Volt idő, amikor Ács Tímea úgy érezte, mintha egy vastag burok választaná el az élettől. Monoton hétköznapok, testi figyelmeztetések, szorongás és önbizalomhiány jelezték számára, hogy nem halogathatja tovább a változást. A kineziológiával először saját mélypontján találkozott, később pedig hivatásává vált, hogy másoknak is segítsen visszatalálni önmagukhoz.
A ma Ausztriában élő Tímea különösen fontosnak tartja, hogy az ott élő magyarok az anyanyelvükön beszélhessenek a nehézségeikről, magyarázkodás és szégyenérzet nélkül. Miközben reggelente gyerekeket szállít biztonságban az óvodába és az iskolába, délután már felnőtteknek segít eligazodni saját belső útvesztőikben. Interjúnkban mesélt a Balatonnál töltött, munkával teli nyarakról, a külföldi újrakezdésekről, élete mélypontjáról, a párjával közös szerelemprojektről, valamint arról is, miért gondolja úgy: segítséget kérni nem gyengeség, hanem az egyik legbátrabb döntés.
– Ha most egy kávé mellett mutatkoznál be az olvasóinknak: ki Ács Tímea, és miben segítesz ma az embereknek?
– Ács Tímea vagyok. Egy nő, aki érdeklődve figyeli a körülötte lévő világot… Keresem, mi az ami megszólít, azt befogadom, átengedem magamon, és megpróbálom tovább adni a legjobb tudásom szerint. Abban próbálok segíteni ma az embereknek, hogy ne féljenek, legyenek bátrak, őszinték, hogy felépíthessék az önbizalmukat.
– A „Harmóniában Veled” üzenet nagyon személyesnek tűnik. Mit jelent neked a harmónia a hétköznapokban, és mit nem jelent?
– A „Harmóniában Veled” szlogennel arra szeretnék utalni, hogy aki engem felkeres, annak a maximális figyelmemet adom, ráhangolódok és a neki személyre szabottan legjobban működő módszert keressük meg a problémájára. A hétköznapokban törekszem az egyensúlyt megtalálni. Mind a munkában, mind a magánéletben. Tudom, ez sablonosan hangzik, de elmondom, mire gondolok. Az egész világon minden és mindenki, hol tudatosan, hol tudattalanul, de erre törekszik. Legyen ez az anyatermészet vagy egy kis csecsemő, aki édesanyja közelségét keresi, nem is beszélve a szervezetünkről, lelkünkről. Akkor érezzük magunkat jól, egésznek, biztonságban, ha azon a bizonyos arany középúton vagyunk. Ehhez, hogy erre rálelhessünk, szükségünk van a kilengésekre. Szükségünk van a szélsőségek megtapasztalására is.
Az én hétköznapjaim korábban teljesen sablonosan, délutánonként sokszor semmittevéssel teltek. Unalmas volt, úgy éreztem, elmegy mellettem az élet. Szerettem volna valamit alkotni, hasznosnak érezni magam. A kineziológiával, illetve a kis, párommal közös cégünkben ezt
megtaláltam. Az utóbbi pár hónapom a pörgésről szól, ami kicsit szédítő, de nem bánom. Tudom, miért dolgozok. Próbálok minél több pihenést beiktatni, hogy fel tudjak töltődni a következő napra. Minden nap feszegetem a határaimat, hogy megtudjam, mi a legideálisabb számomra.
– Mesélsz kicsit a vendéglátós család, Balaton gyerekkorról? Mit hoztál onnan magaddal, ami ma is dolgozik benned?
– Édesanyám egyedül nevelt engem, mivel édesapám 2 éves korom körül úgy alakult, hogy már nem tudott az életünk része lenni. Van egy 14 évvel idősebb nővérem, aki anyukánk első házasságából született. Ő nagyon fiatalon, mindössze 16 évesen férjhez ment és Siófokra költözött, mi pedig Budapesten maradtunk. 2025-ben ünnepeltük a 40. házzassági évfordulójukat. Nővérem a 90-es években a Balaton déli partján csárdákat vezetett. Ott dolgozott a család. Édesanyánk a pultban, én pedig többek közt a sógorommal felszolgálóként. Az egész nyarat végigdolgoztuk. Néha éjjelente lejártunk a közelben lévő partra fürdeni. Szép emlékek fűznek oda. Bár a legtöbb idő munkával telt ott, de még ma is nagyot dobban a szívem, ha a Balatonról van szó.
