Csütörtök reggel Emma arra ébredt, hogy a lelkiismerete furdalja. Végiggondolta az elmúlt heteket: András megjavította a fűtést, fát vágott vele, megtanította sütni, felhangolta a zongorát, és tegnap még vacsorát is adott neki az erdő közepén. És ő? Ő mit adott cserébe? Egy adag odaégetett cukormázat és a saját drámáját az exével.
A kalendáriumhoz lépett. A 18-as fiókban egy apró, ezüstből készült tárgy lapult.
Egy gyűszű.
Mellette egy spulni erős, vörös színű cérna és egy vastag bőrtű.
A cetli üzenete:
„A szeretet nem üzlet. Nem adok-kapok. De ha csak elvenni tudsz, a kezed mindig üres marad. A mai feladatod: Adj valamit magadból, ami nem pénzbe kerül, hanem időbe.”
Emma körülnézett. Mit adhatna ő? Nem tud főzni, a hókifli is András érdeme volt, nem ért a ház körüli munkákhoz.
Aztán a tekintete a dohányzóasztalra tévedt.
Ott hevert András vázlatfüzete, amit tegnap este ott felejtett a nagy beszélgetésben. A füzet sarka gyűrött volt, a borítója – egy olcsó műanyag mappa – szakadt és maszatos. Ez a füzet rejtette a férfi álmait, a terveit, a tehetségét, mégis olyan méltatlan volt a külseje.
Emma agyában hirtelen bekapcsolt a „kreatív igazgató” gomb. De most nem egy magazinnak akart stílust adni, hanem ennek a füzetnek.
Felszaladt az emeletre, és feltúrta a bőröndjét.
Kiemelte belőle a kedvenc, méregdrága, olasz bőrtáskáját. Azt, amit a kinevezésére vett magának, és amiért hónapokig spórolt. A bőr puha volt, konyakszínű, és isteni illata volt.
Egy pillanatig habozott. Ez a státuszszimbólumom.
Aztán eszébe jutott András mosolya a tűz mellett.
Elővette a 16. napról megmaradt sniccert.
Mély levegőt vett, és belevágott a táska oldalába.
A következő három órában Emma nem volt főszerkesztő. Kézműves volt. A bőrt méretre vágta. A vörös cérnával és a vastag tűvel, amit a gyűszű segítségével nyomott át az anyagon, elkezdte összevarrni az új borítót.
Az ujjai megfájdultak. Megszúrta magát, vére a bőrre cseppent, de nem hagyta abba.
Mikor végzett, a végeredmény lenyűgöző volt. A konyakszínű bőrtok tökéletesen passzolt a vázlatfüzetre. A szegélyét a vörös cérna díszítette, egy kicsit szabálytalan öltésekkel, de ettől lett egyedi. Beleütötte a monogramot is egy régi fémdísz segítségével: K.A.
Délután, amikor András beállított, hogy visszakérje a füzetét, Emma a háta mögött rejtegette a tárgyat.
– Azt hiszem, ezt itt hagytam – mondta András, és a dohányzóasztal felé nyúlt.
– Igen – bólintott Emma. – De történt vele egy kis baleset.
András arca elkomorult.
– Kiöntötted rá a kávét?
– Nem. Egy picit feljavítottam.
Emma előhúzta a bőrtokba bújtatott füzetet.
András elvette. Hosszú másodpercekig nem szólt semmit. Végigsimította a puha bőrt, a vörös öltéseket, majd az ujja megállt a K.A. betűkön. Érezte az anyag minőségét.
– Emma… Ez valódi bőr. Honnan szereztél ilyet itt, a semmi közepén?
Emma a sarokba rúgott, szétvágott maradék táskára pillantott.
András követte a tekintetét. A szeme elkerekedett.
– Azt a táskát… Szétvágtad? Azért, hogy nekem legyen egy…
– A füzeted megérdemelte – vágott közbe Emma gyorsan, hogy elüsse a meghatódottságot. – És amúgy is, az a táska a régi életemhez tartozott. Nem illett a bakancshoz.
András ránézett. A tekintetében olyan forróság gyúlt, ami mellett a kályha tüze is hidegnek tűnt.
– Köszönöm – mondta rekedtesen, és a hangja elmélyült. – Még soha senki nem csinált nekem ilyet.
– Szívesen – suttogta Emma, és képtelen volt elkapni a tekintetét. – De vigyázz rá. Vér és veríték van benne.
András közelebb lépett. A tér hirtelen elfogyott közöttük. Óvatosan, mintha egy sérült madarat emelne fel, a tenyerébe vette Emma szurkált, sebtapaszos kezét. A férfi ujjai kérgesek voltak és forrók. A hüvelykujja lassan, szinte kínzó gyengédséggel végigsimított Emma csuklójának belső oldalán, épp ott, ahol a pulzusa vadul dobolni kezdett.
Emma egész testében megremegett ettől az érintéstől. A levegő sűrű lett, elektromossággal teli. András a szemébe nézett, a tekintete sötétlett a visszafojtott vágytól, és egy pillanatra úgy tűnt, áthajol a maradék távolságon.
– Megjegyzem – lehelte a szót, és a lehelete súrolta Emma arcát.
A pillanat intim volt, súlyos és ígérettel teli. Emma érezte, hogy ez a „viszonzás” többet ért minden eddigi cikkénél. És hirtelen bevillant neki egy gondolat: Mennyivel jobban élveztem ezt a három óra alkotást, mint az elmúlt öt év értekezleteit. Lehet, hogy nemcsak a szerelemben, de a karrierben is rossz helyen kereste a boldogságot?
(Folytatjuk…)
