„Nem tudom, mit rontok el” – ez az a mondat, amit Török Nóri a leggyakrabban hall a szülőktől, főleg az édesanyáktól. A fejlesztő pedagógus, jógaoktató, idegtudományi coach szerint sok gyerek (és felnőtt) problémája nem a tanulásnál vagy az akaraterőnél kezdődik, hanem ott, hogy a test és az idegrendszer nincs biztonságban: feszül, túlterhelt, állandó készenlétben van.
Nóri a jóga, a mozgásfejlesztés és a neuroscience coaching eszközeit kombinálva segít, hogy a figyelem, az önszabályozás és az önbizalom lépésről lépésre újra felépüljön. Az interjúban arról kérdeztük, miért beszédes egy olyan apróság, mint a hintázás kerülése, miért életmentő a szabad játék, és hogyan lehet napi pár perc mozgással valódi mentális teret nyerni.
– Ha valaki most találkozik veled először: ki vagy te, és miben segítesz a legegyszerűbben elmondva?
– Fejlesztő pedagógusként, jógaoktatóként és idegtudományi coachként mozgásalapú eszközökkel dolgozom gyerekekkel és felnőttekkel, hogy kapcsolódjanak önmagukhoz és újra jóban legyenek önmagukkal. A hivatásomban szeretnék az lenni, aki elindít benned egy folyamatot, hogy ne csak rutinszerűen éld az életed, hanem képes legyél oldani a belső feszültségeidet. Hogy lelassulj, amikor minden sürget, hogy felkészült légy a saját kérdéseidre adott válaszaidra, miközben már túl régóta másokra figyelsz a rengeteg elvárás közepette. Hogy bátran fel tudd vállalni: Igen, ez vagyok én!
– A honlapodon van egy nagyon erős mondat: „Nem vagy hibás, csak nem kaptad meg a működésedhez illő térképet.” Mikor fogalmazódott meg benned először ez a szemlélet, és kinek mondtad volna legszívesebben hamarabb?
– Ez a mondat hosszú évek alatt fogalmazódott meg bennem sok sok év csendes és olykor fájdalmas felismerése alapján saját magammal kapcsolatban is. Azokkal a gyermekekkel és felnőttekkel való közös munka során, akik évekig azt hitték magukról, hogy „lusták”, „figyelmetlenek” vagy „nem elég jók”. Szülők, főleg édesanyák, akik kimerülten, bűntudattal érkeznek, és már elhitték, hogy bennük van a hiba. Felnőttek, akik gyerekkoruk óta hordozzák magukban, hogy „én erre nem vagyok képes”, „nekem ez nem megy”, „én ilyen vagyok, nem tudok mit tenni”. Világossá vált számomra, hogy nem az emberekkel van a gond, hanem azzal, hogy nem tanították meg nekik a saját működésüket értelmezni. Nem kaptak térképet ahhoz, hogy hogyan tanulnak, mennyire terhelhetők, hogyan regenerálódnak, hogyan hozzanak döntéseket, vagy hogyan kezeljék a stresszhelyzeteiket. Amikor egymásután láttam gyerekeket és felnőtteket, akik ugyanazzal az érzéssel küzdenek: „Biztos, bennem van a hiba.”
Ha visszamehetnék az időben, ezt a mondatot legszívesebben a gyermekkori önmagamnak mondtam volna leghamarabb – és azoknak a gyerekeknek, akik a tanórákon ülve már túl korán elhitték magukról, hogy ők kevesebbet érnek mint mások. Azoknak a felnőtteknek, akik ma is úgy élnek, hogy folyamatosan túl akarják teljesíteni saját magukat, mert azt hiszik, csak így lehetnek mások szemében elég jók. Sokan hajlamosak a család, a rokonok, a barátok vagy kollégák elvárásai és értékrendszere szerint élni az életüket. És bármennyire is érzik, hogy egy helyben toporognak és ez skatulyába zárja őket, nem tudnak egyről a kettőre lépni, mert mindig jön egy kritika vagy egy elejtett megjegyzés és inkább visszalépnek egyet, pedig már lehet, hogy nagyon közel voltak ahhoz, hogy átlépjék a saját árnyékukat. Pedig tudják, hogy ők is értékesek és bennük is van a vágy, hogy kibontakoztassák a bennük rejlő értékeket. De nincs, aki megadja ehhez a kezdő lökést és végigvezesse őket ezen az úton.
Itt jöhetek én a képbe, aki megmutatja, hogy a jóga és a mozgásfejlesztés milyen visszavonhatatlanul ráterelhet arra az útra, amely elszántságot, stabilitást, és önmagunk értékeinek felismerését, elismerését és kibontakoztatását eredményezehti. Nem megjavítani kell magunkat, hanem meg kell érteni a saját működésünket. És amikor ez megtörténik, nagyon sok minden a helyére tud kerülni és a fontossági sorrendek átalakulnak.
– Mit látsz ma leggyakrabban a hozzád fordulókon: mi az a tipikus mondat, amivel bejönnek az ajtón (offline vagy online)?
– Azt szokták nekem nagyon sokan mondani, hogy mozog ez a gyerek eleget, sőt, állandóan jár keze-lába, jön-megy. Már ideje lenne, hogy leüljön. Vagy felnőttként elhangzik, hogy „jövök-megyek egész nap, így is elfáradok, nincs nekem energiám még pluszban mozogni” .Valóban, mozgunk. Hogy ne mozognánk, hiszen ha nem mozognánk, akkor nem tudnánk elvégezni a napi teendőinket. Viszont sokszor egysíkúan, nem célzottan és nem problémaorientáltan.
Természetesen nem úgy keresnek meg, hogy komplex mozgásalapú személyiségfejlesztést szeretnék kérni, hiszen ez tulajdonképpen magának a folyamatnak a megnevezése, amin elindul a velem együtt gyakorló. Nagyon sok szülővel találkozom, akiknek a gyermeke valamilyen tanulási vagy figyelmi problémával küzd és mindig el szoktam mondani, hogy a gyermeküknek elsősorban rájuk van szüksége. Ezért kiemelten fontos, hogy ne csak a gyermek, hanem a szülő is megkapja azt a támogatást, ami erőt, hitet és energiát adhat a mindennapokban. Nagyon sok fáradt, kétségbeesett, kiégett édesanya, munkájában kiégett vagy az életében egy fordulóponthoz érkezett szülő, hölgy vagy úriember keres meg, aki akár egy életközepi válságban van, egy munkahelyi válságban – menne is, maradna is.
Van, aki azért keres meg, mert azt hallotta, hogy a jógától lenyugszik a túlpörgős gyermek, jobban alszik. Van, aki azért keres meg, mert azt hallotta, hogy a jógával le lehet fogyni, jobban lehet aludni, ellazítja az izmokat, segít lenyugodni egy fárasztó nap után. A közös pont azonban az, hogy mindannyian úgy érzik, hogy megrekedtek, elakadtak az életükben és nem tudják, hogy hogyan tudnák folytatni úgy, hogy nekik is jó legyen. Kiégés, család és munka között örlődés, saját vágyak és célok háttérbeszorítása, hogy csak a leggyakoribbakat említsem a stresszforrások közül.