Az ott töltött nyarak megtanítottak arra, mi a kemény munka, minek mi az értéke és az odafigyelésre, rendre. Szeptemberben az első tanítási napon, míg az osztálytársaim a nyaralásról adtak körbe fotókat, addig én büszkén viseltem az új ruháimat, táskámat, amit a saját megkeresett pénzemből vettem. A mai napig, ha étterembe megyek, figyelem a felszolgálókat, hogyan dolgoznak, és eszembe jut, mi hogyan dolgoztunk anno vagy én mit csinálnék másképp. Ezt nehéz kikapcsolnia az embernek.
– Több helyen éltél, tanultál, sokfelé megfordultál. Mi volt az a pont, amikor megérezted: „oké, most tényleg lépni kell”?
– 5 éves Vendéglátóipari Idegenforgalmi és Kereskedelmi Szakközépiskolába jártam, idegenforgalmi szakra aminek az ötödik első félévét volt szerencsém Németországban, Münchenben illetve annak közelében egy kis faluban, Ayingban tölteni. Egy Uniós program keretében sikerült
kijutnom oda, Münchenben egy darabig iskolába jártam utána pedig egy hotelben dolgozhattam, diákmunkásként. Nagyon nagy hasznát vettem a Balatonon megszerzett tapasztalataimnak. Nem tagadom, nagyon szerettek ott engem, és én is szívesen dolgoztam ott. 18 éves voltam, érettségi előtt, messze az otthontól. Egyszerűen szabadnak éreztem magam. Akkoriban ez nagyon sokat jelentett számomra. Imádtam
minden percét, annak ellenére, hogy a kint tartózkodásom miatt lemaradtam a saját szalagavató bálomról.
Miután hazatértem és sikeresen leérettségiztem, megkerestek a tanáraim az iskolából azzal, hogy lenne-e kedvem fél évet Angliában, azon belül Észak Walesben dolgozni? Ide nekem a világot! – gondoltam és már le is foglaltam a repülőjegyeket. Egy gyönyörű, előkelő 5 csillagos szállodában kaptam állást, természetesen a szervizben. Ott egy teljesen új világ tárult fel számomra mind kulturálisan, mind a nyelv miatt. Németül akkorra már felső fokon beszéltem, de az angol tudásomat valahova nagyon mélyre ástam el… Egy hónapra volt szükségem és már az sem jelentett akadályt. Folyékonyan beszéltem. Úgy éreztem, enyém a világ.
– A dinóparkos időszak már-már filmszerű. Mit tanított neked az az első ausztriai munka a bátorságról és az alkalmazkodásról?
– A dinóparkba egy nagy csalódás vezetett. Miután hazatértem Angliából, próbáltam munkát szerezni Budapesten, mint frissen végzett idegenvezető jó angol és német nyelvtudással, de hiába. Senkinek sem kellett egy kezdő. Mindenhol a 2-3 éves tapasztalattal rendelkezőket keresték. Falakba ütköztem, így hát a nővérem vegán éttermében kezdtem el dolgozni. Miután eladta az éttermet, lépnem kellett. Ekkor jött velem szembe a dinóparkos álláshirdetés. Felszolgálókat kerestek. Gondoltam, mi bajom lehet, ezen a téren már sok mindent láttam. Összeszedtem a bátorságomat és jelentkeztem. Kellett a pénz, így hát könnyes búcsút vettem a családtól és nekivágtam. Beültem a kis autómba egy cetlivel a kezemben az útleírással (akkoriban még nem volt navim vagy okostelefonom), és láss csodát oda találtam. A mai napig nem tudom, hogyan, mert nem a tájékozódóképességemről vagyok híres, de megoldottam, helytálltam ott is. Egy magyar vállalkozó vett fel… És sajnos itt ért a második csalódás. Hiszékeny és naiv voltam, amit a főnök ki is használt (nem csak nálam), és nem jelentett be minket akkor, amikor megígérte, illetve kellett volna. Azt hiszem, itt kezdtem el belekóstolni abba, hogy milyen kiállni magamért. Nem volt mögöttem védőháló. A család messze… Utánaolvastam a jogaimnak, mint munkavállaló és segítséggel sikerült érvényesíteni is őket. Azalatt a nyolc hónap alatt, amit ott töltöttem, ismertem meg a jelenlegi páromat. Ő volt, aki segített nekem.
– Őszintén írsz egy bizonyos mélypontról és a testi jelzésekről. Elmeséled, mi volt ez és milyen volt belülről megélni azt az időszakot?
