A nők nem tudunk gyengék lenni, de gyengédek igen – Interjú Ács Krisztinával

Írta: Tóth Kriszta

Vannak emberek, akikkel nem lehet csak „interjút” készíteni, mert amit mondanak, az több, mint válasz: élettapasztalat, humor, türelem, közönséges szavakba csomagolt bölcsesség. Ács Krisztinával pont ilyen volt beszélgetni. Coach, író, motivátor, családállító, sok címke illik rá, de valójában egy nagyon is emberi ember, aki nemcsak hallgat, hanem lát. Nőket, férfiakat, kapcsolati mintákat, sőt, azokat is, akik még nem is tudják, mit keresnek nála. 

– Ha visszanézel a gyerekkorodra, volt benned valami, ami előre jelezte, hogy emberekkel fogsz dolgozni, történetekkel, lélektannal?

– Talán az, hogy mindig érzékenyen érintettek a sorsok. Ha valakit igazságtalanság ért az iskolában, én tuti, hogy kiálltam mellette és sosem néztem, hogy milyen következménye lesz a dolognak. Én még akkor voltam iskolás, amikor még inkább kockákat akartak faragni a gyerekekből, mint manapság és én utáltam beállni a sorba, az egyéniséget jobban kedveltem. Szakközépiskolában volt egy mozgássérült osztálytársnőm, aki a szünetekben mindig bent maradt az osztályteremben, én sokszor vele maradtam és beszélgettem vele. Ez nekem akkor természetes volt, évtizedekkel később mondta el, hogy mennyit jelentettek neki ezek a beszélgetések.

– Emlékszel, mi volt az első dolog, amit szenvedéllyel csináltál, ami teljesen beszippantott?

– Inkább az a kérdés, hogy mit nem csináltam szenvedéllyel. Bárhova is sodort az élet, ott igyekeztem jól érezni magam, hol ezért, ahol azért. Vagy az emberek miatt, akikkel együtt voltam, vagy a munkakör miatt. De ha ki kell emelnem egyet, akkor az ingatlanozás volt az, aminél tényleg éreztem a szenvedélyt.

– Volt olyan pont az életedben, amikor egy irányváltás már nem választás volt, hanem muszáj? Hogy élted ezt meg?

– Két ilyen alkalomra emlékszem. Akkor veszteségként, most már lehetőségként nézem. Az egyik ilyen pont volt, amikor válságba került a házasságom és tudtam, ha nem változtatunk, változtatok, akkor elveszítünk mindent. Abban az volt a nehéz, hogy felvállaljam a felelősségemet nőként a történteként. Nem feleségként, nem anyaként, hanem nőként. Hol és miben kell változnom, változtatnom, ahhoz, hogy a férjem megint csodaként nézzen rám. A másik pedig, amikor döntenem kellett az ingatlanozás és a segítői hívatás között. Ott inkább a hogyant, a lezárás mikéntjét éltem meg veszteségként, nem pedig a döntést. Szerencsére az élet engem igazolt mindkét esetben, hálás vagyok most már, hogy ezeket megélhettem, hiszen ezek nélkül a pofonok nélkül most nem itt tartanék.

– Te sokféle formában dolgozol az emberekkel, írásban, élőben, műhelyeken, egyénileg. Melyik közeg áll hozzád a legközelebb, és miért?

– Mindegyiknek más a varázsa. Az online teret annyire nem szeretem, de a személyes találkozásokat nagyon. Az egyéni coachingnak más célja van, mint a workshopoknak, előadásoknak, műhelyeknek. Ott egy személyre vagy párra koncentrálok, célirányosabbak a találkozásaink. A műhelyeket azért szeretem, mert egy adott csapattal megyünk hétről-hétre és fantasztikus látni, ahogy vadidegenekből csapattá érnek, barátságok alakulnak. Ahogy nyílnak ki hétről hétre, mutatják meg a nőiességük varázsát és ahogy erre rácsodálkoznak. A workshopok általában interaktívak, nagyon szeretem a hatalmas röhögéseket, a felszabadultságot, miközben kemény témákat dolgozunk fel. Nekem fontos a kontakt, látom, hogy kinek van az adott pillanatban egy ölelésre, egy jó szóra, egy kis csendre szüksége. Ezt online nem lehet megtenni. Hiszek az energiákban.

– Szerinted van olyan “tipikus” kérdés vagy fájdalom, ami újra és újra felbukkan a hozzád fordulóknál?

