A szerda reggel diadallal indult. Emma telefonja folyamatosan pittyegett az értesítésektől.
– „Zseniális az anyag, Emma!” – írta Klára egy SMS-ben. – „A hókiflis videó robbant az Instán. A kommentelők imádják a ’bénázó szerkesztő’ figurát. Még többet akarok ebből a vidéki romantikából! Ma miről írsz?”
Emma elégedetten dőlt hátra a konyhaszéken. A blöff bejött. A karrierje biztonságban volt, sőt, talán még sosem volt ilyen népszerű.
De amikor a kalendáriumhoz lépett, a mosoly lassan lehervadt az arcáról.
A 10-es fiók lapos volt. Egyetlen borítékot rejtett.
Nem a nagyi írása volt rajta, hanem egy hivatalos bélyegző. Ez egy régi, légipostai boríték volt, az a klasszikus kék-piros szegélyes fajta, amit a hatvanas-hetvenes években használtak.
A címzés: „Alex Varga, Wien, Mariahilfer Strasse…”
És rajta egy vastag, lila pecsét németül és magyarul: CÍMZETT ISMERETLEN / ADRESSE UNBEKANNT / VISSZAKÜLDVE.
Emma megfordította a borítékot. Feladó: Vilma.
A boríték sértetlen volt. Soha nem bontották fel. A levél, amit a nagymama írt élete szerelmének, megjárta Bécset, majd visszatért ide, ebbe a fiókba, olvasatlanul.
A mai cetli üzenete rövid volt:
„Vannak szavak, amik túl későn indulnak útnak. És vannak, amik falakba ütköznek. A mai feladatod: Ne írj cikket. Írj egy levelet annak, akinek valóban mondani akarsz valamit.”
Emma ujjai megremegtek. A riporteri énje azonnal kapcsolt: Ez mekkora sztori! A tragikus szerelem, a visszaküldött levél… Az olvasók zokogni fognak.
Már nyúlt volna a telefonjáért, hogy lefotózza a borítékot a következő poszthoz, amikor az ajtó kinyílt.
András lépett be. Ma nem hozott fát, sem diót. Csak állt az ajtóban, és látta a borítékot Emma kezében.
– Megtaláltad – mondta tárgyilagosan.
– Te tudtál erről? – Emma hangja elcsuklott. – Tudtad, hogy visszajött?
– Vilma néni mutatta meg egyszer. Azt mondta, ez volt az a pont, amikor feladta. Amikor a levél visszajött, azt hitte, Alex elfelejtette őt.
Emma a borítékot forgatta.
– De miért jött vissza? A cím elvileg jó volt, nem?
András megrázta a fejét, és közelebb lépett.
– Ez nem úgy ment akkoriban, Emma. Aki ’69-ben disszidált, nem sétált be csak úgy egy bécsi albérletbe. Először lágerbe kerültek. Traiskirchenbe. Hallottál már róla?
Emma bizonytalanul bólintott. Történelemkönyvekből rémlett valami. A nagy menekülttábor Ausztriában.
– Ott vártak. Hónapokat, néha éveket a vízumra, hogy továbbmehessenek Nyugatra. Amerikába, Kanadába. Alex is így ment el. Mire ez a levél kiért a lassú, cenzúrázott postával, ő már valószínűleg megkapta a papírjait, és egy óceánjárón vagy repülőn ült az Államok felé. Ezért a „Címzett ismeretlen”. Már nem volt ott, de még nem volt máshol se.
Emma a telefonjára nézett, ahol Klára üzenete villogott: „Ma miről írsz?”
Aztán ránézett a bontatlan borítékra. Ez a nagymama legmélyebb fájdalma volt. Egy történelmi félreértés, ami tönkretett egy életet.
– Beleteszed a cikkbe? – kérdezte András. A hangjában nem volt vád, csak kíváncsiság. – Kell a dráma a lájkokhoz, nem?
Emma gyomra összerándult. Hirtelen nagyon kicsinek és olcsónak érezte magát a „sztorijával”.
Lassan letette a borítékot az asztalra, és a kezét a telefon fölé emelte.
– Nem – mondta halkan. – Ez nem tartozik rájuk. Ez… ez csak az övék.
Kikapcsolta a képernyőt.
András arcán egy apró, elégedett mosoly jelent meg.
– Örülök, Emma. Kezdesz hasonlítani arra a lányra, aki régen köveket dobált a Dunába.
– De most bajban vagyok – sóhajtott Emma. – Klárának kell valami anyag. Ha nem a levél, akkor mi?
– Azt hiszem, van egy ötletem – lépett beljebb András. – Ha már a „vissza a gyökerekhez” a téma… Mikor vágtál utoljára fenyőfát?
– Hogy mit? Én soha. Azt rendeljük. Díszítve hozzák.
– Na, akkor vedd a kabátod. Irány az erdészet. Ez elég vidéki tartalom lesz a főnöködnek.
Emma a zsebébe csúsztatta a kék szegélyes borítékot. Nem nyitotta ki. Vannak titkok, amiket tiszteletben kell tartani, legalábbis egyelőre. De a 10-es fiók üzenete visszhangzott a fejében: „Írj egy levelet annak, akinek valóban mondani akarsz valamit.”
Ahogy kilépett az ajtón András után, arra gondolt: talán nem levelet kell írnia. Talán csak beszélnie kellene valakivel. Mondjuk azzal a férfival, aki épp most mentette meg a lelkiismeretét.
(Folytatjuk…)