A leggyakoribb mondat, amit hallok – szinte kivétel nélkül – gyerekek szüleitől a „Nem tudom, mit rontok el.” Ott van mögötte a kimerültség, az állandó készenlét, a segíteni akarás, és közben az az érzés, hogy bármit tesznek, nem elég. Ezek a szülők fáradtak, önhibáztatóak, sokszor kétségbeesettek, mert nap mint nap azt látják, hogy a gyerekük szenved az iskolában vagy az óvodában – és ezt szülőként szinte lehetetlen érzelmileg feldolgozni. A beszélgetések elején gyakran elhangzik az is, hogy „Már mindent próbáltunk.” Fejlesztést, különórát, türelmet, szigort, elengedést – és közben szépen elfogytak. Sok anya úgy érkezik, hogy már saját magáról is lemondott, csak a gyereknek szeretne segíteni.
A felnőttek, akik gyerekként tanulási vagy figyelmi nehézségekkel küzdöttek, más szavakkal, de nagyon hasonló érzésekkel jönnek: „Nem is tudom, miért vagyok itt, csak érzem, hogy nem vagyok jól.” Alacsony önértékeléssel, állandó belső feszültséggel, kimerültséggel, sokszor figyelemzavarral vagy teljesítményszorongással élnek együtt, miközben kívülről „jól működnek”. Gyakran már gyerekkorukban elhitték magukról, hogy velük van a baj, és ezt a mintát viszik tovább felnőttként is.
Ami közös bennük – szülőben és felnőttben egyaránt –, az az, hogy nem lusták, nem ügyetlenek, és nem alkalmatlanok. Elfáradt idegrendszerekkel érkeznek. Ma leggyakrabban online találkozom azokkal, akik hozzám fordulnak. Bár kezdetben elképzelhetetlennek tűnt számomra ez a forma, mára kiderült: sokaknak épp az ad biztonságot, hogy a saját otthonukból, a megszokott környezetükben dolgozhatnak. És ez a biztonság kulcsfontosságú. A tipikus mondatok, amikkel érkeznek, nagyon halkak, szinte bocsánatkérők: „Igazából nem is tudom, miért jöttem.”, „Csak olyan jó lenne végre egy kicsit önmagammal foglalkozni.”, „Érzem, hogy lehetne több az életem… hogy én több lehetnék.” Amit mindenkinek szoktam mondani: „Nem kell tökéletesnek lenned – elég, ha jelen vagy.”
– Eredetileg angolt tanítottál. Mikor jött az érzés, hogy elfogyott az eszköztáram, és valami mást kell keresnem?
– Ez nem egyik napról a másikra jött, inkább egy lassú, belső feszültségként jelent meg. Tanítottam, készültem, lelkiismeretesen csináltam a dolgomat, de úgy éltem meg, hogy hiába adok át tudást, mégsem ér célba. Nem azért, mert a gyerekek „nem akarták”. Volt egy pont, amikor már nem az zavart, hogy nem haladunk, hanem az, hogy látom a szorongást, a befeszülést, az önbizalomhiányt – és nincs az oldásához eszközöm. Amikor azt láttam, hogy a legjobb szándékom és felkészültségem ellenére sem tudok minden gyereket elérni. Mintha ugyanazzal a kulccsal próbálnék más-más zárat kinyitni. Nem a motivációjuk hiányzott, hanem az idegrendszeri alap, amire a tanulás épülhetett volna.
Különösen az iskolai teljesítményproblémákkal küzdő gyerekeknél láttam ezt élesen: szorongtak, befeszültek, leblokkoltak, vagy éppen szétestek figyelmileg. És ott ültem tanárként, az érzéssel, hogy az eszköztáram erre nem elég. A fordulópont az volt, amikor kimondtam magamnak: nem csak azt kell megtanítanom, mit tanuljanak, hanem azt is kell segítenem, hogy egyáltalán képesek legyenek tanulni. Hogy biztonságban érezzék magukat a testükben, az idegrendszerükkel. Akkor értettem meg: nem új tankönyvekre, hanem új szemléletre és módszerekre van szükségem. Innen indult el bennem a keresés – új módszerek és mélyebb megértés felé. Ez vezetett a mozgásfejlesztéshez, majd később a jógához és az idegrendszeri megközelítéshez. Így újabb szintre tudtam emelni a tanítást.
– Mi volt az a helyzet (egy gyerekkel, egy osztállyal, egy konkrét pillanattal), ami végleg ráfordított erre az útra?
– Amikor nem csillog a gyermek szeme, az a pedagógus számára szívfacsaró tud lenni. Egy olyan kisgyerekkel dolgoztam, aki „mindent tudott”, mégsem mert megszólalni az órákon. Ott volt a válasz a fejében, láttam rajta, de a teste befeszült, lesütötte a szemét és egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Mintha belülről lefagyott volna. Abban a pillanatban értettem meg igazán, hogy a tudás egy dolog. Ha nem érezzük magunkat biztonságban saját magunkkal, akkor nem tudunk működni. Amíg az idegrendszer veszélyt érzékel – megfelelési kényszert vagy hibázástól való félelmet, addig hiába tanítunk bármit, az nem fog hozzáférhetővé és előhívhatóvá válni a gyakorlatban.
Ez a helyzet irányított végleg arra az útra, hogy ne csak „tananyagot tanítsak”, hanem személyiséget is fejlesszek. Hogy először meg kell teremteni a külső és belső feltételeket ahhoz, hogy egy gyerek vagy egy felnőtt merjen jelen lenni, merjen hibázni, merjen próbálkozni. Hogy elhiggye magáról, hogy akkor is értékes, ha éppen nem jó választ mond, vagy nem sikerül valamit megcsinálni elsőre vagy akár másodjára. Hogy ér próbálkozni és ez semmit nem von le az ő értékéből. Innen indult el bennem nagyon határozottan az a gondolat, hogy olyan módszereket ismerjek meg, amelyeket átadhatok a tanítványaimnak a sikerélményhez vezető úton. Így jutottam el a mozgás és az idegrendszer elválaszthatatlan és mindennek az alapjául szolgáló kölcsönös kapcsolatához és az ezt fejlesztő módszerekhez.
– A tanulási nehézségek felől indultál, és egyre inkább a mozgásfejlődés gyökeréhez jutottál. Mi volt a legmeglepőbb felismerésed ebben a folyamatban?
