A nappali sarkában álló ezüstfenyő reggelre belakta a teret. Az illata betöltötte a földszintet, elnyomva a dohos szagot és a tegnapi sár emlékét. De volt vele egy baj: meztelen volt. És egy meztelen karácsonyfa – bármilyen karakteres is – csak egy fa a szobában.
Emma rutinból nyitotta ki a 12-es fiókot. A mai tárgy nem volt látványos.
Egy spulni vékony, de erős aranyszínű drót volt.
A cetli üzenete:
„Nem az a gazdag, akinek sok mindene van, hanem aki abból is tud adni, amije nincs. A mai feladatod: Kösd össze a semmit a valamivel.”
– Rejtélyes, mint mindig – sóhajtott Emma, és a zsebébe süllyesztette a drótot.
A terv az volt, hogy felhozza a pincéből a nagyi régi díszeit. Emlékezett rájuk gyerekkorából: gyönyörű, kézzel festett üveggömbök, madárkák, ezüstszálak.
De amikor a pincében kinyitotta a „Karácsony” feliratú dobozokat, sírni tudott volna.
Az egerek.
A rágcsálók valamikor az elmúlt években befészkelték magukat a dobozokba. A papír cafatokban lógott, a törékeny üveggömbök pedig összetörtek a fészeképítés közben, vagy egyszerűen csak az idő vasfoga őrölte fel őket. Szilánkok és por. Ez maradt a családi örökségből.
Emma egy maréknyi törött üveggel a kezében ült a pince lépcsőjén, amikor András megérkezett.
– Hé, mi a baj? – guggolt le mellé a férfi. – Megvágtad magad?
– Minden összetört – szipogta Emma, és most nem a főszerkesztő beszélt belőle, hanem a kislány, aki elvesztette a csodát. – Nincs mivel feldíszíteni a fát. Rendelnem kell Pestről. De az napokig tart, és Klára látni akarja a fát holnapra.
András kivette a kezéből a törött gömböt.
– Nem kell rendelni semmit. Van narancsod?
– Narancs? – Emma értetlenül nézett rá. – Van pár darab a gyümölcsöstálban. De mit akarsz…
– És diód?
– Abból van rengeteg, amit a múltkor hoztál.
– Akkor megvan a díszítés – húzta fel a férfit Emmát a lépcsőről. – Vilma néni sem az üveggömböket szerette a legjobban. Hanem azt, amit ő csinált.
A következő órákban a konyha átalakult manóműhellyé. András megmutatta, hogyan kell vékony karikákra vágni a narancsot, és a kályha tetején kiszárítani őket. Aztán előkerült a 12-es fiók aranydrótja.
Emma feladata az volt, hogy a dróttal átkösse a diókat és a szárított narancskarikákat.
Beborult az ég, kint havazni kezdett (végre igazi hó!), bent pedig a kályha melege és a száradó narancs illata keveredett. Emma ült az asztalnál, ujjai között az aranydróttal, és koncentrált.
– Tudod – szólalt meg halkan –, Pesten minden évben új színű a fám. Tavaly rózsaarany volt. Előtte jégkék. A lakberendezőm hozza a szettet.
– És emlékszel rájuk? – kérdezte András, miközben épp egy fahéjrudat kötözött át.
– Hogy néztek ki? Persze. Fotóim vannak róluk.
– Nem. Úgy értem, emlékszel rájuk? Arra, hogy milyen érzés volt feltenni őket?
Emma elgondolkodott. Nem. Nem emlékezett. Csak a stresszre, hogy passzoljon a díszpárnához.
Ránézett a mostani „díszekre”. Egy tál fonnyadt narancskarika, pár aranyozott dió, néhány rúd fahéj. Semmi csillogás. Semmi flanc.
És mégis, ahogy felakasztotta az első narancskarikát az ezüstfenyő ágára, és a fény átütött a gyümölcshúson, mintha ólomüveg ablak lenne, a szíve nagyot dobbant.
– Szép – mondta.
– Az – bólintott András, de megint nem a fát nézte. – A 12-es fiók azt írta: kösd össze a semmit a valamivel. A semmi volt a törött üveg. A valami pedig… ez a délután.
Amikor estére elkészültek, a fa nem csillogott úgy, mint egy pláza kirakata. Rusztikus volt, illatos és végtelenül otthonos. Emma lekapcsolta a villanyt, csak a kandalló fénye világította meg az aranydrótokat.
– Köszönöm – mondta Andrásnak az ajtóban. – Hogy nem hagytad, hogy rendeljek.
A férfi már a kabátját gombolta.
– Holnap Luca napja van. Vigyázz a boszorkányokkal – kacsintott. – És ne dolgozz sokat. A fa megérdemli, hogy csak nézd.
Miután András elment, Emma még sokáig ült a fa előtt. A kezében a spulni maradék aranydrótot forgatta. Arra gondolt, hogy az elmúlt 12 napban ez a vékony, láthatatlan szál hogyan kezdte el összefűzni őt ezzel a házzal. És talán valaki mással is.
(Folytatjuk…)