– Én úgy gondolom, hogy minden ember életében öt témakörben vannak fel-felbukkanó emlékek, fájdalmak, örömök. Az első a kapcsolat-párkapcsolat, a második a szülő-gyermek kapcsolat, a harmadik az egészség, a negyedik a munka-siker-pénz és végül, de mindennek origójaként a múlt elfogadása (nem elengedése), avagy ki vagyok én az életemben? kérdésköre. Ezek a témakörök, bármilyen furcsa, de szorosan összetartoznak és hatással vannak egymásra. Éppen ezért szoktam holisztikai jellegű coachingot folytatni.

– Mi az, amit a legtöbbször nem mondanak ki az emberek, csak te „leolvasod” belőlük?

– Hogy álarcot viselnek. Sokszor még ők maguk sem veszik észre, mert olyan régóta élnek egy fal mögött. Szeretetéhség, megfelelési kényszer, téves önkép stb. áll emögött.

– A családállítás sokak számára még mindig rejtély. Mi az, amit egy kívülálló embernek elsőként elmondanál róla, ha csak egy percetek van beszélni róla?

– Amikor megkérdezik tőlem, hogy hogyan működik a családállítás, mindig bajban vagyok a válaszadással. Na, nem azért, mert nem tudom, hanem mert annyira elcsépelt, hogy mindenki a rendszerről, az odatartozás törvényéről, a mezőről tart kiselőadást egy olyan valakinek, aki pont azért teszi fel a kérdést, mert vagy nem hallott még róla, vagy nem hisz benne. Az áram működését sem tudja mindenki elmagyarázni, mégis használja nap, mint nap, megkérdőjelezhetetlenül. Éppen ezért én azt szoktam javasolni, hogy ha érdekel, kíváncsi vagy erre a csodára,
akkor gyere el egy alkalomra, légy megfigyelő, melyből észrevétlenül segítővé válsz és utána, ha van még kérdésed, szívesen át és megbeszélem veled. A családállítás egy olyan csoda, mely segít feltárni a belső blokkokat, kapcsolataidat, az elakadásaidat.

– Van olyan tapasztalat, amit te magadnak is újra és újra felidézel, hogy emlékeztesd magad valamire a munkádban?

– Tizenhét évesen, nulla nyelvtudással kimentem a vasfüggöny mögül Svájcba és az ott élő nagynéném segítségével elhelyezkedtem egy orvos házaspárnál, mint gyermekfelügyelő. Nagyon kemény időszak volt, de megérte. Ha valami elakadásom van, ha egy újabb kihívás jön velem szembe, akkor mindig felteszem magamnak a kérdést: Mi a legrosszabb, ami történhet? Ha azt ott megoldottam, itt mi bajom lehet? Ez a bátorság. A másik pedig a HÁLA! Csupa nagybetűvel. Voltam már közel ahhoz, hogy elmenjek, de maradtam. Mert imádok élni. Tudom közhelynek hangzik, de annyira jó meghallgatni a zenéimet, olvasni a kedvenc könyveimet, megnézni egy filmet. Inni egy pohár bort, beszélgetni, szexelni, nagyokat nevetni. ÉLNI. Ez akkor is tudatosult bennem, amikor a könyvemet írtam. Azóta még jobban tisztelem azt, amim van.

– A könyved, az Apák sorsa nemcsak érzékeny téma, hanem ritka is. Mi indított el ezen az úton és mit kaptál vissza közben?

– Mivel a munkám során sokszor hallottam, hogy a férfiak ilyenek, meg olyanok, én akartam, hogy tudja a világ, a férfiak között is vannak becsületes, csodás értékrenddel élő, IGAZIAK. Hiszen az, hogy valaki milyenné válik, nem a nemiségétől függ elsősorban. Ingatlanosként és később coachként is bele-beleláttam emberi sorsokba, nehéz helyzetben lévő családokba. Aztán valahogy összeállt a két gondolat és olyan édesapákról, példaértékű férfiakról írok, akik kacifántos gyermekeket nevelnek. Visszaigazolást kaptam arról, hogy az érzelmek nem mentek ki a divatból, hogy mennyire törékeny az élet, egy pillanat alatt változhat meg az, amit öröknek gondolunk. Becsüljük hát meg!

– A történetek valódi emberekről szólnak. Hogy találtál rájuk? Vagy ők találtak meg téged?

– Egyszerűen kiírtam a közösségi oldalamra, hogy aki ismer kacifántos gyermeket nevelő családot, segítsen nekem kapcsolatba kerülni velük. A legnagyobb büszkeségem az, hogy az ismerőseim kérdés nélkül kezdtek el ajánlani és kezességet vállaltak értem. Ez nagyon megható volt. Aztán már a családok ajánlottak egymás között.

– Melyik apa történeténél kellett megállnod írás közben, mert túl sok volt?