– Mint gyakorló pedagógus kerestem a miérteket és okokat. A tanulási és egyéb részképességzavarok okai után kutatva megismertem a részképességek fejlődési zavarainak okait, az elakadási pontok lehetséges miértjeit és terápiás lehetőségeit. Kezdett kikristályosodni, hogy minden eltérő ütemű, tempójú és mértékű tipusú fejlődési zavar terápiás lehetősége a mozgásfejlesztéshez vezet. Minél többet tanultam, annál inkább tudatosodott bennem, hogy a mozgásfejlődés mértéke, iránya, módja, üteme, intenzitása lesz a fő válasz a kérdésemre. Egyértelművé vált, hogy ha az alapok – az egyensúly, a testérzékelés, az irányok megélése, a ritmus, a saját test határainak érzékelése – bizonytalanok, akkor az ezekre épülő további képességek fejlődése akadályba ütközik. Ez volt az a pont, amikor tudtam, hogy ez az én küldetésem. Megismeretetni, edukálni az embereket a mozgás és a mozgásfejlesztés fajsúlyos jelentőségéről és segíteni, támogatni azokat, akiknek szükségük van a szaktudásomra és tapasztalataimra. Egyre tudatosabban figyeltem a jóga ászanák fejlesztő, részképesség fejlesztő hatásait is. Az már csak a hab volt a tortán, amikor külföldi szaklapok, tudományos cikkek között egyre több látható és bizonyítható kutatási eredményekkel találkoztam, a jóga a tudomány egzakt világának szemszögéből a jóga testünkre gyakorolt működéseinkre gyakorolt hatásairól. Azóta dolgozom azon, hogy maximálisan kiaknázzam és ötvözzem a jóga és mozgásfejlesztés adta lehetőségeket és olyan gyakorlatsorokat dolgozzak ki, amelyek még hatékonyabb fejlesztő hatást érnek el gyermeknél, felnőttnél egyaránt. Számos felismerés született meg bennem ebben a folyamatban: A legmeglepőbb felismerésem az volt, hogy nagyon sok tanulási nehézség valójában nemis a tanulásnál kezdődik. Nem az intelligenciáról, nem a motivációról, sőt sokszor nem is a figyelemről szól első körben, hanem arról, hogy a test és az idegrendszer mennyire érzi magát biztonságban és szervezett állapotban.
A legnagyobb felismerés számomra mégis az volt, hogy amikor ezekhez az alapokhoz nyúlunk vissza mozgáson keresztül, nemcsak a teljesítmény változik meg, hanem az énkép is. A gyerek – és később a felnőtt – nem azt éli meg, hogy „jobban kell igyekeznem”, hanem azt, hogy „most végre értem, mi történik velem”. És ez az a felszabadító felismerés, amikor a tanulás újra élménnyé válhat, nem pedig megfelelési kényszer. Az, hogy mennyi minden „fejben dől el”, de a testen keresztül. A figyelem, az önbizalom, az érzelmi biztonság szorosan összefügg azzal, hogyan mozgunk, hogyan érzékeljük a testünket. Ez számomra sorsfordító felismerés volt.Az, hogy mennyire alábecsüljük a mozgás szerepét. A figyelem, az önbizalom, az érzelmi stabilitás és a tanulási képességek nem különálló területek, hanem egy idegrendszeri rendszer részei, és ennek a rendszernek a mozgás az egyik legfontosabb kulcsa.
– A jóga nálad nemcsak mozgásforma, hanem fejlesztő eszköz is. Mikor érezted először saját magadon, hogy ez több, mint nyújtás és relax?
– 30 évvel ezelőtt én is úgy érkeztem a jógához, mint mások: fáradt voltam, hiába aludtam sokat, állandóan betegeskedtem, hajlamos voltam túlpörögni, nehezen tudtam kikapcsolni. Először a pihentető alvást tapasztaltam meg és a nyugodtabb nappalokat és végre belefértem olyan ruhákba is, amik félre voltak téve, hogy egyszer majd hátha. De nemcsak a testem változott, hanem a reakcióim is.
Emlékszem egy időszakra, amikor kifejezetten feszült és túlvállalt voltam. Ugyanaz a helyzet korábban azonnali szorongást, megfelelési kényszert vagy bűntudatot hoztak volna elő belőlem. Viszont azt tapasztaltam, hogy nem ugrok azonnal. Tudok nyugodtan és fókuszáltan lélegezni stresszhelyzetben is. Tudok nemet mondani. Tudok dönteni anélkül, hogy szétesnék belül.
Ott szembesültem először igazán azzal, hogy a jóga mennyi mindent megtanított pár hónap alatt is magamról. A testemen keresztül az idegrendszerem önazonos működési mintákat kezdett el használni: hogyan lehet önazonosan bírni a terhelést. És amikor ezt a hatást elkezdtem látni a gyerekeknél, később a felnőtteknél is – hogy javul a figyelmük, csökken a szorongásuk, nő az önbizalmuk –, akkor vált teljesen világossá: a modern kor embere számára a jóga egy önfejlesztő eszköz lehet. Egy nyelv, amin keresztül a test, az idegrendszer és a lélek újra megtanul harmónikusan együttműködni.
– Az idegtudományi coaching hogyan jött be a képbe? Mit adott hozzá ahhoz, amit addig mozgásfejlesztő pedagógusként tudtál?
– Őszintén? Kíváncsiságból. Egy külföldi képzés formájában. Végre választ kaptam arra, hogy mi, hogyan és miért történik az idegrendszerünkben tanulás során, és hogyan lehet ezt gyengéden, mégis hatékonyan támogatni. Sokan élnek úgy nap mint nap, hogy közben folyamatosan azt érzik összecsapnak a feje felett a hullámok. Szétszórtság, állandó fáradtság, belső feszültség, bűntudat, megfelelési kényszer – miközben kívülről nézve látszólag „minden működik”. A neuroscience coaching ott lép be a képbe, ahol már nem elég az akarat vagy egy baráti jó tanács, hogy ezen változtatni tudjunk. Mert a tanulás nemcsak az iskolában történik, hanem születésünktől fogva minden percben tanulunk, magunkról és a világunkról.
Egy neuroscience coach segít megérteni, hogyan működik az idegrendszerünk, és miért nem lustaság vagy gyengeség az, amikor elfogy a fókuszunk, a türelmünk vagy az energiánk. A hangsúly nem azon van, hogy „jobban kell csinálni”, hanem azon, hogy másképp. Az alkalmazott technikák remekül kiegészítik a jóga és a mozgásfejlesztő gyakorlatok hatásait. Nem motivációs mondatokat ad, hanem megértést, kapaszkodót és valódi megkönnyebbülést. A coaching során az ember megtanulja felismerni a saját stresszjelzéseit, visszanyerni a mentális tisztaságát, és olyan egyszerű, hétköznapokba beilleszthető eszközöket kap, amelyek valóban működnek.
– Sokaknak már a kifejezés is új: komplex mozgásalapú személyiségfejlesztés. Ha egy barátnőd kérdezné meg egy kávé mellett, mit válaszolnál: ez micsoda, és mire jó?
– Olyan mozgásalapú önfejlesztési módszer, amely segít, hogy a testünkön keresztül foglalkozzunk az érzéseinkkel és gondolatainkkal. Mozgással, légzéssel és figyelemmel segít megérteni és oldani azokat a belső feszültségeket, félelmeket, bizonytalanságokat, elakadást okozó berögzült működési mintákat és szokásokat, amelyek észrevétlenül hátráltatják az életben való érvényesülésünket. Elérheted vele a pihentetőbb alvást, a könnyedebb mozgást, a kávé nélkül is energikusabb nappalokat és a fókuszáltságot. Rátalálhatsz a belső egyensúlyodra. Tükröt tart az érzéseidnek és a gondolataidnak és egy kis idő elteltével a karcsúsodó sziluettednek.
