Kedd reggelre a tegnapi mézeskalácsvilla illata átjárta az egész házat, de a nyugalom nem tartott sokáig. Emma még a pizsamájában kortyolta a kávéját, amikor a kalendáriumhoz lépett. A 16-os fiókhoz nyúlt, de a keze megállt a levegőben. Kintről, a behavazott kerti út felől egy olyan hangot hallott, ami nem illett a zebegényi csendbe. Egy éles, sportos motorhangot, és a kerekek csikorgását a fagyott murván.
Emma szíve nagyot dobbant. András? Nem, ő nem így vezet.
Gyorsan kihúzta a 16-os fiókot.
Egy apró, éles vágóeszköz volt benne. Egy klasszikus sniccer, de díszes, réz markolattal.
A cetli üzenete metsző volt:
„Nem mindenki épít, aki kopogtat. Van, aki csak a falakat akarja lebontani. A mai feladatod: Vágd el a kötelet, ami a parthoz köt, különben sosem tudsz elindulni.”
A kopogás nem késett. De ez nem András barátságos dörömbölése volt. Ez egy magabiztos, ritmusos, türelmetlen kopogás volt.
Emma ajtót nyitott, és a torkában dobogott a szíve.
– Szia, Emma. Hát tényleg igaz. Te tényleg egy… – Gábor, az exvőlegény végigmutatott Emma kócos haján és a flanelnadrágján – …tanyasi életet élsz.
Gábor úgy festett a tornácon, mint aki egy divatlapból lépett ki. A sötétkék gyapjúkabátja makulátlan volt, a bőrcipője csillogott. Mögötte, az út szélén ott állt a fekete német limuzinja, járó motorral.
– Mit keresel itt, Gábor? – Emma hangja hűvös volt, de belül remegett.
– Összefutottam Klárával és amiket mesélt… Te teljesen bekattantál! Egyedül vagy egy romhalmazban. Hazaviszlek. Mert hát nézz magadra, Emma… Ez nem te vagy.
Gábor belépett a házba, mintha még mindig joga lenne hozzá. Orrát fintorgatva nézett körül a poros nappaliban.
– Ez a hely szörnyű. Hideg van, és minden régi. Gyere, pakolj össze. Vacsorára már Pesten lehetünk. Foglaltam asztalt a Nobuban, megbeszéljük ezt az egészet. A cikkedet meg befejezheted az irodából is, nem kell ehhez itt fagyoskodni.
Emma a zsebében szorongatta a 16-os fiók sniccerét. Érezte, ahogy a régi reflexek beindulnak. Gábor mellett mindig kicsinek érezte magát. Gábor volt az „ész”, a „stabilitás”, aki megmondta, mit vegyen fel és mit gondoljon.
– Nem megyek sehova, Gábor. Dolgom van.
– Mi? Mézeskalácsot sütsz? Klára megmutatta a videót. Emma, ez nevetséges. Egy főszerkesztő-helyettes nem lisztezheti össze magát senki kedvéért.
Ekkor a konyhaajtó kinyílt, és András lépett be. Most nem volt rajta zakó, csak egy szürke pulóver, a kezében pedig egy fémvödör parazsat hozott a kályhához. Megállt, és végigmérte a jövevényt.
– Vendéged van? – kérdezte Emmától, de a szeme Gáboron maradt.
– Épp indul – vágta rá Emma, de Gábor nevetve közbeszólt.
– Szóval ő az? Az építész? – Gábor végigkísérte a tekintetével András poros munkásnadrágját. – Hát, Emma, nem hittem volna, hogy ilyen mélyre süllyedsz egy jó sztoriért. De a játéknak vége. Emma hazajön. Ugye, drágám?
Gábor a kezét Emma karja felé nyújtotta, egy birtokló, magabiztos mozdulattal.
Emma hátrébb lépett. A zsebében a kis vágóeszköz fémje hideg volt, de a feje forró.
„Vágd el a kötelet.”
Nem a cikk miatt volt itt. Nem a ház miatt. Hanem azért, mert itt végre nem volt „valakinek a kiegészítője”.
– Gábor – mondta Emma, és a hangja most olyan volt, mint a jég. – Szállj be az autódba, és menj vissza Pestre. A Nobuban pedig mondd le az asztalt. Vagy egyél egyedül. Én maradok.
– Te megőrültél – hűlt el Gábor. – Elveszíted a munkád. Elveszíted az életed.
– Nem – lépett Emma mellé András, és bár nem nyúlt hozzá, a jelenléte olyan volt, mint egy fal. – Épp ellenkezőleg. Azt hiszem, most találta meg.
Gábor még próbálkozott egy gúnyos megjegyzéssel, de látva Emma tekintetét, ami már nem a régi, engedelmes Emma tekintete volt, sarkon fordult. A limuzin ajtaja csattant, a kerekek felsírtak, és a betolakodó elviharzott a latyakos úton.
Csend lett a szobában. Emma csak állt, és nézte az ajtót. Remegett a keze, de nem a félelemtől, hanem az adrenalintól.
– Minden rendben? – kérdezte halkan András.
Emma ránézett a férfira. Aztán a zsebéből előhúzta a kis réz sniccert, és letette az asztalra.
– Igen. Azt hiszem, most vágtam el az utolsó kötelet is.
– Azt mondta, el fogod veszíteni munkád – biccentett András az ajtó felé. – Ez igaz?
Emma keserűen felnevetett.
– Nem. Gábor hazudott. Klára imádja a cikket, a számok az egekben vannak. Soha nem küldene értem limuzint, amíg hozom a lájkokat. Gábor csak… nem bírta elviselni, hogy nélküle is boldogulok. Hogy kicsúszott a kezéből az irányítás.
András bólintott, mintha pontosan erre a válaszra számított volna.
– Jobb is így. Mert nem illik hozzád a limuzin. A sár sokkal jobban áll.
– Kösz – mosolyodott el Emma, és megtörölte a szemét. – De most lemaradtam egy vacsoráról a Nobuban.
– Hát, az nagy veszteség – lépett az asztalhoz András, és felemelte a maradék, kissé szikkadt mézeskalácsot. – Viszont cserébe itt maradtál a valóságban. És van egy olyan érzésem, hogy a jövő tartogat még meglepetéseket, amik finomabbak lesznek, mint a nyers hal.
Emma a 16-os fiók üres helyére nézett. Gábor elment. A kötelek elvágva. Most először érezte úgy, hogy a jövő nem egy előre megírt forgatókönyv, hanem valami, amit ő ír.
– Bármi is jön holnap – mondta halkan –, készen állok rá.
(Folytatjuk…)
