A szerda reggel szokatlanul könnyű volt. Gábor távozása mintha kiszívta volna a mérget a levegőből. Emma úgy ébredt, hogy nem nyúlt azonnal a telefonjáért, hogy megnézze az e-mailjeit. Helyette a kályha duruzsolását hallgatta.
A kalendárium 17-es fiókja nehezen adta meg magát, mintha tudná, hogy a tartalma sorsfordító.
Végül egy kerek, üveglapos tárgyat emelt ki belőle.
Egy régi, sárgaréz iránytűt.
A tűje idegesen remegett, mielőtt beállt volna északra.
A cetli üzenete:
„Térkép nélkül könnyű eltévedni. De néha épp az a cél, hogy eltévedj, és rátalálj a saját utadra. A mai feladatod: Kövesd a tűt, és ne kérdezd, hová vezet.”
– Iránytű – forgatta a kezében Emma. – Remek. Most már hivatalosan is kalandor vagyok.
Délben András kopogott. A hátán egy hatalmas túrahátizsák volt, a kezében pedig két hosszú, hegyesre faragott bot.
– Készen állsz a gálavacsorára? – kérdezte vigyorogva.
– Ez a bot lenne az evőeszköz? – nézett rá gyanakvóan Emma.
– Pontosan. Öltözz melegen és kényelmesen. Ma hegyet mászunk.
Az út a ház mögötti erdőbe vezetett. A hó ropogott a talpuk alatt, a levegő kristálytiszta volt. Emma eleinte kapkodta a levegőt a tempótól, de aztán felvette a ritmust. András nem szólt sokat, hagyta, hogy az erdő csendje tegye a dolgát.
Egy óra gyaloglás után egy tisztásra értek, ahonnan belátni az egész Dunakanyart. A kilátás lélegzetelállító volt: a folyó ezüstszalagként kanyargott a hegyek között, a távolban pedig apró makettként látszottak a házak.
– Itt vagyunk – mondta András, és ledobta a zsákot. – Vilma néni kedvenc helye.
Elővette a „vacsorát”. Nem volt szusi, sem pezsgő.
Egy darab húsos szalonna volt, hagyma, kenyér és egy termosz tea.
András profi mozdulatokkal tüzet rakott a hóban megtisztított tűzrakó helyen.
– Szalonnát fogunk sütni? – kérdezte Emma, miközben leült egy rönkre. – Utoljára osztálykiránduláson csináltam ilyet. És akkor is belejtettem a tűzbe.
– Akkor most kapsz egy második esélyt. Figyelj: a türelem a titka. Nem szabad megégetni. Hagyni kell, hogy a zsír lassan csepegjen a kenyérre. Ez a „slow food” igazi definíciója.
Ahogy ültek a tűz mellett, és a füst illata keveredett a sülő húséval, Emma rájött, hogy igaza volt a férfinak. Ezerszer jobb volt ez, mint a feszengős vacsorák Gáborral, ahol mindig figyelnie kellett, melyik villát használja. Itt csak a tűz volt, a kenyér és ők ketten.
– Miért maradtál itt, András? – kérdezte hirtelen Emma. – Tehetséges építész vagy. Láttam a rajzaidat. Pesten karriered lehetne. Vagy külföldön.
András a tüzet nézte. A lángok fénye táncolt az arcán.
– Voltam Pesten. Éltem Londonban is két évet. Nagy irodák, üvegpaloták, stressz. Aztán hazajöttem látogatóba, és bejöttem ide, ebbe az erdőbe. És rájöttem, hogy ott kint csak építek, de itt… itt élek.
Ránézett Emmára.
– És van még valami. Valami, ami ideköt.
Emma szíve nagyot dobbant. A mondat kétértelmű volt. Vilmára gondolt? Vagy… rá?
Elővette a zsebéből az iránytűt. A tű rendületlenül észak felé mutatott. De Emma úgy érezte, az ő belső iránytűje most valami egészen más irányt jelöl ki.
– Azt hiszem, kezdem érteni – mondta halkan. – Pesten mindig rohantam valahová. Itt meg… itt csak megérkeztem.
András levette a nyársat a tűzről. A szalonna tökéletesen ropogósra sült.
– A kenyér átázott? – kérdezte gyakorlatiasan.
– Teljesen.
– Akkor egyél. Mert a hidegben gyorsan hűl.
Ahogy beleharaptak a forró, zsíros, hagymás kenyérbe, Emma lehunyta a szemét. Ez volt élete legfinomabb falatja.
Aztán a telefonja pittyent a zsebében. Egy pillanatra megremegett a keze. Klára? Vagy Gábor?
Elővette. Nem üzenet volt. Csak az emlékeztető, amit még hetekkel ezelőtt állított be: „Dec. 17. – Ruhapróba a karácsonyi gálára.”
Emma elnevette magát, és megmutatta Andrásnak a kijelzőt.
– Azt hiszem, ezt lemondhatom. A mostani ruhám – nézett végig a füstszagú kabátján – nem igazán gálaképes.
– Szerintem tökéletes – mondta András, és a hüvelykujjával letörölt egy koromfoltot Emma arcáról. – Hozzád illik.
A Nap lassan lebukott a hegyek mögé. A tűz parazsa még izzott. Emma tudta, hogy ezt a délutánt sosem fogja elfelejteni. A napot, amikor az iránytű nem északra, hanem hazafelé mutatta az utat.
(Folytatjuk…)
