A hétfő, december 15-e, könyörtelenül indult. Klára már reggel 8-kor a vonalban volt.
– Emma, nézem a statisztikákat. A „Tökéletlen fa” poszt nagyot ment, de most kell valami vizuális. Valami építős. Karácsony van. Azt akarom, hogy süss mézeskalács-házikót. De ne holmi összedőlő viskót, hanem egy rendes, magazinkompatibilis villát. Legyen kész délre a fotózáshoz.
Emma letette a telefont, és a hajába túrt. Mézeskalácsvilla. Délre.
– Persze, Klára. Mellékesen megtervezem az Operaházat is marcipánból – mormogta.
A 15-ös fiókhoz lépett. Remélte, hogy valami ehetőt talál benne, mondjuk egy csomag kész tésztát.
De a fiókban egy apró, sárgaréz műszer lapult. Egy miniatűr, de működőképes vízmérték.
A cetli üzenete:
„Mielőtt a tetőt felhúznád, ellenőrizd az alapokat. Ha az alap ferde, a legszebb díszítés sem tartja össze a házat. A mai feladatod: Építs valamit, ami megáll a saját lábán.”
– Remek. A sors is házat akar – sóhajtott Emma.
Tizenegy órakor a konyha csatatérre emlékeztetett. Emma háromszor rontotta el a cukormázat, amit ragasztónak szánt, a falak ferdék voltak, a tető pedig folyamatosan becsúszott a nappaliba. A „villa” leginkább egy földrengés utáni romhalmazra hasonlított.
Emma épp azon volt, hogy sírva fakad és elmegy a boltba venni egy kész szettet, amikor kinyílt az ajtó.
András lépett be, hóna alatt egy tervrajzhengert cipelve. Megállt, és végignézett a konyhaasztalon heverő romokon.
– Földrengés volt? Vagy bontási engedélyt kértél? – kérdezte pókerarccal.
– Ez egy dizájnvilla lenne – védekezett Emma, miközben próbálta megtartani a dőlő kéményt. – De a gravitáció nem működik együtt velem. És Klárának délre kell a fotó.
András letette a hengert, és közelebb lépett. Szakértői szemmel vizsgálta meg a ferde mézeskalácsalapot.
– Nem a gravitációval van a baj, hanem a statikával. A tartófalak túl vékonyak a tetőszerkezethez képest. És a kötőanyag… – belenyúlt a még folyós cukormázba. – Ez nem kötött meg. Túl híg.
Levette a zakóját, és felgyűrte az ingujját.
– Menj arrébb. Ezt átveszi a szakma.
– De András, ez csak süti…
– Nincs olyan, hogy „csak süti”, ha építészetről van szó. Hozz nekem tojásfehérjét és porcukrot. Sok porcukrot.
A következő fél órában Emma lenyűgözve nézte, ahogy András átveszi az irányítást. Nem kapkodott. Először papíron felskiccelt egy vázat. Aztán késsel méretre vágta a lapokat, „derékszög nélkül nincs stabilitás„. A vízmértéket – a 15-ös fiók ajándékát – ténylegesen használta a falak beállításához.
– Hihetetlen vagy – nevetett fel Emma, amikor András épp a tetőgerendát illesztette a helyére. – Te tényleg vízmértékkel rakod össze a mézeskalácsot?
– Ha azt akarod, hogy állva maradjon délig, akkor igen. Az alapok, Emma. Mindig az alapok a legfontosabbak.
Délre a ház állt. Nem volt túldíszített, nem volt rajta ezer cukorka, de tökéletesen arányos, modern és stabil építmény volt.
Emma lefotózta. A képen a ház mögött látszott András lisztes keze és a kis sárgaréz vízmérték.
Elküldte Klárának.
A válasz azonnal jött: „Zseniális! A ‘Mérnökien pontos karácsony’. Imádom! És az olvasók is imádják az Építész karakterét. Írj róla többet! Van már neve a cikkben?”
Emma gyomra egy pillanatra görcsbe rándult. Írj róla többet.
Ránézett Andrásra, aki épp elégedetten törölgette a kezét egy konyharuhába.
– Köszönöm – mondta Emma halkan. – Megmentetted a bőrömet. Megint.
– Szívesen. Bár a „szigetelést” még hagynám száradni.
András a szemébe nézett.
– Tudod, egy igazi háznál is így van. Nem a díszítés számít, hanem hogy kivel építed. És hogy kibírja-e a viharokat.
– Azt hiszem, ez a ház mindent kibírna – mosolygott Emma.
Este, amikor egyedül maradt, Emma elégette a harmadik Luca-cédulát is a kályhában. Megint nem nézte meg a nevet. De ahogy a papír lángra kapott, eszébe jutott András mondata: „Nem a díszítés számít.”
Ránézett a tökéletes, stabil mézeskalácsházra az asztalon.
Klára „karaktert” látott benne. Emma viszont kezdte látni benne a férfit.
És ez a felismerés sokkal ijesztőbb volt, mint bármilyen határidő.
(Folytatjuk…)