– Itt ülve, visszatekintvén az elmúlt öt-hat évemre, akkoriban teljesen elvesztettem önmagam. Egy monoton munkát végeztem, ami már nagyon régóta nem okozott csekély örömöt sem, gyorskajákat tömtem magamba, csak, hogy minél több időt spórolhassak a sorozatnézésnek. Egyfajta sötétségben, ködben éreztem magam. Egy vastag burokban. Észleltem a külvilágot, tudtam, hogy odakint zajlik az élet, de képtelen voltam kapcsolódni hozzá. Olyan volt, mintha lebénultam volna. El akartam érni a kint lévőket, próbáltam kiabálni, de mindhiába. Gyenge voltam. Nem szerettem magam annyira, hogy tegyek is valamit. Mindezt tetézte az is, hogy fiatalon jött a diagnózis: magas vérnyomás. Ez a mi családunkban gyakori. Szinte mindenkit érint, édesanyámnál már 14 éves korában diagnosztizálták. Azt hittem, hogy én ezt elkerülhetem, de nem így lett. Tudom, ez nem hangzik elsőre olyan ijesztően, „szedd a gyógyszereket és meg van oldva”, hallottam sokszor, de számomra ez egy pofon volt.
Akkorra már sokat olvastam/hallottam arról, hogy minden betegség lelki eredetű. No, de ki gondolta volna, hogy ez engem is elérhet?! Sokáig nem is törődtem vele. Hallgattam a környezetemre és nyeltem a pirulákat. Elkerülésben voltam. Igen ám, de egyre csak jöttek a rosszabbnál rosszabb tünetek, volt, hogy annyira szédültem, nem tudtam a székből felkelni sem. A migrénes fejfájás is beköszönt – halihó, úgy látom még nem tanultál az eddigiekből, itt vagyok, küzdjél velem is! Hát köszi. Kb. 2 havonta annyira kiütött, hogy mentőt kellett hívni hozzám, mert már beszélni sem tudtam a fájdalomtól. Ez volt az utolsó csepp számomra a pohárban. Nem akartam így tovább élni. Felkerestem egy régi kineziológus ismerősömet és elkezdtünk dolgozni. Össze kellett hozzá szedni minden bátorságomat.
– Emlékszel az első olyan pillanatra, amikor először érezted, van kiút, van kapaszkodó? Mi adta a reményt?
– Havonta egyszer voltam nála oldáson (online). Teljesen a gyökerekig kellett visszamennünk. Azaz, hogy megtanuljam elfogadni és szeretni önmagam, hogy tükörbe tudjak nézni, hogy megláthassam, én is érek valamit, nekem is van feladatom ebben az életben, mint mindenki másnak, hogy erőt és önbizalmat gyűjthessek ennek megvalósításához. Mindehhez nagyon nagy szükségem volt mindarra a profi szakmai segítségre, amit akkoriban kaptam és a párom, családom támogatására. Nagyon nagy szerepet játszottak abban, hogy most ott tartok ahol. Reményt adtak. Olyan volt, mintha egy kis napsugár átsejlett volna a burkon, mint amiben addig éltem. Megtetszett, követtem.
– Mit tett hozzá a saját utadhoz az a gondolat, hogy a test jelez, amikor a lélek már túl sokat cipel? Mikor kezdett ez értelmet nyerni számodra?
– Ma a 43 évemmel szerencsésnek mondom magam, hogy megkaptam az élettől a testi figyelmeztetéseket. Ki tudja, hol tartanék e nélkül. Valahol legbelül mindig is sejtettem, hogy mindennek oka van, csak nem hallgattam magamra, illetve a megérzéseimre. Természetesen, a diagnózis a 30-as éveimben sokként ért, de ma már hiszem, hogy így jelezte a lelkem, más irányba kell mennem. Meghallottam a szavát. Azt vettem észre, hogy minél jobban kinyitom a fülem/szívem a hangjára, annál halkabb figyelmeztetés is elég. A mai napig vannak olyan kisebb-nagyobb jelzések, amik terelgetnek az utamon, de most már figyelek rájuk.
– Ha valaki csak annyit tud, hogy „izomteszt” meg „stresszoldás”: hogyan magyaráznád el egyszerűen, mit csinál a kineziológus egy ülésen?
– Egyszerre szeretem ezt a kérdést, meg nem is. Szeretem, mert nagyon szívesen beszélek róla azoknak, akik érdeklődnek ez iránt, nem szeretem, mert azt tapasztalom, hogy nem egyformán megy át az embereknek. Van, aki – mondjuk úgy, hogy a ’hivatalos’ magyarázatot hallva – azt mondja, ez humbuk és sarkon fordul. Nem is tudván, hogy az ellenkezése ellenére is hathat a módszer nála. Igazából, akik először jönnek el személyesen hozzám, mindenkinek a saját befogadóképessége, hitrendszere szerint magyarázom el, hogyan is működik ez. Van, aki a tényekre, a racionalitásokra kíváncsi, van, aki spirituálisan közelít a dolgokhoz.
