Emma nem hitt a csodákban. A határidőkben hitt, a dupla eszpresszóban, és abban, hogy a megfelelő magassarkú cipő bármilyen tárgyalást képes a javára fordítani. December elseje számára nem az ünnepi várakozás kezdetét jelentette, hanem a „Q4-es” időszak legbrutálisabb hajráját.
A szerkesztőségi iroda ablakán túl szürke ónos eső mosta a várost, bent pedig a telefonok csörgése adta az aláfestő zenét. Emma épp egy képaláírást javított dühösen, amikor a recepciós lány, Lilla, egy méretes dobozzal lavírozott be az ajtaján.
– Futár hozta. Neked. – Lilla letette a dobozt a dizájner üvegasztalra. – Nincs feladó, csak egy ügyvédi iroda pecsétje.
Emma felvonta a szemöldökét. Ügyvédek? December elsején? Ez sosem jelent jót. A szíve egy pillanatra kihagyott. Talán valami elmaradt számla? Vagy egy ügyfél?
Amikor Lilla kiment, Emma ollót ragadott. A kartondoboz mélyén, rengeteg selyempapírba csomagolva pihent valami, aminek fenyő- és fahéjillata volt. Nem az a gejl, bolti illat, hanem az igazi. Az, ami visszarepítette őt huszonöt évvel korábbra.
Kiemelte a tárgyat. Egy súlyos, sötét fából faragott házikó volt. Egy adventi kalendárium. De nem akármilyen. A kis ablakok nem sorban követték egymást, hanem összevissza, mintha egy titkos térkép részei lennének. A fa erezete ismerős volt. A nagyi.
Emma torka elszorult. Vilma nagyi két hónapja ment el. A temetésen nem sírt, nem volt rá ideje, mondogatta magának, de valójában csak félt, hogy ha elkezdene sírni, sosem hagyná abba. A doboz alján egy boríték lapult.
„Drága Emmám! Tudom, hogy mostanra elfelejtetted, hogyan kell várni. Mindent azonnal akarsz. De a boldogság nem expressz futárral érkezik. Ezt a naptárat még nyáron készítettem neked, amikor már tudtam, hogy idén nem én fogom megsütni a bejglit. Huszonnégy fiók. Huszonnégy lépés vissza hozzád. Csak egyet kérek: ne csalj! Mindig csak az aznapi fiókot nyisd ki! Kezdd el! Szeretettel: Nagyi.”
Emma keze remegett, ahogy végigsimította a házikó tetejét. A dizájneriroda hirtelen túl sterilnek, túl hidegnek tűnt. A tekintete megkereste az 1-es számot. A kis rézfogantyú hideg volt az ujjai alatt.
Csak egy játék, gondolta. Egy utolsó játék a nagyitól.
Kihúzta a fiókot. Üres volt.
Vagyis majdnem.
Egyetlen apró, összehajtogatott papírfecni feküdt benne, és egy régi, ezüstkeretes zsebtükör. Emma értetlenül vette kézbe a tükröt. A saját fáradt, karikás szemei néztek vissza rá, a tökéletes smink ellenére is látszott a kimerültség.
Kihajtogatta a papírt. A nagyi gyöngybetűivel csak ennyi állt rajta:
„Nézz bele! De ne azt nézd, ami vagy, hanem azt, aki voltál, mielőtt a világ megmondta volna, kinek kell lenned. A mai feladatod: Mondj le valamit, amit csak kötelességből tennél meg!”
Emma felnevetett, de nem volt benne öröm. Lemondani valamit? Ma? Amikor este jelenése van a magazin karácsonyi partiján, előtte pedig két meetingje van? Lehetetlen.
A telefonja megcsörrent. A főnöke volt.
– Emma, az esti parti… Remélem, a beszéded kész.
Emma a tükörre nézett. Aztán a naptárra. Aztán kinézett az esőbe.
– Szia, Klára! – mondta, és a hangja meglepően nyugodt volt. – Sajnos nem leszek ott este. Migrén. Vagy valami olyasmi.
Ahogy letette a telefont, a csend szinte robbant a szobában. A szíve vadul vert. Épp most hazudott a főszerkesztőnek. Épp most mondott le egy kötelező programot.
És épp most érzett először hónapok óta valami furcsa, bizsergető érzést.
Szabadságot.
De vajon mit rejt a 2-es fiók?
