőben.
A végső megvilágosodás akkor ért el, amikor rájöttem, hogy a minimalizmus legnagyobb csapdája a cipőkérdés. Mert hiába van egyetlen, mindennel kompatibilis kis fekete ruhám, ha ahhoz kell egy szandál a rohanós napokra, egy magassarkú a prezentációkhoz, egy bokacsizma az őszi latyakba, és egy mokaszin arra az esetre, ha hirtelen meghívnának egy vitorlásra – ami mondjuk Pécs belvárosában elég ritka, de a tudatos nő minden eshetőségre felkészül. Így lett a harmincdarabos álomból egy masszív, negyvenkilós kupac a hálószoba közepén.
Végül persze győzött a realitás és a túlélési ösztön. Visszapakoltam a szekrénybe a „még jó lesz egyszer a nosztalgiabuliba” flitteres topot és a tizenkét éve tartogatott, optimista farmert is. Lehet, hogy nem leszek a fenntartható divatmagazinok címlaplánya, és Marie Kondo valószínűleg zokogva fordulna el a gardróbom láttán, de legalább van választási lehetőségem. Mert nőnek lenni pontosan erről szól: megvan a jogunk ahhoz, hogy egy teli szekrény előtt állva, teljes lelki békével kijelentsük: ma sincs egy rongyom se, amit felvehetnék.