A kineziológia alapvetően egy olyan módszer, ami segít megtalálni és feloldani a szervezetünkben lévő érzelmi blokkokat, amit mindenki az izmaiban tárol el. A technika lelke az izmok tesztelése, ami úgy néz ki, hogy enyhe nyomást fejtek ki például a kinyújtott karodra. Ez nem erőpróba: a tested válaszreakciója az általam feltett kérdésre. Az izom „erős” marad vagy „elgyengül” megmutatja, mi okoz számodra tudat alatt feszültséget. Gondolj bele! Mielőtt valakivel egy rossz hírt akarsz közölni, mit mondasz neki? Ülj le! Ez azért van, mert a szervezet egy pillanatra ’lekapcsol’, elgyengül. A tested, mint bioszámítógép hihetetlenül összetett, és a legtöbb funkciója a háttérben, egy rejtett operációs rendszeren fut, amihez a tudatos elmédnek nincs közvetlen hozzáférése. Az izomtesztelés az a speciális diagnosztikai kábel, amivel csatlakozni tudunk ehhez a belső rendszerhez, hogy pontosan lássuk, melyik áramkör (melyik életterület) szorul finomhangolásra vagy javításra a teljesítmény optimalizálásához. A cél az, hogy a korábban bénító helyzetekben ne a pánik, hanem a választás lehetősége maradjon meg neked. Ez egy gyengéd folyamat, ami segít, hogy újra egyensúlyba kerülj és könnyebben vedd az akadályokat.
– Nálad hogyan néz ki egy alkalom eleje–közepe–vége? Mi történik a feltáró beszélgetésben, és mi történik utána?
– Aki személyesen jön el hozzám, egy kellemes környezettel és finom illóolajillattal találkozik először. Hagyom, hogy az ember megérkezzen lelkileg is, ne csak fizikailag. Amennyiben igény van rá, mesélek egy kicsit arról, milyen módszereket alkalmazok, felvázolom, mi várható az ülés alatt. Mindezek után elkezdjük az úgynevezett feltáró beszélgetést, ahol a kliens elmondja, miért is keresett fel engem. Ez nem mindig egyszerű, mert nem feltétlen arra kell dolgozni, amire az ember elsőre magától gondol. Szerintem éppen ezért jó, fontos a külső segítség, mivel nem minden esetben van rálátásunk magunkra és arra, hogy mi is lenne jó számunkra.
Miután sikerült a témát pontosítani, tesztelek és innentől folyunk az eseményekkel. Egyre mélyebbre megyünk a témában. Általában fel-felbuggyannak emlékek, példaul a gyermekkorból. Ezeket átbeszéljük. Mindig csak annyira, amennyire az illető engedi. Nem tépegetjük fel szükségtelenül a sebeket. Mindig annyit kap az ember, amennyit elbír. Elvégezzük a szükséges korrekciókat és kitesztelem, hogy van-e szükség otthon elvégzendő feladatokra (az esetek 99%-ában van). Ezek után átbeszéljük mind a feladatokat, mind pedig az elhangzottakat. Egyfajta összefoglaló van a végén pár mondat erejéig.
– Milyen témákkal érkeznek hozzád leggyakrabban az emberek? Stressz, elakadások, döntési helyzetek, önbizalom? Mi a top 3?
– Mivel nem titkolom, hogy jómagam is pánikkal, enyhe depresszióval küzdöttem, ezzel keresnek fel a legtöbben. Sajnos egyre több szorongó emberrel találkozok. Ez van a toppon, ha lehet így fogalmazni. Igazából a kérdésben felsoroltakat nem tudom gyökeresen szétválasztani, mivel összefüggnek. Amikor valaki bizonytalan valamiben, ott általában hiányzik az önbizalom és ezáltal akár az emberekbe, illetve a felsőbb
erőkbe vagy Istenbe vetett bizalom is – attól függ, ki miben hisz. Az ember nem azzal jön, hogy „Jó napot kívánok, el vagyok akadva vagy nincs önbizalmam.”. Ez az ülés alatt szokott napvilágra kerülni. Sokan tőlem hallanak róla először. Van, aki először hárít, van, aki azt mondja, oké, mivel itt vagyok, szeretném tudni, hogy hogyan tudok változtatni a helyzetemen? Itt kezdődik el az igazi munka.
– Sokan félnek segítséget kérni. Miből tudhatja egy olvasó, hogy „na jó, most tényleg ideje lenne beszélni valakivel”?
