A másnap reggel nem a megkönnyebbüléssel indult, hanem a jól ismert gyomorgörccsel. Amikor Emma belépett a szerkesztőségbe, a levegő fagyosabb volt, mint kint az utcán. Klára, a főszerkesztő nem kiabált. Az túl egyszerű lett volna. Helyette levegőnek nézte. Úgy suhant el Emma asztala mellett, mintha ott sem lenne, csak a parfümje csíkját hagyta maga után figyelmeztetésként.
Emma leült a gépéhez. Előtte tornyosultak a teendők: a tavaszi lapszám divatanyaga, három jóváhagyásra váró interjú és egy krízisértekezlet. De a tekintete újra és újra a fa házikóra tévedt. Ott állt a monitor és az asztali naptár között, sötét tömbje szinte idegen testként hatott a modern irodában.
A 2-es számú fiók kicsit szorult. Mintha nem akarná, hogy kinyissák.
Emma körülnézett – senki sem figyelt –, majd erősebben megrántotta. A fiók engedett.
Egy kulcs volt benne.
Nem a mostani, modern biztonsági kulcsok egyike, hanem egy régimódi, nehéz, rozsdás vasdarab. Ahogy a tenyerébe fogta, megérezte az illatát: vas és levendula. Furcsa, édes-fémes keverék.
A papírcetlin ezúttal nem bölcsesség állt, hanem három rövid mondat, amik inkább parancsnak tűntek:
„Ha eltévedtél, menj vissza a startmezőre. Ez a kulcs a hátsó kiskaput nyitja. Azt, amin mindig beosontál, ha késtél az ebédről.”
Emma szeme megtelt könnyel. A zebegényi ház. A hátsó, borostyánnal benőtt kiskapu, ami a Duna-partra nyílt. Hányszor szökött ki ott, hogy köveket dobáljon a vízbe, és hányszor osont vissza sáros cipővel, remélve, hogy a nagyi nem veszi észre. (Persze mindig észrevette, de csak mosolygott.)
De ez őrültség. Zebegény egy óra autóútra van. Neki pedig munkája van. Karrierje. Élete.
Letette a kulcsot az asztalra, és megnyitotta az e-mailjeit.
„Tárgy: Sürgős! Címlapfotózás módosítása.”
„Tárgy: Klára kérdése a tegnapról.”
A betűk összefolytak a szeme előtt. Hirtelen minden olyan jelentéktelennek tűnt. A „sürgős” címlapfotó, a parti, a magyarázkodás. A kulcs ott hevert a billentyűzet mellett, és némán vádolta. Startmező.
Emma ránézett az órájára. 10:15.
Ha most elindul, délre ott van. Csak megnézi. Csak megnézi, hogy nyitja-e még a zárat. Aztán visszajön. Senkinek nem fog feltűnni. „Terepszemlére megyek” – mondhatja, ha keresik.
Felkapta a kabátját, a táskájába süllyesztette a kulcsot, és felállt.
– Lilla – szólt oda kifelé menet a recepciósnak, a hangja kicsit remegett, de a léptei határozottak voltak. – Külső helyszínen leszek. Délután… délután talán még visszaérek.
Mielőtt a lány visszakérdezhetett volna, Emma már a liftben állt. A szíve a torkában dobogott. Ez már nem csak egy lemondott parti volt. Ez szökés volt.
Ahogy kiért az utcára és beszállt az autójába, a GPS-be nem a következő tárgyalás címét írta be, hanem azt, amit évek óta nem: Zebegény, Diófa utca 4.
A motor felzúgott. De Emma még nem sejtette, hogy a hátsó kapu kulcsa nemcsak a kertbe vezet, hanem valaki másnak az életébe is, aki már nagyon várja ott.
(Folytatjuk…)