– Mindegyiknél és mindnél másért. Egy kérdés volt minden szereplőnél ugyanaz, mi lesz a gyerekekkel, ha ők már nem lesznek. Lélektépő, de egyben lélekemelő beszélgetések voltak. A Sulyok családnál velem volt a férjem is. Vác után egy kis faluban élnek. A hazafelé úton Pestig nem szólalt meg.

– És van olyan, amelyikben magadra ismertél, nem mint apa, hanem mint gyermek, nő, ember?

– A küzdeni akarásban és az összetartozás, a szeretet erejében talán mindegyikben. De ők tényleg mindannyian példaképek.

–  Mit tapasztalsz: mit jelent ma apának lenni? És mit jelent róla őszintén beszélni?

– Apának lenni szerintem nehezebb, mint anyának. Ez egy olyan tabutéma, amit valahogy nem szeretünk feszegetni. A könyvben is kimondják, hogy pl. a kórházakban az apát nem tartják egyenlő félnek, az anyával jobban kommunikálnak. Hatalmas az elvárás a férfiakkal szemben, de leginkább nem lett nekik gyermekkorban megtanítva az az apa és legfőképpen férfikép, amit mutatniuk kellene a gyerekeiknek. A lányaiknak, hogy náluk rosszabb „minőségű” férfit ne válasszanak és a fiaiknak, hogy milyenné váljanak. Kéne egy férfierőmű is. Ráadásul mi nők is elrontjuk. Azt várjuk el, hogy a férfi mindent ugyanúgy csináljon a gyerekkel, mint mi, miközben pont az lenne a lényeg, hogy használhassa a saját energiáját. Nem baj, ha az a harisnya nincs túl jól ráadva a gyerekre vagy nem tökéletes a copf.

– A Nőerőmű – már a név is izgalmas. Mi az az „erő”, amiről szerinted a legtöbb nő elfeledkezik saját magában?

– A csoda. Az, hogy nekünk nőknek minden jól áll. Lehetünk bármik, huncutkodhatunk, csábíthatunk. Mi végigjátszhatjuk az életünket. Ha a királynő boldog, boldog a királyság. Nem szeretem, amikor egy nő azt mondja nekem, hogy úgy szeretnék gyenge lenni végre. Mindig mondom, mi nem tudunk gyengék lenni! De nőiesen gyengédek lehetünk, sőt az kötelező. Meg kell tanulnunk azzal az eszköztárral tudatosan és ösztönösen bánni, amit úgy hívnak, hogy nőiesség, azaz a belső kisugárzás. Életkortól és súlytól függetlenül!

– Volt olyan alkalom, amikor egy nő története téged is megváltoztatott?

– Nincs, de olyan, aki hatással volt rám, van. Alakultak ki barátságok is.

– Szerinted milyen ma egy „erős nő” és mi lenne jó, ha nem kéne annak lennie?

– Sajnos férfiasodunk, a férfiak pedig nőiesednek. Sok önmagát erősnek tartott nő vallja azt magáról, hogy a jég hátán is meg kell élnie! Ezt hozta otthonról, az anyja is kemény nő volt. Aham, csakhogy nem a jég hátán élünk. A mai erős nők herélik a férfiakat. A Nő a lét programomban ezt a kemény erőt alakítjuk át csodává.

– Anyaként, nőként, segítőként hogyan tartod meg az egyensúlyt a magánélet és a hivatás között? És hol billensz ki a legkönnyebben?

– Sokkal könnyebb már, mint akár tíz éve volt, hiszen a gyerekeim felnőttek és önállóak. Örökre az anyukájuk leszek, de élik az életüket, így én is szabadabb vagyok. A lányaim önállóak, a fiam utolsó éves gimnazista. Mindhárman nyitott, értékes emberek, a helyükön vannak. Van egy mondásom: Mindennapi örömünket add meg nekünk ma! – ennek tudatában minden nap tudatosan teszek valamit, ami örömmel tölt el. Lehet, hogy csak egy kávét iszom vagy meghallgatok egy zeneszámot, de azt úgy teszem, mintha az lenne az utolsó. Hálás is tudok lenni érte. Néha nehéz meghúznom a határt és túlvállalom magam. Pl. tavaly szeptember első hétvégéjétől december közepéig nem volt szabad hétvégém. De akkor hétközben pótoltam, pl, hétköznap mentük el pár napra a férjemmel „szökni”.

– Az élő előadások során mi történik benned? Inkább felszabadít vagy inkább felelősséggel terhel?

– Mindenképpen van bennem felelősségérzet, hiszen szeretnék értéket átadni, megtisztelni azokat, akik eljöttek, azzal, hogy felkészült vagyok. De ez nem roppant össze. A lelkem mélyén én megmaradtam egy egyszerű újpesti lánynak, így ezt felvállalva nagyon élvezem ezeket az előadásokat és szerencsére a résztvevők is pozitív visszajelzéseket adnak.