– Gyakran hajlamosak vagyunk megvárni, amíg a belső rendszerünk teljesen felmondja a szolgálatot, pedig a tested már sokkal korábban küldi a jeleket, hogy ideje lenne egy „szoftverfrissítésnek”. Onnan tudhatod, hogy eljött a pillanat, amikor azt érzed, a saját életedben is csak „lefagyásokkal” küzdesz: hiába próbálkozol, ugyanazokat a meddő köröket futod a párkapcsolatodban vagy a munkádban, és képtelen vagy a továbblépésre. Lehet, hogy a „memóriád” telt meg: folytonos feszültség vibrál benned, apróságokon is kiborulsz, vagy épp ellenkezőleg, fásult, automata üzemmódba kapcsoltál, és már nem te ülsz a kormánynál. Néha a testünk „hibakódokkal” jelez: egy orvosilag megmagyarázhatatlan
gombóc a torokban vagy egy állandó gyomorgörcs mind-mind azt mutatja, hogy az érzelmi stressz már fizikai szinten követel figyelmet magának. Ne várd meg, amíg teljesen lemerülsz! A segítségkérés nem azt jelenti, hogy elromlottál, hanem azt, hogy tudatosan döntöttél: nem akarod tovább cipelni a felesleges terheket, és készen állsz visszavenni az irányítást a saját működésed felett.
– Az EFT-t sokan „kopogtatásként” ismerik. Te mire szereted használni, és miben más élmény, mint a kineziológia?
– Abból a szempontból összefügg a kineziológiával, hogy meridián végződési pontokat kopogtatunk és ezáltal hatunk az energiapályáinkra, viszont a rövid változata egy kis gyakorlással könnyen elsajátítható. Nem kell hozzá semmilyen eszköz, mindig kéznél van. Bárhol csinálhatjuk. A nevéből is adódóan (érzelmi felszabadító technika), amikor egy kliens nem tudja más módon a beragadt érzelmeit felszínre hozni, nagyon hatásos lehet. Tényleg felszabadító érzést hoz magával. A rövid változatát szoktam ajánlani például pánikroham ’megelőzésére’. Amikor érzi az ember, hogy kezdi elkapni, remekül többek közt ezzel a technikával is meg lehet fogni. Itt jegyezném meg, hogy fontos a helyes technika elsajátítása.
– Az Access Barsnál a mély relaxációt említed. Kinek szoktad javasolni, és kinek nem?
– Elsősorban azoknak javaslom akik nyitottak rá. Akiknek szükségük van a mentális zaj elcsendesítésére. Alvászavarral küzdőknek, olyanoknak, akiknek új nézőpontra vagy friss ötletekre van szükségük. Vizsgadrukk vagy akár tanulási nehézségek esetén. Vagy egyszerűen azoknak, akik szeretnék jobban érezni magukat a bőrükben és egy óra relaxációra vágynak. (A legtöbben elalszanak a kezelés közben.) Aki nem nyitott, annál elmaradhat a hatás, igaz ez azokra is, akik súlyos pszichiátriai kórképpel rendelkeznek. Nekik nem ajánlom.
– Online is dolgozol. Mit tapasztalsz: miben ad többet a személyes jelenlét, és miben meglepően hatékony az online forma?
– A személyes oldásokat nagyon szeretem, mert ott egyből érzi az ember a másik energiáit, lehetőség van a személyes kapcsolódásra. Amikor elmegy otthonról valaki, kiszakad a saját környezetéből, ezáltal is érezvén azt, hogy tett magáért, hiszen utazott. Sokan nem tudják ezt megtenni vagy csak a szoros időbeosztás az akadály. Nekik tökéletes lehet az online forma. Amennyiben meg tudják teremteni otthon a szükséges egy-másfél órára a zavartalan nyugalmat, ugyanolyan hatása van, mint a személyes találkozónak.
– A weboldaladon külön hangsúlyos, hogy ez humánenergetikai segítség, nem orvosi diagnózis. Te hogyan beszélsz erről a kliensekkel, hogy egyszerre legyen korrekt és megnyugtató?
– Szeretem az elején tisztázni: a kineziológia humánenergetikai módszer. Ez azt jelenti, hogy nem a tüneteket kezeljük orvosi értelemben, hanem az azokat kísérő stresszt oldjuk fel. Ha valaki orvosi kezelés alatt áll vagy gyógyszert szed, arra kérem, folytassa. Én abban segítek, hogy lelkileg és energetikailag is megerősödjön a folyamat alatt, így a kettő együtt hozza majd a legjobb eredményt. Ezáltal egyfajta támaszt próbálok nyújtani a hozzám fordulóknak.
– Mik azok a „zöld zászlók”, amik alapján egy segítő szakembert érdemes választani, és mik a „piros zászlók”, amikor inkább tovább kell állni?
