A szombat reggel másnapos hangulatban telt, bár Emma egy korty alkoholt sem ivott. Klára tegnap este, miután megkapta a begépelt levelet és a fotókat, diadalittasan távozott a taxival.
– „Ez lesz az évtized sztorija, Emma! Címlap! Hétfőn nyomdába megy!” – ezek voltak a búcsúszavai.
Emma most ott ült a konyhaasztalnál. A ház üres volt. András nem jött át begyújtani. A tűz kialudt, a hideg kezdett visszakúszni a falak közé.
A kalendáriumhoz lépett.
A 20-as fiókban egy furcsa, gúla alakú tárgy állt.
Egy régi, mechanikus metronóm.
A felhúzókarja kicsit rozsdás volt, de amikor Emma elindította, a pálca azonnal kattogni kezdett. Tikk-takk. Tikk-takk. Szigorú, könyörtelen ritmus.
A cetli üzenete:
„Az igazság olyan, mint az ütem. Nem lehet siettetni, és nem lehet elhazudni. Ha kiesel a ritmusból, az egész zene hamis lesz. A mai feladatod: Találd meg a közös ütemet, mielőtt vége a dalnak.”
Emma megállította a metronómot. A csend fülsiketítő volt.
Tudta, mit kell tennie.
Felkapta a kabátját, és kilépett a házból. Nem a saját kocsijába ült, hanem gyalog indult el a szomszéd telek felé, ahol András lakott, a felújítás alatt álló melléképületben.
A férfi kint volt az udvaron. Nem fát vágott, hanem a terepjáróját pakolta. Szerszámosládák, táskák. Úgy tűnt, mintha indulna valahová. Hosszú időre.
Emma torka elszorult.
– Elmégy? – kérdezte halkan a kerítés mellől.
András megállt egy pillanatra, de nem fordult meg. A háta merev volt.
– A tető kész. A fűtés működik. A fát felvágtam. Nincs itt több dolgom.
– András, kérlek… A tegnapot meg tudom magyarázni. Klára kényszerített. Ha nem adom oda a sztorit, kirúg.
A férfi végre megfordult. A szeme karikás volt, mintha nem aludt volna.
– És? Akkor kirúg. Te vagy a nagy túlélő, Emma. Találtál volna másik munkát. De te inkább eladtad Vilma néni legféltettebb titkát egy címlapért.
– Miért fáj ez neked ennyire? – fakadt ki Emma, és belépett a kapun. – Nem is ismerted őket! Te csak a szomszéd gyerek voltál, aki látta a nagyit szomorkodni. Miért viselkedsz úgy, mintha… Mintha közöd lenne Alexhez?
András letette a táskát a sárba. Mély levegőt vett, és a téli égboltra nézett.
– Mert ismertem.
A metronóm kattogása visszhangzott Emma fejében. Tikk-takk.
– Hogy érted, hogy ismerted? Alex ’69-ben elment.
– Nem akkor ismertem – mondta András csendesen. – Hanem öt évvel ezelőtt. Chicagóban.
Emma földbe gyökerezett lábbal állt.
– Chicagóban?
– Ösztöndíjas voltam az egyetemen. Építészetet tanultam. Volt egy idős professzorom, aki imádta a magyarokat. Beajánlott egy zeneiskolába, hogy tervezzem meg az új szárnyukat. Ott találkoztam vele. Alex Varga. Ő volt a zongoratanszék vezetője. Nyolcvanegy éves volt, már alig tudott járni, de a tartása… Ugyanolyan volt, mint a fotón a kandallódon.
András hangja megenyhült az emlékektől, de a fájdalom ott maradt a szeme sarkában.
– Amikor megtudta, hogy zebegényi vagyok, elsírta magát. Sokat beszélgettünk. Kérdezte, hogy él-e még Vilma.
– És te… te elmondtad neki? – kérdezte Emma suttogva. – Hogy a nagyi nem felejtette el?
András bólintott.
– Elmondtam neki, amit gyerekként láttam. A parfümöt. A lemezeket. A magányos estéket. Alex ott, abban a chicagói irodában, ötven év után tudta meg, hogy a nő, akit szeretett, lélekben vele maradt. Ez volt élete legnagyobb megkönnyebbülése. Akkor kért meg rá, hogy ha hazajövök, vigyázzak a házra.
– Miért nem jött haza? – kérdezte Emma. – Ha tudta, hogy a nagyi szereti…
– Mert beteg volt, Emma. A szíve már nem bírta volna a repülést. Tudta, hogy ebben az életben már nem találkozhatnak. Ezért kért meg engem.
András a házra nézett.
– Azt mondta: „Fiam, te hazamész. Én már nem tudok. De az a ház… Az volt a mi templomunk. Ígérd meg, hogy ha Vilma egyszer elmegy, te vigyázol majd a házra. Ne hagyd, hogy idegeneknek legyen csak egy ingatlan.” Megígértem neki.
– De a levél… – Emma hangja elcsuklott. – Azt mondtad, ő sosem kapta meg. Te honnan tudod, mi volt benne?
András Emma szemébe nézett.
– Onnan, hogy Vilma néni elmondta. Amikor már nagyon gyenge volt, áthívott. A kezébe vette a borítékot, és sírva mesélte el a titkot, amit Alexnek sosem tudott elmondani. Hogy el akart szökni. Hogy mindent feladott volna érte. Hogy megvolt az embercsempész, az időpont, minden. Csak a válaszra várt, ami sosem jött meg.
András hangja megkeményedett.
– Rám bízta ezt a történetet, Emma. Mert tudta, hogy ti nem értenétek. Hogy ti csak egy „sztorit” látnátok benne, nem a tragédiát. És igaza volt. Alex úgy halt meg, hogy azt hitte, Vilma nem mert elindulni. Én vagyok az egyetlen, aki ismeri a teljes igazságot mindkét oldalról. És tegnap este te ezt az igazságot dobtad oda koncnak.
Emma most értette meg igazán. Ez a férfi nem csak egy „jóképű szomszéd” volt. Ő volt a híd a két szerelmes között, a titkok őrzője. És Emma épp most robbantotta fel a hidat.
– Sajnálom – zokogta Emma. – Annyira sajnálom.
– A cikk hétfőn megjelenik. Az egész ország ezen fog csámcsogni. Ezt már nem tudod visszacsinálni.
András beült a kocsiba.
– Elutazom pár napra. Haza, a szüleimhez. Kell a távolság.
A motor felbúgott. Emma ott állt a hidegben, a metronóm láthatatlan ütemére verő szívvel.
– Nem lehet elhazudni – visszhangzott a 20. fiók üzenete.
Emma nézte, ahogy a terepjáró eltűnik a kanyarban. Egyedül maradt.
De hirtelen egy vad, elszánt gondolat ébredt benne.
András azt mondta, nem lehet visszacsinálni.
Emma megtörölte a szemét, és megfordult.
– Fogd meg a sörömet – mormogta a régi, dacos énjével. – Vagyis a forró csokimat. Főszerkesztő-helyettes vagyok. Ha valaki le tud állítani egy nyomdát, az én vagyok.
(Folytatjuk…)
