Ma lenne százéves a huszadik század legmeghatározóbb popkulturális ikonja, Marilyn Monroe. Ha behunyod a szemed, valószínűleg neked is azonnal a repkedő fehér ruha, a platinaszőke loknik és a naiv, kislányos mosoly ugrik be, vagyis pontosan az a kép, amit a hollywoodi stúdiórendszer patikamérlegen porciózott ki a világnak. De ha a tökéletesen megalkotott máz mögé nézel, egy egészen más karakter rajzolódik ki: egy bezárt, magányos, rendkívül intelligens nő, aki egész életében kétségbeesetten harcolt azért, hogy ne csak a testét, de az elméjét is észrevegyék. Idézzük fel a centenárium alkalmából azt a Marilyn Monroe-t, akit a stúdiók el akartak rejteni a nézők elől.
Hogy megértsük a Marilyn Monroe mögött rejtőző nőt, egészen az alapokig kell visszamennünk: Norma Jeane Mortensonként született Los Angelesben, és a gyerekkora egy kész rémálom volt. Édesanyja súlyos paranoid skizofréniával küzdött, így a kis Norma Jeane állami gondozásban, árvaházakban és tizenegy különböző nevelőszülőnél nevelkedett, ahol több alkalommal is szexuális abúzus áldozatává vált. A traumatikus gyerekkor elől menekülve mindössze 16 évesen ment férjhez egy gyári munkáshoz, James Doughertyhez. Amikor a férje a második világháború alatt a tengerészgyalogságnál szolgált, Norma Jeane egy repülőgépgyárban kezdett dolgozni, ahol egy katonai fotós felfedezte a kamerának elképesztő fotogenitását. Ezzel a pillanattal a gyári munkáslány élete végleg véget ért, és megkezdődött Hollywood legbizarrabb átváltoztatása.
A stúdiók, élükön a 20th Century Fox-szal, nem embert kerestek, hanem egy tökéletesen formázható alapanyagot. Norma Jeane-nek nemcsak a nevét változtatták Marilyn Monroe-ra, hanem a külsejét is teljesen átfazonírozták: a barna fürtjeit platinaszőkére festették, elektrolízissel megemelték a hajvonalát, és kisebb plasztikai műtétekkel korrigálták az állát és az orrát. Megtanították egy teljesen új, ringó járásra, és arra a jellegzetes, suttogó beszédhangra, ami később a védjegyévé vált – a valóságban ezt egy logopédus fejlesztette ki nála, hogy elfedjék Marilyn gyerekkori dadogását. A stúdiórendszer szigorú rabszolgaságként működött: heti fix bérért birtokolták a színészeket, és Marilyn hiába hozott százmilliós bevételeket az olyan filmekkel, mint a Szőkék előnyben vagy a Hogyan fogjunk milliomost?, kevesebbet keresett, mint a stúdió másodvonalbeli férfi színészei vagy akár a saját sminkese.
Marilyn azonban a közhiedelemmel ellentétben nem volt elégedett a kiszolgáltatott luxussal; megszállottan képezte magát. Amikor a karrierje csúcsán járt, képes volt beiratkozni az UCLA egyetem éjszakai kurzusaira, hogy irodalmat és művészettörténetet hallgasson, később pedig New Yorkba költözött, hogy a legendás Lee Strasberg stúdiójában tanuljon módszerszínészetet. Halálakor a személyes könyvtára több mint négyszáz kötetet számlált, benne olyan szerzők műveivel, mint Dosztojevszkij, Hemingway, James Joyce vagy Sigmund Freud. Imádott olvasni, a fotósoknak pedig sokszor könyörögnie kellett, hogy a forgatási szünetekben ne a kezében lévő könyvvel, hanem a megszokott, érzéki pózaiban fotózzák. Amikor fellázadt a skatulya ellen, és komolyabb drámai szerepeket követelt, a Fox egyszerűen felfüggesztette a fizetését, ő azonban nem tört meg: 1955-ben – a filmtörténetben az egyik első nőként – megalapította saját független produkciós cégét, a Marilyn Monroe Productionst, és új szerződést kényszerített ki a stúdiókból.
A tragédiája éppen abból fakadt, hogy bár megnyerte a háborút a stúdiófőnökök ellen a tárgyalóasztalnál, elveszítette a háborút a saját imázsa ellen a mozipénztáraknál és a magánéletében. Marilyn egész életében a gyerekkorában elveszített biztonságot és az intellektuális elismerést kereste a férfiakban, de a környezete képtelen volt felnőni hozzá. Második férje, a baseball-legenda Joe DiMaggio imádta őt, de a végletekig féltékeny volt, és legszívesebben bezárta volna a konyhába. Harmadik férje, a drámaíró Arthur Miller az elméjébe szeretett bele, de a házasságuk alatt írt naplójában – amit Marilyn elolvasott – bevallotta, hogy szégyelli a színésznőt a New York-i intellektuális barátai előtt, és csalódott a tehetségében. Amikor a saját cégével tető alá hozta A herceg és a kóristalány című filmet a korszak legnagyobb drámai színésze, Laurence Olivier partnereként, a világ továbbra is csak a naiv, butuska szőkét látta benne, Miller pedig elfordult tőle.
A végső, végzetes csapást azonban a politikai elittel való találkozása mérte rá. Miután a házassága Millerrel tönkrement, Marilyn viszonyba keveredett John F. Kennedy elnökkel, majd később annak öccsével, Robert Kennedy igazságügy-miniszterrel is. A Washington legfelsőbb köreiből érkező fivérek pontosan ugyanúgy kezelték, mint Hollywood: egy izgalmas, de titokban tartandó trófeaként. Amikor Marilyn 1962 májusában, a Madison Square Gardenben, lélegzetelállító, szűk gyöngyös ruhájában erotikusan elénekelte a híres „Happy Birthday, Mr. President”-et, az a nyilvánosság előtt a csillogás tetőpontjának tűnt, a kulisszák mögött azonban a teljes kiszolgáltatottságé volt. A Kennedyk számára a színésznő érzelmi instabilitása és politikai titkokat is érintő naplója miatt hirtelen nemzetbiztonsági kockázattá vált, így a fivérek ridegen, egyik napról a másikra megszakítottak vele minden kapcsolatot.
Az elutasítás, a fájdalmas meddőségi küzdelmek és a tény, hogy a hatalom és a művészvilág is csak használta, végleg a gyógyszerek felé lökték Marilynt. Utolsó forgatásán, a Kallódó emberek alatt a barbiturátok miatt már órákat késett, és képtelen volt megjegyezni a szövegét. A stúdiók által kreált karakter egy olyan börtönné vált, amiből nem maradt kiút: senki sem volt kíváncsi az öregedő, drámai színésznőre, csak a kortalan szexszimbólumra. Amikor 1962 augusztusában, mindössze 36 évesen holtan találták az ágyában, a hivatalos jelentés szerint akut gyógyszermérgezés végzett vele. A rendszer addigra teljesen kifacsarta és magára hagyta. Ma, száz évvel a születése után Marilyn Monroe sorsa éppen ezért nem egy csillogó tündérmese, hanem Hollywood legkeményebb mementója. Története plasztikusan mutatja meg, milyen súlyos árat fizet egy nő, ha a környezete kizárólag a látványos csomagolást hajlandó értékelni, miközben a valódi, intellektuális tartalmat módszeresen figyelmen kívül hagyja.