– A „zöld zászlók”: Egy igazán jó kineziológus mellett azt fogod érezni, hogy végre valaki valóban a te belső rendszeredre figyel, és nem a saját elképzeléseit akarja rád erőltetni. Az első biztos jel, hogy teljes biztonságban érzed magad: a szakember türelmes, nem ítélkezik, és minden lépést érthetően elmagyaráz, így nem érzed magad elveszve a folyamatban. Nem misztifikálja túl a módszert, hanem partnerként kezel, és segít megérteni, hogyan függ össze a tested válasza a lelki blokkjaiddal. A jó szakembernek van szakmai alázata is: pontosan tudja a határait, és ha úgy látja, hogy a problémád orvosi vagy pszichológiai mélyfúrást igényel, korrektül továbbirányít a megfelelő kollégához, orvoshoz. Végül pedig onnan tudod, hogy jó helyen vagy, hogy a közös munka után nem függőséget érzel, hanem azt, hogy visszakaptad az irányítást: a „szoftverfrissítés” után könnyebbnek érzed magad, és tisztábban látod a saját megoldásaidat, mintha végre kitisztult volna a kép a monitorodon.
„Piros zászlók”: Sajnos nem minden „rendszergazda” érti valóban a dolgát, ezért érdemes résen lenned, ha gyanús jeleket tapasztalsz. Menekülj, ha valaki mindenható-szindrómában szenved: azt ígéri, hogy egyetlen gombnyomással (vagyis egyetlen alkalommal) az összes élethosszig tartó problémádat „meggyógyítja”, vagy azt állítja, hogy csak és kizárólag ő tud rajtad segíteni. Szintén komoly piros zászló, ha a szakember ítélkezik feletted, megmondja a tutit, vagy érzelmi nyomást gyakorol rád, ahelyett, hogy hagyná a te saját bioszámítógépedet válaszolni. Legyél óvatos akkor is, ha valaki szakmaiatlanul viselkedik, például más kliensekről pletykál, vagy ami még veszélyesebb, ha arra biztat, hogy hagyd abba az orvosi kezeléseidet. Egy igazi segítő tudja, hogy a kineziológia egy csodás támogatás, de nem helyettesíti a szakorvost, és soha nem hagynád el tőle úgy a szobát, hogy kisebbnek vagy hibásabbnak érzed magad, mint amikor beléptél.
– Írtad, hogy a szíved szerint az Ausztriában élő magyaroknak segítenél, mert sokaknak nyelvi gát a segítségkérés. Mit látsz: miben más kint a magyarok lelki terhe?
– Ez egy nagyon lényeges téma, hiszen a külföldön élők lelki hátizsákja gyakran plusz súlyokkal van tele. Amikor valaki egy másik országban próbál boldogulni, a hétköznapi stressz mellé beúsznak olyan specifikus nehézségek is, amiket csak az érthet meg igazán, aki benne van. Az egyik legnagyobb súly a kettősség érzése. Sokan élik meg, hogy sehol nincsenek igazán otthon: kint bevándorlók maradnak, otthon pedig már vendégek. Ez az állandó köztes állapot egyfajta belső magányhoz vezethet, még akkor is, ha a környezet amúgy támogató. A nyelvi gát pedig nemcsak a hivatalos ügyintézésnél nehézség, hanem az önkifejezésben is. Ha nem tudod pontosan átadni az érzéseidet vagy a humorodat a környezetednek, egy idő után úgy érezheted, mintha csak a valódi éned egy része látszódna. Aztán ott van a bizonyítási kényszer okozta feszültség. Sokan érzik úgy, hogy kint kétszer olyan jól kell teljesíteniük, hogy elismerjék őket, miközben az otthoniak felé is azt kell mutatniuk, hogy minden rendben van és megérte kijönni. Ez a kettős nyomás hamar kimerüléshez vezethet. A honvágy és a bűntudat is gyakori vendég, különösen akkor, ha a család fontos eseményeiről lemaradunk, vagy ha otthon maradt, idősödő szüleink miatt aggódunk. Ezek a terhek olyan láthatatlan feszültséget keltenek, amik idővel fizikai tünetekben vagy folyamatos elégedetlenségben csapódhatnak le. Pontosan ezért fontos, hogy legyen egy olyan hely, ahol az anyanyelveden, magyarázkodás nélkül beszélhetsz ezekről az érzésekről, és ahol nem kell fordítanod ahhoz, hogy megértsenek.
– Németül is dolgozol. Van különbség abban, ahogy a magyar és az osztrák/német kliens „megérkezik” egy segítő folyamathoz?
