Péntek reggel Emma úgy ébredt, hogy a csuklója még mindig bizsergett ott, ahol András megérintette. A levegőben lógott valami, ami a tegnap estéből maradt itt: a kimondatlan szavak és a majdnem elcsattant csók ígérete. De a romantikus ködöt dudaszó hasította ketté.
Nem sportkocsi volt, mint Gáboré. Egy taxi állt meg a ház előtt.
A hátsó ülésről Klára szállt ki.
A főszerkesztő nem az a fajta nő volt, aki gumicsizmát húz. Még ide, a sárba is tűsarkú bokacsizmában érkezett, tökéletes sminkkel, kezében egy dizájner táskával. Ami épségben volt, ellentétben Emmáéval.
– Főszerkesztő asszony a terepen! – kiáltotta Klára, miközben végigtipegett a tornácon. – Emma, drágám! A számaid az egekben! A „bőrtokos” sztori tegnap rekordot döntött. Mindenki azt kérdezi: ki az a K.A.?
Emma a konyhaajtóban állt, lefagyva.
– Klára? Mit keresel itt?
– Ellenőrzöm a befektetésemet. És hoztam pezsgőt. – Klára belépett a házba, és kritikus szemmel körülnézett. – Hmm. Rusztikus. Nagyon… autentikus. De térjünk a lényegre.
Klára lehuppant a kanapéra, és Emma szemébe nézett. A kedélyes csevegésnek vége volt.
– Emma. Azt mondtad telefonon, hogy van egy anyagod, amit még nem lőttél el. Egy „Címzett ismeretlen” levél.
Emma gyomra összerándult. Valóban említette a múlt héten egy gyenge pillanatában, amikor témát keresett.
– Igen, de… Úgy döntöttem, az túl személyes. Nem publikálom.
– Ugyan már! – legyintett Klára. – Ez hozza majd a könnyeket karácsonyra! A tragikus szerelem! A nők ezt imádják. Hol van?
– Klára, nem. Ez a nagymamámé.
Klára felállt. A szeme villant.
– Emma. Két hétre eltűntél. Hagytam. Csinálhattad a kis vidéki projektedet. De én vagyok a főszerkesztő. Ez a magazin a sztorikból él. Ha nem adod oda a levelet, akkor hétfőn nem kell bejönnöd. És ez nem szabadság.
Ez zsarolás volt. Tiszta, szakmai zsarolás.
Emma a konyhaasztalra nézett. A 19-es fiók ma reggel nyílt ki. Egyetlen tárgy volt benne: egy ezüstszínű, díszes levélbontó kés.
És a kék szegélyes boríték, amit napok óta hurcolt magával, ott hevert a kalendárium mellett.
Klára követte a tekintetét.
– Á, megvan! – Klára gyorsabb volt. Felkapta a borítékot. – „Return to sender”. Istenem, ez zseniális. Na, lássuk, mit írt a nagyi!
– Ne! – kiáltotta Emma, de késő volt.
Klára felkapta a 19-es fiók levélbontóját, és egyetlen határozott mozdulattal felhasította az 55 éve lezárt papírt.
A csendet szinte hallani lehetett.
Klára kivette a megsárgult, sűrűn teleírt papírlapokat. Két oldalnyi, remegő kézírás. Szimata volt a drámához. Leült a kanapéra, és olvasni kezdett. Először csak magában, majd hangosan, megakadva a megilletődöttségtől.
„Édes, egyetlen Alexem!
Tudom, hogy hetekbe telik, mire ezek a sorok megtalálnak téged a táborban – ha egyáltalán átjutnak a határon. De le kell írnom, mert megöl a csend.
(..)
Amikor elmentél, azt hittem, a félelem erősebb a szerelemnél. Azt hittem, tudok élni nélküled ebben a szürke biztonságban. De tévedtem. Amióta nem zongorázol a nappaliban, a ház halott. Én is az vagyok.
(…)
Döntöttem. Nem érdekel a kockázat. Nem érdekel, ha elkapnak a határon. Találtam valakit, aki átvisz a zöldhatáron Sopronnál. Minden ékszeremet eladtam érte.