Minél régebb óta jógázik valaki, rájön, hogy igazából ő maga irányítja az egészet, nem pedig a jóga. Csak el kell kezdeni a tudatos légzéssel, befelé figyeléssel, az én idővel. Az önmagunkkal való ismerkedéssel. Sőt, a nulladik lépésnek azt mondanám, hogy megfogalmazzuk önmagunknak az igényt, hogy igenis, jár nekem egy nap 60 perc, amikor… Amikor csak én lehetek, amikor csak magamra figyelhetek, amikor megbeszélhetem magammal a dolgaimat, és nem kell mások igényeire, problémáira, információira befogadónak lenni, nem kell az energiáimat szétszórni, a figyelmemet megosztani, multitaskingelni. Az egyszerre több mindent csinálás igazából csak az idegrendszer még további leterhelése és lefárasztása. Nem kell úgymond szétforgácsolni magad a múltban, a jelenben és a jövőben egyszerre, hanem megadhatod magadnak azt a hatvan percet vagy másfél órát, amikor jelen lehetsz önmagaddal, önmagadban. Amikor megállhatsz és megbeszélheted magaddal, hogy honnan hová tartasz. Amikor olyan eszközöket és módszereket kapsz, amelyeket te magad tudsz otthon is használni, amikor fókuszra, lelassulásra, tanácsra vagy feltöltődésre van szükséged. Ha szeretnél magadon dolgozni annak érdekében, hogy a saját erősségeidre támaszkodva a legjobbat ki tudd magadból hozni. Hogy a végén elhidd: értékes része vagy a világnak.
Egyszerűen csak tapasztald meg, hogy milyen az, amikor hagyod, hogy megérkezzenek hozzád a korábbi tapasztalásaid, az érzéseid, a benned feljövő gondolatok, kérdések és még sorolhatnám, vagy éppen mik foglalkoztatnak téged, amiket nagyon sokszor csak besöpörsz a szőnyeg alá, és nem is foglalkozol velük, de attól még azok ott vannak. Ez a csodálatos a mozgásalapú fejlesztésben, hiszen csak saját magadra van szükséged, a vágyaidra, a légzésedre, a koncentrációdra, az izmaidra és arra a sok-sok elképzelhetetlenül választékos és nagy repertoárú pózokra, gyakorlatsorokra, amelyek mind-mind hozzásegítenek ahhoz, hogy elérd a saját személyiséged maximumát, ki tud hozni saját magadból a legtöbbet.
– Nálad találkozik a jóga, a mozgásfejlesztés és a neuroscience coaching. Mi az a 1–2 pont, amiben ez tényleg más, mint egy hagyományos jógaóra vagy egy fejlesztő foglalkozás?
– Más mozgásfejlesztő vagy jóga foglalkozásokkal összehasonlítva, a komplex mozgásalapú személyiségfejlesztés nemcsak fizikai, hanem lelki síkon is fejleszti nemcsak a tanuláshoz szükséges részképességeket, hanem kiterjed a másodlagos tünetek kezelésére is, mint például gyermekek esetében a magatartási és beilleszkedési zavarok lelki vonatkozásaira, az önbizalomhiány és az önsorsrontó gondolatok ellen való felvértezéssel is felnőttek esetében. Sokat beszélgetünk a feljövő érzetekről és érzésekről annak érdekében, hogy olyan gyakorlatokkal tudjuk folytatni a közös munkát, ami ráépül az elindult egyéni fejlődési folyamatra.
Nálam a fókusz nem a teljesítményen vagy a helyes kivitelezésen van, hanem azon, hogy a résztvevő megtanulja értelmezni a saját testének és idegrendszerének jelzéseit. Ez az első és legfontosabb különbség. A másik, hogy a mozgás nem önmagáért történik, hanem eszköz az önbizalom, a figyelem, az önszabályozás és a belső biztonság kialakításához. Nem megmondom, mit érezzen vagy hová kell eljutnia, hanem segítek abban, hogy saját maga felismerje, mi az, ami szolgálja őt, és mi az ami nem. Minden gyakorlatnak oka és célja van, és mindig az adott emberhez igazodik.
A mozgásalapú személyiségfejlesztés lényege számomra az, hogy felszabadítsuk a testet azoktól az önsorsrontó, lehúzó gondolatoktól, amelyek sokszor észrevétlenül raktározódnak el bennünk. Amikor a test fellélegezhet, akkor teret kapnak azok a természetes vágyaink és elképzeléseink is, amelyek arról szólnak, hogy kik vagyunk valójában. Az elakadàsi pontok terapiáját nemcsak testi, hanem lelki sìkon közelíti meg és már a diagnosztika során az embert, mint komplex egeszet vizsgálja, a fejlesztő gyakorlatsorok pedig nem kizárólag az elakadási pontokra fókuszálnak, hanem az embert önmaga teljességének kibontatkoztatására ösztönzik és támogatják abban.
– Mit jelent a gyakorlatban, hogy személyre szabott? Miből áll az első alkalom, és honnan tudod, hol akadt el valaki?
– A személyre szabottság nálam azt jelenti, hogy nem egy előre megszabott „jó megoldást” kap valaki, hanem azt, hogy olyan foglalkozástervet alakítok ki számára, amire az idegrendszere és az élethelyzete abban a pillanatban képes reagálni és szüksége van. Látszólag ugyanazzal a panasszal megkereső két ember teljesen máshonnan érkezik és indul, eltérőek az elakadási pontjaik, ezért a megoldási lehetőségek sem lehetnek egyformák, csakis egyénre szabottak.
Minden esetben valamilyen elakadással szoktak hozzám fordulni, aminek a gyökere sokszor a saját magával való kommunikációnak elakadása, ami sokszor döntésképtelenséghez vezet. Visszafejtjük a foglalkozások során, hogy mi is állhat a megrekedés középpontjában, úgy az ezzel való bánásmódot a visszafejtés eredő pontján kell kezdeni és onnan építkezni, onnantól kezelni a problémát, hogy eljussunk a végén ahhoz, hogy az elakadási pont egy természetes üzenetnek tűnjön, és magától értetődő legyen, hogy ezzel ő a saját eszközeivel, felismeréseivel, erejével, elszántságával hogyan is tud remekül megbirkózni.