– Az osztrák vagy német kliensek általában céltudatosabban érkeznek. Számukra a mentális egészség karbantartása sokszor ugyanolyan természetes, mint elmenni a fogorvoshoz vagy szervizbe vinni az autót. Gyakran már kész kérdésekkel jönnek, pontosan tudják, milyen eredményt várnak, és kevésbé jellemző rájuk a bűntudat amiatt, hogy segítséget kértek. Ők egyfajta szolgáltatásként tekintenek erre, ahol a hatékonyság és a szakmaiság a legfontosabb mérce. Ezzel szemben mi, magyarok, gyakran egy nagyobb érzelmi csomaggal és némi hezitálással nyitunk ajtót. Nálunk még mindig erősebben él az a minta, hogy az embernek egyedül kell megoldania a gondjait, és a segítségkérés már a végső állomás. Emiatt a magyar klienseknél az első alkalommal sokkal több időt töltünk a bizalom építésével és annak a belső gátnak a feloldásával, hogy egyáltalán beszélni merjenek a nehézségeikről. Viszont amint megvan az összhang, a magyarok elképesztő mélységeket tudnak megnyitni és nagyon hálásak a megértő figyelemért. Míg a német nyelvű kliensnél a struktúra és a módszertan adja meg a biztonságot, a magyar kliensnél az anyanyelvi kapcsolódás és a közös kulturális háttér az, ami igazán megnyitja a kapukat. Külföldön élve különösen felértékelődik, ha valaki nemcsak a szavaidat, hanem a mögöttes, otthonról hozott rezgéseidet is érti.
– A pároddal régóta vagytok társak, ráadásul közös hobbitok is van (ékszerkészítés). Mit ad nektek ez a kreatív közös tér, és mit tanít a kapcsolódásról?
– Ez a közös munka nálunk egy egyszerű hobbiként indult, de mára egy komoly szerelemprojektté és saját üzletté nőtte ki magát. Itt nem a határidők vagy a napi rutin számít, hanem az a kézzelfogható feladat, ami épp előttünk fekszik. A közös alkotás megtanított minket arra, hogyan működjünk együtt egy egészen más szinten. Bevallom, voltak, vannak súrlódások de ezekből is tanulunk. Amikor egy alapanyagból valami újat formálunk, az türelemre és figyelemre nevel: látjuk, hogy a befektetett idő és energia meghozzák az eredményt. Nem akarjuk túlbonyolítani, egyszerűen csak élvezzük a tervezést és a kivitelezést. Nagyon jó valakivel találkozni, aki éppen az általunk készített fülbevalót hordja. Ez mindig erőt ad. Nekünk a kis cégünk egy stabil közös pont, ahol a kreativitásunkat üzleti formába is önthetjük, miközben a folyamat maga továbbra is segít kikapcsolni és feltöltődni. Ezzel építjük a további közös jövőnket.
– Sankt Kolomanról olyan „lélekmegállító” képek jutnak eszünkbe. Mi az, ami ott a leginkább feltölt, és mi hiányzik néha Magyarországról?
– Sankt Koloman valóban egy olyan hely, ahol a látvány önmagában is képes lelassítani az embert. Ami itt a leginkább feltölt, az a csend és a természet közelsége, ami szinte azonnal segít letenni a mindennapi feszültséget. A hegyek látványa és a friss levegő egy olyan természetes egyensúlyt ad, amiben sokkal könnyebb befelé figyelni vagy éppen teljesen kikapcsolni. Ez a környezet tökéletes hátteret biztosít a kreatív munkához és a lelki feltöltődéshez is. Ugyanakkor, bármennyire is otthon érezzük magunkat itt, Magyarországról néha hiányzik az a fajta közvetlenség és spontaneitás, ami az otthoni emberi kapcsolatokat jellemzi. Hiányoznak a megszokott ízek, a családi és baráti összejövetelek, ahol nem kell előre időpontot egyeztetni, vagy a közös poénok, amikhez nem kell kulturális magyarázat. Ez a kettősség folyamatosan jelen van: kint megtaláljuk a nyugalmat és a fejlődés lehetőségét, otthonról viszont hozzuk magunkkal azokat a gyökereket és érzelmi szálakat, amiket semmi más nem tud pótolni.
– Reggelente „bürgerbusszal” is dolgozol, délután segítőként. Mit tanít neked ez a két világ az emberekről és saját magadról?