– A Párkapcsolatokról tabuk nélkül előadás címe nagyon direkt. Hogy reagálnak erre az emberek?

– Leginkább – és itt kérek elnézést, de – a basszus kifejezés szokott elhangozni, na nem ebben a cizellált formában. Hatalmas felismerések és döbbenetek vannak ilyenkor, sokszor hallom, hogy ha ezt tudtam volna… Szeretik. Sokszor mondják, hogy ezt kéne tanítani az iskolában és nem a kovalens kötést. Innen is puszilom a kémiatanárokat.

– Szerinted milyen tabukat kellene ma végre hangosan kimondani a párkapcsolatokban, különösen női oldalról?

– Hogy itt vagyunk! Nem amazonként, nem herélőként, nem alárendeltként és nem szolgaként. NŐKÉNT! Ez volt az első szerepünk, amikor összejöttünk a férfival, ne engedjük, hogy átvegye a feleség és anyaszerep. Ha a nő nem boldog, akkor nem lesz a feleség sem és az anya sem. Az utóbbi kettő egyébként is projektfeladat. Az első a meztelen érzelem.

– Mi most a legnagyobb öröm az életedben, és mi az, amit tanulsz, gyakorolsz, újra és újra?

– Ha a szakmaiságot nézzük, akkor az, hogy a coach tanulóim mernek elindulni a saját útjukon. Hogy a családállításaim két-három hónapra előre beteltek. Hogy a különböző rendezvényeimről a résztvevők igénylik, hogy együtt legyünk és csináljuk még, még, még. Nyárra nem terveztem a családállításokon kívül semmit sem, de „kierőszakolták”, hogy legyen egy klubdélután, úgyhogy pár hete csináltunk is a kertemben egy kis bulit. Imádtam. Ha a magánéletemet kérdezed, akkor az, hogy mindenki megvan. Folyamatosan keresem az új lehetőségeket, imádok egy-egy mondatra rácsodálkozni és beépíteni a jövőmbe.

– Van valami, amit most tanulsz magadról, amire nem számítottál?

– Hogy el tudom engedni a haragomat. A fájdalmamat. Hogy türelmes is tudok lenni. Ahogy öregszem, egyre inkább, de nem a hagyományos formában. Tudok csöndben maradni és ez furcsa. Már nem mindig az igazságot, inkább a boldogságot keresem. Többet ér.

– Hogyan töltődsz, ha végre nem kell senkinek megfelelned? Van saját rituáléd vagy búvóhelyed?

– A kertem. Imádom. Minden kis fűszálat én ültettem. Na, ezt húsz éve nem gondoltam volna magamról. Néha csak végigsétálok, kiülök és bámulok ki a fejemből. Aztán megjelenik Zira, a hatvan kilós német dogom és oda a nyugalom. De mivel én otthon dolgozom, a vendégeim is imádnak nálam lenni. És ez nagyon jó érzés.

– Ha nem írnál, nem tanítanál, nem beszélgetnél emberekkel, mit csinálnál helyette?

– El sem tudok más HÍVatást képzelni most már magamnak. De sokáig színésznő szerettem volna lenni. Ezt a vágyamat kiélhetem munka közben. Biztos, hogy valahogy emberekkel foglalkoznék akkor is. Szeretem őket.

– Ha ma leülhetnél beszélgetni a 10 évvel ezelőtti önmagaddal, mit mondanál neki?

– Hogy hallgass arra a megérzésre, ami azt mondja, hogy valakit ne engedj az üzleted közelébe! Még akkor se, ha nagyon szereted! Sok fájdalmat megspóroltam volna. De ezen kívül azt, hogy hajrá!

– És ha 10 év múlva visszanézel majd erre az időszakra, szerinted mire fogsz a legnagyobb büszkeséggel gondolni?

– Talán azt, amit most is. Hogy nem az a lényeg, hogy honnan jössz, hanem, hogy hova mész. Hogy annak ellenére, ahonnan indultam, most hol tartok. Nem várt gyermekként, nem túl okosként, nagyszájú, problémás kislányból, kimondhatom, alkoholista környezetből indulni nem túl könnyű. Hálás vagyok magamnak, hogy én az életet választottam.

– Van egy mondat, gondolat vagy kérdés, amit gyakran magaddal viszel, amit újra és újra előveszel, ha elbizonytalanodsz?

– Igen, az én mondatom: Mi a legrosszabb, ami történhet?

– Mit kívánsz azoknak, akik most olvasnak téged először, és talán épp egy életfordulón állnak?

– Hogy játszani kötelező, játszmázni tilos! Mert az élet tényleg egy nagy játék.