Az első alkalom mindig lassú és tapogatózó. Az első alkalom mindig feltérképezés: beszélgetés, kérdőívek, finom mozgásos megfigyelések. Beszélgetéssel indul: hogyan érzi magát a testében, mikor fárad el, mikor szorong, hogyan kapcsol ki, mikor érzi azt, hogy túl sok. Ezután nagyon egyszerű mozgásos gyakorlatokkal folytatjuk. Figyelem, hogyan reagál a teste: hol feszül be, hol tartja vissza a lélegzetét, mennyire tud jelen lenni, követni, megállni. Már egy-egy mozdulatnál látszik, hogy valaki inkább túlkontrollál vagy épp teljesen elveszítette a kapcsolatot a testével. Hol tárolja a testében a feszültséget. Ezek pontos jelzések arról, hogy hol akadt el a rendszer zavartalan működése. Az elakadási pontok lenyomata ott van a testünkben. Célzott mozgásos gyakorlatokkal pedig viszonylag hamar észre lehet őket venni, mert a test és a mozdulatok rögtön jelzést adnak az idegrendszer, a test és a lélek állapotáról. Kiderül, hogy hol akadt el az idegrendszeri folyamat, és ehhez igazítom a gyakorlatokat.
Az első és a további alkalmak is egy közös és oda-vissza működő munka. Nem én megmondom, hogy mit lesz neki a jó, hanem folyamatosan visszajelzünk egymásnak: mi az, ami biztonságos, mi az, ami már kihívás, és hol van az a pont, ahol fejlődni lehet anélkül, hogy túlterhelnénk a testet vagy az idegrendszert. Ettől lesz személyre szabott: nem egy univerzális gyakorlatsoron megyünk végig, hanem egyénre szabott programot állíítok össze, amely folyamatosan változik a hetek és hónapok során a visszajelzések és a tapasztalásaim alapján.
– Amikor azt mondod, hogy test–idegrendszer–lélek hármasával dolgozol: tudsz mondani egy példát, hogyan függ össze mondjuk a figyelem, az önbizalom és egy egyszerű mozgásgyakorlat?
– Vegyünk egy nagyon egyszerű helyzetet: egyensúlyozás állásban, például fél lábon. Ilyenkor a test azonnal jelez az idegrendszernek: figyelnem kell, jelen kell lennem. Ha a gondolatok elkalandoznak, az egyensúly is megbillen.
Amikor az idegrendszer megtapasztalja, hogy „képes vagyok megtartani magam”, az biztonságérzetet nyújt nemcsak fizikai, hanem lelki síkon is, mivel nem csak a gondolat szintjén történik, hanem élményként is a testben. Ebből az élményből születik meg az önbizalom: nem azért, mert el akarjuk hitetni magunkkal, hogy ügyesek vagyunk, hanem mert a testünk már megtapasztalta, hogy képes rá.
– Sokan félnek az önismerettől, mert azt hiszik, fájdalmas vagy túl mély. Nálad hogy néz ki ez a rész, hogyan marad biztonságos és mégis hatékony?
– Az egyik legfontosabb szempont a foglalkozásaimon, hogy nem erőltetek semmit. A nagyon mély beszélgetést sem, ha még nem áll készen rá az illető. Nálam nem teljesíteni kell, hanem megérkezni önmagadhoz. Ugyanis a jóga gyakorlása finoman mutatja meg számunkra az érzéseinket és gyengéden segít szembesülni velük, megfogalmazni őket és elengedni a minket nem szolgáló negatív energiánkat. Mindezt megtartó, elvárás- és ítélkezésmentes térben kísérem – mindig olyan mértékben, amennyire az illető készen áll. Sokan azt hiszik, az önismeret mindig és minden alkalommal egy mélyre ásó, fájdalmas folyamat, ahol rögtön a legnehezebb dolgokkal kell szembenéznünk. Nálam ez egészen másképp működik. Nem a fájdalom felől közelítünk, hanem a biztonság felől. Mindig csak olyan mértékben haladunk, amennyit az idegrendszer abban a pillanatban elbír. A test nagyon pontosan jelzi, hol van a határ, és ezt tiszteletben tartjuk. Nincs erőltetés, nincs „át kell törni” szemlélet, inkább finom, fokozatos közeledés történik önmagunkhoz. Éppen ettől hatékony: mert amikor valaki biztonságban érzi magát a saját testében az érzéseivel, akkor a felismerések maguktól érkeznek. Olykor felkavaró élményként, máskor pedig hatalmas megkönnyebbülésként. Így válhat önmagunk megismerése egy egyre felszabadultabb kapcsolat önmagunkkal.
– Mit tehet egy szülő, hogy a tanulás ne szorongás, hanem kíváncsiság legyen otthon?
– A kíváncsiság természetes állapot, a szorongást viszont a velünk szemben támasztott és minket meghaladó elvárások okozzák. Ami igazán számít otthon, az nem a módszerek és eszközök sokasága, hanem a hangulat és a visszajelzések, amiket a gyerek nap mint nap kap. Először is: válasszuk szét a gyereket és a teljesítményét. Ha azt érzi, hogy akkor is rendben van, ha hibázik, akkor mer kérdezni, próbálkozni, gondolkodni. A kíváncsiság ott kap szárnyra, ahol nincs büntetése a tévedésnek. Másodszor: adjunk időt és mozgásteret. Egy feszült, túlterhelt idegrendszer nem tanul, csak túlél. Ha egy gyerek mozoghat, megpihenhet, felállhat az asztaltól tanulás közben, akkor az agya is nyitottabb lesz az új információkra. Harmadszor: ne csak az eredményt, hanem az erőfeszítést is értékeljük. Az olyan mondatok, mint „látom, hogy próbálkozol” vagy „érdekes, ahogy gondolkodsz” sokkal jobban építik a belső motivációt, mint a jegyek körüli folyamatos fókusz. És végül: a szülő saját viszonya a tanuláshoz ragadós. Ha otthon a tanulás feszültséggel, sürgetéssel, aggódással társul, a gyerek ezt átveszi. Ha viszont azt látja, hogy a tanulás lehet kérdezés, felfedezés, néha játék is, akkor számára is azzá válik. Röviden: nem „jobb tanulási technikákra” van leginkább szükség, hanem biztonságos légkörre, ahol a gyerek mer kíváncsi és önmaga lenni.
– A tanulási kudarc és a tanulási zavar sokak fejében összemosódik. Mi az a 2–3 jel, amikor érdemes finoman gyanakodni, és mi az, amitől nem kell azonnal pánikba esni?
– A legfontosabb különbség, hogy a tanulási kudarc gyakran helyzetfüggő és átmeneti, míg a tanulási zavar tartós mintázatként jelenik meg. Figyelemfelhívó lehet, ha a gyermeknél nagyon sok energiabefektetés mellett is állandó lemaradás tapasztalható, hamar elfárad, szétesik a figyelme, miközben láthatóan igyekszik, látjuk, hogy nem terhelhető nemcsak az iskolában, hanem otthon is, a tanulásmentes időszakokban. A teljesítménye erősen ingadozó. Nem érdemes pánikolni, ha egy nehezebb időszak van a családban, egy élethelyzeti változás, fáradtság, tartósabb betegség vagy motivációvesztés miatt romlik esetleg hetekre vagy akár hónapokra a teljesítmény. A gyerekek idegrendszere érzékenyen reagál a környezeti változásokra, ez teljesen természetes. Az a fontos, hogy mellettük legyünk és figyeljük rájuk.