– Ez a két munkahely két egészen különböző, mégis összefüggő bizalmi feladatot jelent az életemben. A reggeleim a kisbuszban indulnak: 3 és 10 év közötti gyerekeket szállítok az óvodába és az iskolába, délután pedig hazaviszem őket. Ez egy kőkemény bizalmi állás, hiszen a szülők a legféltettebb kincseiket, a gyermekeiket bízzák rám nap mint nap, legyen tél vagy nyár, hó vagy napsütés. A volán mögött megtanultam a felelősség valódi súlyát és azt a fajta éberséget, ami a legkisebbek biztonságához kell. A gyerekek őszintesége és az a bizalom, amivel reggel felszállnak mellém, egy nagyon tiszta alapozást ad a napomnak. Délután aztán átülök a segítői székbe, de a lényeg nem sokat változik. Míg reggel a gyerekeket juttatom el biztonságban az úti céljukhoz, addig délután a hozzám forduló felnőtteknek segítek abban, hogy a belső útvesztőikben találják meg a biztonságos utat. A szülők reggeli bizalma és a kliensek délutáni megnyílása ugyanabból a forrásból táplálkozik: érezniük kell, hogy stabil, figyelmes és megbízható kezekben vannak. Saját magamról azt tanultam meg ebben a kettősségben, hogy a türelem és a jelenlét minden helyzetben a legfontosabb eszközöm. Akár a forgalomban kell higgadtnak maradnom a gyerekek zsongása mellett, akár egy nehéz érzelmi elakadást kell átsegítenem a kezelőben, a cél ugyanaz: biztonságos teret teremteni ahhoz, hogy mindenki épségben megérkezzen oda, ahová tart.
– Mi a következő 6–12 hónap nagy terve, és mi az, amiben a leginkább „ki kell még nőnöd magad”?
– A terv, hogy sikerre vigyük a párommal közös vállalkozásunkat, hogy szabadabbak legyünk és csak abból élhessünk amihez a legjobban húz a szívünk. Ennek érdekében sok mindent megtettünk már, de tudom, van még hova fejlődni. Teljesen új számomra ez a ’vállalkozósdi’. Ebbe, mint sok minden másba is, bele kell tanulnom.
– A mottód: „A változás a te választásod.” Mit mondanál annak a nőnek, aki pontosan tudja, hogy váltania kéne… Csak fél?
– Azt mondanám neki, hogy a félelem nem egy fal, ami megállít, hanem csak egy jelzés a belső iránytűdtől, hogy valami számodra igazán fontos kapujában állsz. Teljesen természetes, hogy tartasz az ismeretlentől; a belső kertedben is nehéz szívvel vágunk bele egy nagyobb átrendezésbe, amíg nem látjuk a végét. De a mottóm éppen azért az, hogy a változás a te választásod, mert a döntés joga és ereje mindig a te kezedben marad. Sokszor azért félünk váltani, mert úgy érezzük, egyszerre kellene megmásznunk egy hatalmas hegyet. Valójában azonban csak az első apró lépést kell kiválasztanod. Nem kell azonnal minden választ ismerned, elég, ha elhatározod: nem akarod tovább ugyanazokat a köröket futni, amik már nem tesznek boldoggá. A segítségkérés ebben a folyamatban nem a kontroll elvesztése, hanem éppen a visszavétele.
Gondolj úgy erre, mint a reggeli buszútra: a ködös időben sem látjuk az út végét, mégis elindulunk, mert bízunk a sofőrben és a járműben. Itt te vagy a sofőr, én pedig csak abban segítek, hogy az út során tisztábban láss, és magabiztosabban kezeld a kanyarokat. A félelem ott lesz az anyósülésen, de nem ő fogja fogni a kormányt. Amint meghozod a döntést, hogy elindulsz, a bizonytalanság súlya elkezdi átadni a helyét a megkönnyebbülésnek.
– Az interjúinkat hagyományosa villámkérdésekkel zárjuk. Csak vágd rá, ami elsőre eszedbe jut! Kávé vagy tea?
– Mindkettő.
– Hegy vagy vízpart?
– Vízpart – mondom ezt a hegyről, hehe.
– Korán kelő vagy éjjeli bagoly?
– Éjjeli bagoly, ha tudom, hogy másnap kialudhatom magam.
– Csend vagy zene munka közben?
– Csend.
– Egy szó, ami mostanában gyakran visszatér benned?
– Elfogadás.
– Mi az a mondat, amit a leggyakrabban hallasz kliensektől?
– ’Akkor mikor kell jönnöm legközelebb?’
– Mi az a mondat, amit te mondasz a leggyakrabban?
– Nincs olyan, hogy kell.
– Kedvenc „hazai íz” (étel/illat/hely), ami azonnal otthonra hangol?
– Túrúrudi, a tesóm krémese, a Nyugati környéke, ahol felnőttem.
– Kedvenc osztrák szokás vagy hely, amit megszerettél?
– Szeretem, hogy itt az emberek a helyi népviseletben járnak. Felveszik a templomba, esküvőre.
– Ha lenne egy varázsgomb, amit ma minden nő megnyomhatna: mit tudna?
– Bátorságot adna a döntésekhez.
– Mi az a kis rituálé, amihez akkor is ragaszkodsz, ha szétesik a nap?
– Az esti lefekvéshez való készülődés, elcsendesedés.
– 2026 szava számodra?
– Siker.
