A vasárnap reggeleknek illata van. Pesten ez a friss croissant és a kávézó gépének zaja. Itt, Zebegényben a csendnek volt illata: hideg, tiszta és fenyőgyantás, köszönhetően a bent álló fának.
Emma még az ágyban fekve elégette a második Luca-cédulát. Nem nézte meg a nevet. A hamu szürkén hullott a kályha rostélyára. Tíz maradt.
A 14-es fiókhoz lépett.
A mai tárgy súlyos volt és hideg. Egy T-alakú, fanyelű fémkulcs.
Emma forgatta a kezében. Nem ajtóba való volt. A vége négyszögletes profilú volt, mint egy szerszámé.
A cetli:
„A legszebb hangszer is hamisan szól, ha elhanyagolják. A harmónia nem állapot, hanem munka. A mai feladatod: Hallgass meg valamit, amit eddig elnyomtál, legyen az zene vagy egy belső hang.”
Emma értetlenül nézte a kulcsot. Aztán a tekintete a nappali sarkába tévedt, oda, ahol egy hatalmas, formátlan tárgy állt, letakarva egy nehéz, poros bársonylepedővel. Az elmúlt két hétben rá se nézett, azt hitte, csak valami bútor vannak alatta.
Odalépett, és megragadta a lepedő szélét. A porfelhőben kirajzolódott egy fekete, lakkozott test.
Egy pianínó.
Régi volt, kopott, a márkajelzése már alig látszott az aranyozás alatt. Emma felnyitotta a billentyűfedelet. A fehér billentyűk megsárgultak, mint egy öregember fogai.
– Ez az övé volt – szólalt meg András.
Emma összerezzent. Ma nem hallotta a kopogást, talán a lepedő suhogása nyomta el. András vasárnapi frissen borotvált arccal állt ott, kezében egy fonott kaláccsal.
– Alexé?
– Igen. Azt mondják, amikor ’69-ben elindult, a határon nem vihette át. Azt hitte, majd visszajön érte, vagy küldet utána. De a zongora maradt.
Emma leült a zongoraszékre. A rugók nyikorogtak alatta.
– Tudsz játszani? – kérdezte András, és letette a kalácsot az asztalra.
– Gyerekkoromban tanultam. A „Für Elise”-ig jutottam, aztán a tenisz fontosabb lett.
Emma bátortalanul megütött egy billentyűt. Egy középső C-t.
A hang, ami kijött a hangszerből, fájdalmas volt. Hamis, tompa, vibráló. A húrok az évtizedek alatt megereszkedtek a hőingadozástól.
Emma fintorogva kapta el a kezét.
– Ez szörnyű. Teljesen elhangolódott.
András közelebb lépett, és elvette Emma kezéből a 14-es fiók tárgyát.
– Ezért hagyta itt neked ezt Vilma néni. Ez egy hangolókulcs.
– Én nem tudok zongorát hangolni, András! Ehhez szakember kell. Hallás kell.
– Van időd – vonta meg a vállát a férfi. – És van füled. Nem a Carnegie Hallba készülsz. Csak azt akarod, hogy egy kicsit… tisztábban szóljon. Nem?
András felnyitotta a pianínó tetejét. A belső szerkezet, a kalapácsok és húrok bonyolult rendszere láthatóvá vált.
– Segítek – mondta, és ráillesztette a kulcsot az első húrcsavarra. – Én fordítom, te üssed a billentyűt. Mondd, mikor jó.
A következő órák furcsa, meditatív állapotban teltek.
Bing… bing… bing…
– Még egy kicsit feljebb – instruálta Emma.
Bing.
– Most jó. Most tiszta.
Nem beszélgettek. Csak a hangok voltak, ahogy a hamis, bántó zörejből lassan, nagyon lassan megszületett a tiszta hang. Kint esett a hó, bent pedig két ember, aki alig ismerte egymást, egy disszidens zongorista hangszerét próbálta életre kelteni.
Délutánra végeztek. Nem lett tökéletes – egy profi hangoló valószínűleg a fejét fogta volna –, de a zongora már nem nyifogott, hanem énekelt.
– Játssz valamit – kérte András, és leült a fotelbe.
Emma a billentyűk fölé emelte a kezét. Az ujjai emlékeztek. Nem a kottára, hanem a mozdulatra.
Nem a Für Elise-t játszotta, csak akkordokat. C-dúr. A-moll. Egyszerű, tiszta harmóniákat.
A zene betöltötte a szobát, keveredett a fenyő illatával és a kalács édes párájával. Emma lehunyta a szemét. Azt a dalt játszotta – vagy próbálta játszani –, amit a bakeliten hallott pár napja. A jazzstandardet.
Amikor befejezte, csend lett.
– Azt hiszem, hallja – mondta András halkan.
– Kicsoda?
– Alex. Vagy Vilma. Vagy mindketten.
Emma lecsukta a billentyűfedelet. A keze bizsergett.
– A harmónia nem állapot, hanem munka – idézte a reggeli üzenetet. – Igaza volt.
Ránézett Andrásra, aki a félhomályban őt figyelte.
– Köszönöm, hogy segítettél hangolni. Egyedül nem ment volna.
– Vannak dolgok, amikhez két ember kell – mondta András, és a hangja mélyebb volt a szokásosnál. – A zongorához… és máshoz is.
Emma érezte, hogy elpirul. A vasárnap estébe hirtelen valami izgalom vegyült, ami élesebb volt, mint a zongorahúr.
(Folytatjuk…)