Előfordul, hogy a tanulási kudarcok mögött mélyen rejtőző régóta megbújó és nagyon jól kompenzált eltérő működések zajlanak, amelyek majd a későbbiekben fognak problémákat okozni. Ezért azt szoktam javasolni, hogy ha azt érzi a szülő, hogy valami nem stimmel, akkor merje szakember segítségét kérni, mert két lehetőség van. Az egyik, hogy szükség van további célzott segítségre, és milyen jó, hogy idejében megkaphatja a gyermek. A másik, hogy csak átmeneti a probléma és nem kell a szülőnek magát marcangolnia, hiszen megválaszolták a benne felmerült kérdéseket és eloszlatták a gyanukat.
– Miért lehet beszédes az, ha egy gyerek nem szeret vagy nem tud hintázni?
– A hintázás sokkal több, mint egy játék. Az idegrendszer egyik alapérzékelését, az egyensúlyi rendszert (vesztibuláris rendszer) aktiválja, ami szoros kapcsolatban áll a figyelemmel, a mozgáskoordinációval, a térérzékeléssel és a biztonságérzettel is. Ha egy gyerek nem szeret vagy nem tud hintázni, az gyakran nem hiszti vagy félelem kérdése, hanem jelzés. Lehet, hogy az idegrendszere túl érzékenyen reagál a mozgásra, szédül, bizonytalannak érzi magát, vagy épp ellenkezőleg: annyira keresi az ingereket, hogy nem tud koncentráltan és szabályozottan mozogni, meghajtani a saját testét. Ez azért beszédes, mert az egyensúlyi rendszer az egyik alapja a tanulásnak. Ha itt bizonytalanság van, az megjelenhet később figyelmi nehézségekben, ülés közbeni fészkelődésben, féloldalas ülés, lábbal kapaszkodás a szék lábában írás és/vagy olvasás közben vagy akár érzelmi túlreagálások is megfigyelhetők. Fontos hangsúlyozni: ettől még nem kell azonnal pánikba esni. Inkább úgy érdemes tekinteni rá, mint egy jelzésre, hogy a gyerek idegrendszere több támogatást, és célzott biztonságos mozgásélményt igényel. Ha ezt időben, játékosan megkapja – akár földközeli, lassú mozgásokkal, ölben vagy takaróban való ringatással –, akkor a hintázás iránti ellenállás is sokszor magától oldódik.
– Miért érzed ma ennyire kulcskérdésnek a szabad játékot, és mi az a 3 egyszerű szülői mondat, ami tényleg támogatja a gyerek önbizalmát játék közben?
– Azt szokták nekem nagyon sokan mondani, hogy mozog ez a gyerek eleget, sőt, állandóan jár keze-lába, jön-megy. Már ideje lenne, hogy leüljön. Valóban, mozgunk. Hogyne mozognánk, hiszen ha nem mozognánk, akkor nem tudnánk elvégezni a napi teendőinket, vagy nem tudnánk megismerni új helyeket, új élményeket szerezni. Viszont ennek a mozgásnak a mennyisége, minősége, célja és gyakorisága már korántsem mindegy. Ahogy az indíttatása sem. Ugyanis valóban nagyon jó az úgymond szabad, kötetlen mozgás a gyerekek és a felnőttek esetében is. A gyerekek esetében ugye a szabad játék, ami kiemelten fejlesztő hatású, nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan és pszichésen is. Azért érzem ma kulcskérdésnek a szabad játékot, mert ez az a tér, ahol a gyerek idegrendszere valódi nyomás nélkül gyűjthet tapasztalatokat önmagáról és a külvilágról. Elvárások és teljesítménykényszer nélkül. Nincs jó vagy rossz megoldás – csak tapasztalás. A szabad játékban fejlődik a figyelem, az önszabályozás, a problémamegoldás és az önbizalom egyszerre. Ma viszont a gyerekek nagy része túl hamar kerül irányított, értékelt, úgynevezett „hasznos” tevékenységekbe, miközben az idegrendszerüknek még pont arra lenne szüksége, hogy próbálkozzon, hibázzon és újrakezdje, ha szeretné.
Tehát a szabad játék igen fontos, és a szabad játék része a szabad mozgás, hiszen hogyha egy játszóteret megnézünk, akkor mit látunk? Sokszor hiába vannak ott a különböző mászókák. Ezen a nagyon bújj át, azt pörgesd meg, ezen súlyozz, ezt találd el. A gyermek pedig nem mindig „rendeltetésszerűen” használja. Szerencsére. Sokszor imádnak egyszerűen csak céltalanul, számunkra, a külső szemlélő számára céltalanul rohangálni fel-alá, „értelmetlenül” , holott ennek a „cél nélküli” szaladgálásnak is megvan az idegrendszert fejlesztő nagyon fontos hatása. Hányszor hallom, hogy elviszem a játszótérre, ő meg rohangál össze-vissza, ahelyett, hogy célba dobna, egyensúlyozna, mókuskerekezne, felmászna már végre arra a várba. Közben ki tudja, lehet, hogy ő épp egy sárkány elől menekülő lovag vagy egy királylány, aki keresi a kistestvérét. De soha nem lehet tudni, a gyerekek fantáziájában az a futás éppen akkor milyen szerepet tölt be.
A szabad játék ugyanakkor nem azt jelenti, hogy teljesen magára hagyjuk a gyermeket. A közben elhangzó szülői mondatoknak óriási súlya van, mert ezek szolgálnak visszajelzésül a gyerek számára, hogy bízhat az érzéseiben, hogy a megélései fontosak. Ez nem azt jelenti, hogy dicsérni kell folyamatosan. Három nagyon egyszerű mondat, ami tényleg támogatja az önbizalmat: 1. „Látom, mennyire belemerültél.” Ez azt üzeni: fontos, amit csinálsz, számít a figyelmed és az erőfeszítésed. 2. „Megróbálhatod másképp is, ha szeretnéd.” Biztonságot ad a kísérletezéshez, és leveszi a hibázás terhét. 3. „Bízom benned, hogy megoldod.” Talán a legerősebb mondat: bizalmat közvetítek a gyerek felé. Biztosítom arról, hogy hiszek benne. Hogy képes lehet akkor is, ha most még keresgél. A szabad játék és ezek az egyszerű, támogató mondatok együtt azt tanítják meg a gyereknek, hogy nem csak a külső visszajelzések számítanak, hanem igenis fontos az, amit ő érez és gondol. Ez pedig az önbizalom egyik legfontosabb alapja.
– Mit vigyen haza ebből egy elfoglalt anya: hogyan lehet a testtudatot, mezítlábas jelenlétet biztonságosan és élményből beépíteni a nyárba vagy akár a lakásba?