(…)
Kérlek, könyörgöm: Várj meg! Ne írd alá az amerikai papírokat! Ne szállj fel a tengerentúli gépre! Maradj Bécsben még egy kicsit!
De nem indulhatok el a vakvilágba. Tudnom kell, hogy ott vagy még, és vársz rám. Tudnom kell, hogy nem szálltál fel a tengerentúli gépre.
Ezért kérlek: ha megkapod ezt a levelet, küldj egy táviratot a nagymarosi postára, „Remény” jeligére. Csak ennyit írj bele: „A zongora kész.”
Ez lesz a jelem.
Minden nap bemegyek a postára karácsonyig. Ha megkapom a táviratot, másnap indulok. Ha december 24-ig nem jön válasz… akkor tudni fogom, hogy elkéstem, és te már messze jársz.
Örökké a tiéd:
V.”
Emma a szájához kapta a kezét. A szeme megtelt könnyel.
Vilma nem egyszerűen „menni akart”. Vilma az életét és a szabadságát kockáztatta volna. Embercsempészek, zöldhatár, börtön fenyegetése… Mindent feltett egy lapra.
Csak a levél… A levél túl későn ért oda. A „Return to sender” pecsét azt jelentette: Alex már nem volt ott. Talán pont azokban a napokban szállt fel a gépre New York felé, abban a hitben, hogy Vilma gyáva volt és elhagyta őt.
Most állt össze a kép. A nagyi nem „csak” írt egy levelet. Ő heteken át járt a nagymarosi postára 1969 telén. Minden nap reménykedve ment be, és minden nap üres kézzel, összetörve jött ki.
Egyetlen postai késés. Ennyi volt az oka, hogy két élet tönkrement.
Klára letette a papírt. A mindig cinikus főszerkesztő most csendben volt. Még őt is megérintette a dolog súlya, de a szeme már a címlapon járt.
– Ez… ez elképesztő. – A hangja rekedtes volt. – Emma, ez nem csak egy szerelmeslevél. Ez kordokumentum. A szabadságvágy és a tragédia tökéletes elegye. Ez lesz a karácsonyi szám vezércikke. Címe: „Aki mindent feladott volna – Egy sosem kézbesített vallomás 1969-ből.”
Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó.
András állt ott. Sáros bakancsban, kezében egy csokor fagyönggyel, amit talán poénból, talán másért hozott.
Látta Klárát. Látta a felbontott, sűrűn írt levelet az asztalon. És látta Emma arcát.
– Felbontottátok – mondta halkan. A hangjában nem düh volt, hanem mélységes csalódottság.
– András, én… – lépett felé Emma, de a szavai elhaltak.
– Ez volt az ő legszentebb titkuk, Emma – mondta a férfi, és a tekintete jéghideg lett. – Vilma néni azért nem nyitotta ki soha, mert tudta, mi van benne. A saját reménye, ami visszajött hozzá. Azt hittem, te más vagy. Hogy benned van tisztelet. De látom, a „sztori” és a lájkok mindennél fontosabbak.
András letette a fagyöngyöt az asztalra.
– Élvezzétek a címlapot. Remélem, megéri az árát.
Sarkon fordult, és kilépett a sűrű hóesésbe.
– András! – kiáltotta Emma, és az ajtóhoz rohant. A hideg szél az arcába vágott. – Kérlek, várj!
De a férfi nem állt meg. Nagy léptekkel haladt a sötétedő erdő felé, vissza oda, ahonnan jött.
Mögötte Klára megszólalt, visszanyerve a profi hanghordozását:
– Ki ez a drámakirály? Mindegy is. Emma, gépeld be a szöveget! Küldd át egy órán belül. Aztán bontsunk pezsgőt. Ünnepelünk.
Emma ott állt a nyitott ajtóban. Kezében a levéllel, ami bizonyította, hogy a nagymamája bátor volt.
De ő? Ő épp most árulta el a bizalmat egy cikkért. A pezsgő gondolatától is hányingere volt.
(Folytatjuk…)
