A csütörtök reggel a beváltatlan ígéretek súlyával indult. Emma tegnap miután a szerelmeslevél-témát elvetette, egy titokzatos fotót posztolt az alkonyati erdőről a magazin oldalára: „Megtaláltam az Igazit. Holnap megmutatom nektek.” A kommentelők persze azonnal találgatni kezdtek: Férfi? Kiskutya? Új cipő? De Emma tudta, ma prezentálnia kell a fát.
A probléma csak az volt, hogy a fa még mindig az erdőben állt. Tegnap délután, mire Andrással kigyalogoltak a telep végére és megtalálták a kiszemelt példányt, már rásötétedett a Börzsönyre.
– Majd holnap reggel, világosban – mondta András józanul. – Sötétben fűrészelni nem bátorság, hanem baleseti sebészet.
Így hát itt a reggel. Emma felkészült. Felvette a legdivatosabb, sikkes „favágó” szettjét: kockás flaneling (természetesen selyembéléses), szűk farmer és egy méregdrága, bélelt dizájner bakancs.
A kalendáriumhoz lépett, mielőtt indultak volna. A 11-es fiók nehéz volt.
Egy gyönyörű, ezüstből fújt, régi üvegdísz gurult a tenyerébe. Egy toboz. A festék itt-ott már lekopott róla, látszott alatta az üveg, de ettől csak még nemesebbnek tűnt.
A cetli üzenete:
„A természetben nincsenek egyenes vonalak. Csak a műanyag tökéletes. Az igazi szépségnek mindig van egy kis hibája. A mai feladatod: Ne retusáld ki a hibát. Szeresd meg.”
– Na, ez pont illik a fánkhoz – gondolta Emma, és zsebre vágta a díszt.
András dudált a ház előtt. Amikor meglátta Emmát a tornácon pózolni, elvigyorodott a letekert ablakon át.
– Csinos. Bár ma sár lesz, nem kifutó.
– Ez egy munkavédelmi bakancs – vágott vissza Emma sértetten. – Majdnem.
Az út a fenyőtelepig rövid volt. A tegnap megjelölt fa ott várta őket a sor végén. Egy ezüstfenyő volt. Nem volt tökéletesen szimmetrikus – az egyik oldala kicsit dúsabb volt, mintha jobban kapta volna a napot –, de volt benne valami büszke tartás. Az ágai hamvaskékek voltak a reggeli dérben.
– Na, főszerkesztő asszony – vette le András a válláról a kézifűrészt. – Te akartad a sztorit. A hitelesség kedvéért: te vágod.
– Én? – Emma szeme elkerekedett. – De hát… A cikkhez fotóznom kellene.
– Majd én fotózok – vette el a telefont a férfi. – Gyerünk! Mutasd meg, hogy van erőd!
Emma letérdelt a sárba. Igen, a dizájner nadrágban. A fűrész nehéz volt, a fa ellenállt, a gyanta illata pedig azonnal betöltötte a levegőt. Ahogy húzta-tolta a szerszámot, és érezte, ahogy a fűrészpor az arcába száll, a „tökéletes Instagram-kompatibilis tartalom” iránti vágya kezdett elpárologni.
Helyette dühöt érzett, aztán elszántságot.
„Csak azért is.”
Amikor a fa végül egy reccsenéssel megadta magát és dőlni kezdett, Emma úgy érezte, mintha legalábbis a Mount Everestet mászta volna meg.
– Megcsináltam! – kiáltotta, és lihegve felnézett Andrásra.
A férfi nem a fát fotózta. Hanem őt.
Emma gyorsan a hajához kapott.
– Úristen, ne! Szörnyen nézek ki! Izzadt vagyok, a hajam… Töröld ki!
András leengedte a telefont, és megmutatta a képet.
A fotón Emma térdelt a sárban, az arca kipirult, a homlokára ragadt egy tincs, de a mosolya… A mosolya akkora volt, amilyet évek óta nem látott magán a tükörben. Őszinte volt. Élettel teli.
– Szerintem ez a legjobb képed – mondta András komolyan. – Ez nem a magazinba való Emma. Ez az igazi.
Ne retusáld ki a hibát, jutott eszébe Emmának a 11-es fiók üzenete.
Nézte a képet. Klára valószínűleg sokkot kapna tőle. De az olvasók… Az olvasók talán pont ezt keresik. Azt a nőt, aki mer koszos lenni.
– Rendben – mondta halkan, és felállt, leporolva a térdét (sikertelenül). – Ez megy a címlapra. Vagyis a blogra. Vihetjük.
Ahogy a fát cipelték a kocsihoz – Emma a csúcsát, András a törzsét –, a nő érezte, hogy a sár a bakancsán már nem zavarja. Sőt. Kezdte úgy érezni, hogy végre két lábbal áll a földön.
(Folytatjuk…)