– A legfontosabb a fokozatosság és a játékosság. Testünk megtapasztalása a térben kulcsfontosságú, a tanuláshoz szükséges részképességeink optimális fejlődése során nemcsak gyermek, hanem felnőttkorunkban is. Ennek pedig egyik fontos része, hogy ne csak a kezeink, hanem a meztelen talpunk is érezze és feldolgozhassa a külvilág ingereit és beépítse ezeket az élményeket. Segíti a vérkeringést, lazítja az izmokat, és még az idegrendszerünkre is nyugtató hatással van. Egy elfoglalt anyuka akkor tudja saját magáról levenni ennek a terhét, ha leveszi róla a teljesítménykényszert, és természetes módon illeszti be a mindennapokba.
Nyáron a mezítlábas jelenlét szinte adja magát: fűben, homokban, kavicson, vízparton. Természetesen biztonságos körülmények között, együtt, példát mutatva. Mert addig a gyermek sem fogja levenni a cipőjét szivesen, amíg olyan biztatja rá, akin cipő vagy papucs van. Nem kell magyarázni, indokolni vagy fejleszteni, elég csak hagyni, de semmi esetre sem eröltetni. Mezítláb sétálni pár percig. Hagyni megélni, megfigyelni, beszélgetni róla, hogy mit érez. Hideg-e, meleg-e, puha-e? Kellemes vagy mitől szokatlan? Lehet játékot is belecsempészni. Rajzolj a homokba a lábujjaddal! Próbálj felcsippenteni egy fűszálat a két lábujjaddal! A sáros lábaddal rajzolj mintát a betonra vagy a lábszáradra. Igen. A gyermek lába koszos lesz.
Otthon pedig még biztonságosabb körülményeket teremthetünk. Járjon minél többet mezítláb. Erősíti a lábboltozatot, biztosítja a helyes testtartást, megelőzi a harántsüllyedést. A kulcs az élmény: ne feladat legyen, hanem játék. „Ki érzi hidegebbnek a padlót?” „Melyik szőnyeg csiklandozza a lábad?” Lehet a láb egy markoló, ami játék után a helyére teszi a játékokat. Elrakhatunk a lakásban kicsi játékokat, amelyet mezítláb tud csak előhalászni, például az ágy alól. Csukott szemmel találja ki, hogy milyen anyagot érintettünk a lábához. Tesók versenyezhetnek egymással, hogy ki találja ki a legtöbbet. Csak a fantázia szabhat határt a lehetőségeknek.
– Mi az a két gyakorlat (egy gyerekes, egy felnőttes), amit azonnal használható eszközként most is szívesen adnál a TűsarkakON olvasóinak?
– Gyerekek és felnőttek is nagyon szokták szeretni a süni összegömbölyödést. A talajon ülünk, hátunk mögött a két karunk nyújtva, lábunk előrenyújtva. A gyakorlat során belégzésre felemeljük a karjainkat és kilégzésre előrenyújtott karokkal összegömbölyödünk, felhúzzuk a lábainkat, homlok a térden, karok a lábszárak előtt összekulcsolva. A következő belégzéskor felegyenesedünk, lábainkat kinyújtjuk újra hátunk mögé kerülnek a karjaink. Mindezt a lehető leglassabban. Ez a ritmikus mozgás ellazítja a hátat és az idegrendszert, finoman átmozgatja a gerincet, és megnyugtatja a testet-lelket, ugyanakkor felfrissít. A nap bármely szakában lehet gyakorolni. Segít levezetni a feszültséget, lenyugodni.
– Sok nő él úgy, hogy „túl sok”, „túl érzékeny”, „nem elég jó”, és közben elképesztően működteti a családot. Nálad mit jelent a belső ellenállás oldása, és hogyan lesz ebből valódi önbizalom, nem csak motivációs mondatok?
– Nagyon sok nő kizárólag a szerepein keresztül határozza meg önmagát: anya, feleség, kolléga, barátnő. De ritkán teszik fel a kérdést: ki vagyok én 30,40, 50 vagy 60 évesen a megszokott szerepeimen túl? Az önmegvalósítás nem hangos, nem feltétlenül látványos. A belső ellenállás oldása szerintem nem azt jelenti, hogy „pozitívan kell gondolkodni” mindig és minden körülmény között. Amikor valaki azt mondja magáról, hogy „nem elég jó”, az gyakran nem csupán egy gondolat, hanem egy mélyen rögzült testi élmény: befeszülés, torokszorítás, gyomorgörcs. A valódi önbizalom szerintem ott kezdődik, hogy megengedjük magunknak azt, hogy ezek az állapotok oldódni kezdjenek. Mert pont az a baj, hogy túl sokáig voltak erősek. Erőn felül. A testük és az idegrendszerük pedig hozzászokott ahhoz, hogy mindig készenlétben kell lenni, alkalmazkodni, és adott esetben túlteljesíteni. Amikor valaki megéli, hogy biztonságos lassítani, hogy lehet nemet mondani anélkül, hogy összeomlana a világ, hogy kezelni tudja a saját érzéseit, akkor az önbizalom nem rögtön és látványosan, de stabilan visszatér. Ezért nem motivációs mondatokkal dolgozom, hanem élményekkel. A mozgás és a testtudat ebben kulcs. Mert amikor a test megtapasztalja a stabilitást, akkor az idegrendszer is megengedi az önazonosságot.
Tehát a motivációs mondatok, azokat úgy annyira nagyon nem is szoktam hangoztatni, inkább megfogalmaztatni a velem együtt jógázóknak, hogy mindenkinek saját magának kell megtalálni saját magát a jógában. Aki folyamatosan önmagát háttérbe szorítja, mert nem érzi magát elég értékesnek ahhoz, hogy önérvényesítse a saját vágyait, a saját gondolatait, akkor a jóga remekül tud belső erőt adni ahhoz, hogy igenis az, amit te szeretnél, értékes, nem csak számodra, hanem a világon valaki más számára is. Hogy nem kell emiatt lelkiismeretfurdalást érezni, mert van egy egészséges önzés, egy természetes határhúzás és egy természetes belső igény. És amikor először megérkeznek ezek a természetes önérvényesítő vágyak a jógának köszönhetően, amikor először azt mondjuk, hogy én most nem elmosogatok, hanem elmegyek sétálni vagy barátnőzni, az rendkívül felszabadító élmény.
Úgy lesz ebből valódi önbizalom, hogy először is megadom magamnak a lehetőséget arra, hogy magammal foglalkozzam. Nem megy ez olyan egyszerűen nyilván. Számomra igazából a jóga volt az, ami az évek alatt felgyült negatív gondolatokat átalakította önbizalommá. Egész egyszerűen csak úgy, hogy először is az izmokban felgyűlt, a lélekben felgyűlt feszültségeket, energiákat szépen az elején ki tudtam dolgozni magamból, és teret tudtam adni a pozitív hozzáállásnak. Ez nem egy-két alkalom, hanem hónapok, de inkább évek. De stabil és előremutató folyamatos változás.
– A jóga nálad határhúzásról is szól. Mik a leggyakoribb testi jelzések, amik arra utalnak, hogy valaki régóta átlépi a saját határait?
– A saját határaiért mindenki maga felelős szerintem. Ha úgy érezzük, hogy többször mondunk igent nem helyett és ez bennünk feszültséget okoz, akkor nem húzzuk meg a határainkat. Ez a feszültség pedig lenyomatot hagy a testünkben. Elraktározódik és izomfeszültséget, később ismeretlen eredetű fájdalmakat, de nem ritka, hogy pszichoszomatikus tüneteket okoz. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy önző módon mindig csak azt tegyük, ami kizárólag nekünk jó, de meg lehet találni lelkiismeretfurdalás nélkül azt az egyensúlyt, amely számunkra és a környezetünk számára is megfelelő. Nem könnyű, de nem lehetetlen. Viszont amíg nem vagyunk tisztában önmagunk határaival akár testi, akár elvontabb szinten, addig ez nem lehet sikeres. Ezek felismerésében pedig számomra a jóga egyértelműen megadja a kereteket. Megmutatja, hogy az önmagad háttérbeszorítása nem lehet elvárható. Hiszen csak akkor tudjuk önmagunkat adni, ha tisztában vagyunk a saját értékeinkkel és teret adunk azok megosztására.
– Mi az a 1–2 agykímélő szokás, ami valójában agyromboló, és mi az a pici változtatás, ami látványosan javítja a fókuszt?
– Ez egy nagyon jó kérdés, mert néhány szokásunkkal sokszor pont az ellenkező hatást érhetjük el a legnagyobb jószándék ellenére. Az egyik leggyakoribb „agykímélőnek” hitt, de valójában agyromboló szokás az, amikor folyamatos háttérzajban élünk. Zene, podcast, tévé szól tanulás, munka, házimunka közben, „csak hogy szóljon valami”. Az idegrendszer viszont ilyenkor nem pihen, hanem állandó készenléti állapotban marad. A fókusz szétesik, a figyelem felszínes lesz, és estére jön az a furcsa kimerültség. amikor sok mindent csináltunk, mégsem haladtunk igazán. A másik tipikus ilyen szokás a „gyors jutalom” pótlása: kávé, cukor, nasi, telefonpörgetés két feladat között. Rövid távon felpörgethet, de valójában még jobban szétesik a figyelmünk, és az agy egyre nehezebben tud összpontosítani, amikor szükségünk lenne rá.
A jó hír az, hogy egészen pici változtatás is látványos eredményt hozhat. Az egyik legegyszerűbb, ha naponta 1–2 alkalommal tudatosan csendet teremtünk magunk körül. Nem feltétlenül meditációra gondolok, csak 10 percre, amikor nem csinálunk semmit. Telefon letéve, háttérzajok kiiktatva. Először van, akinek furcsa érzés, de tapasztalatból mondom, hogy olyan az idegrendszernek, mint egy reset gomb.
– Hogyan töltekezel te? Mi az a napi minirutinod, ami akkor is megtart, amikor sokat adsz másoknak?
– Este lefekvés előtt egy alvást könnyítő saját gyakorlatsort szoktam végigcsinálni, ami segít kivezetni a napi feszültséget az izmokból és pihentetőbb alvást biztosít.
– Debrecenben élsz és dolgozol. Mit ad neked a város, és mi az, amit ott tanultál meg igazán az emberekről vagy magadról?
– Családot apai ágon, szerelmet, számtalan kedves barátot és tanítványt, valamint a színház szeretetét. Eredetileg egy Debrecen közeli kisvárosban nevelkedtem 6 éves koromig, amikor is Debrecenbe költöztünk. Itt végeztem a tanulmányaim nagy részét, büszkeséggel tölt el a mai napig, hogy az akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetemen végezhettem angol nyelvtanárként, majd a Református Hittudományi Egyetemen fejlesztőpedagógusként. Szüleimet már egészen kicsi koromtól kezdve elkísértem a debreceni Csokonai színházba. Különösen az operákat szerettem, hiszen a zenehallgatás a mindennapjaim része. Feltölt, megnyugtat és tanácsokat ad, ha épp arra van rá szükségem. A színház első diplomám megszerzése után visszahívott, de ekkor már mint alkotót. Gyermekekkel és kamaszokkal vittünk szinpadra neves rendező mellett angol nyelvű előadásokat, vettünk részt versenyeken, nemegyszer országos dobogós helyezéssel. Alázatot, kitartást és önbizalmat adott számomra. Mindezek mellett, amikor csak lehetett, visszajártam és az anyai nagyszülőknél töltöttem a nyarakat, szüneteket, és igazából mindig megmaradtam a szívem mélyén balmazújvárosi lánynak a németfaluból. Nagyon fontos számomra a természet közelsége. Egy nagyvárosban ez nem könnyű, de a debreceni Nagyerdő mindig kárpótol a mai napig, mivel 10 percnyi sétára lakom tőle
– A párod, családod, gyerekeid: ők hogyan viszonyulnak ahhoz, amit csinálsz? Ki az a belső kör, aki a leginkább tart téged, és mivel?
– Nagyon szerencsésnek tudhatom magam, mert a családom maximálisan támogat engem. Nélkülük nem is jutottam volna el oda, ahol most tartok és nem tudnék ennyire a hivatásomnak élni. Támogatnak mindenben. A 2000-es évek elején, amikor még otthon laktam, anyukámmal kezdtem el jógázni. A mindennapi mozgást folytatja a mai napig közel a 80-hoz, de már az ő sajátosságaihoz alkalmazkodva séta, célzott kognitív és gerincerősítő gyakorlatok formájában a szellemi és testi frissesség megőrzése érdekében. A mostani párom az első és egyetlen, aki önként szokott velem jógázni. Fizikai munkát végez, ezért a nap során megterhelt és befeszült izmai számára felüdülés a sok nyújtózás és fascia lazító gyakorlat.
– Az interjúinkat már-már hagyomány jelleggel villámkérdésekkel szoktuk zárni. Csak vágd rájuk, ami elsőre eszedbe jut! Reggeli pacsirta vagy éjjeli bagoly?
– Reggeli pacsirta.
– Kávé, tea, vagy „csak víz és levegő”?
– Víz és levegő.
– Kedvenc jógaászana, amihez mindig visszatérsz?
– A Fa póz.
– Mezítláb a fűben vagy pihe-puha zokni otthon?
– Pihe-puha zokni otthon.
– Egy szó, ami mostanában a munkád mottója?
– Elfogadni a sokféleséget mint értéket.
– Egy gyerekkori játék, amit felnőttként is visszahoznál?
– Macskabölcső.
– Mi tölt: csend vagy zene?
– Csend.
– Könyv/podcast, amit most jó szívvel ajánlanál (akár szakmai, akár kikapcsolós)?
– Elif Shafak: Az eltünt fák szigete és a februárban induló podcastom a noratorok.com-on. 🙂
– „Ezt a tévhitet szeretném, ha végre elengednénk a gyerekekkel kapcsolatban…”?
– „Majd kinövi.”
– Ha csak 5 perc jut önmagadra egy nap, mire használod?
– Jógázom.
– Mi az a mondat, amit ma minden nőnek odaírnál a tükörre?
– „Egyedi és különleges vagy!”
