A hétfő csendesen telt. Túlságosan is csendesen. Emma reggel látta, hogy az új cikke – „A csend, amit elfelejtettünk” – megjelent a magazin oldalán. A kommentek nem robbantak akkorát, mint a hókiflinél, de a hangvételük más volt.
„Köszönöm, Emma. Erre volt szükségem a rohanásban.”
„Végre valaki kimondta.”
Klára küldött egy rövid SMS-t: „Nem lett vírus, de a hirdetőknek tetszik a ‘minőségi tartalom’. Megúsztad. Bónusz nincs, de állásod még van.”
Emma letette a telefont. A szakmai lelkiismerete tiszta volt. De amikor kinézett az ablakon a szomszéd telek felé, a gyomra összeszorult. András háza sötét volt. A kémény nem füstölt. Tényleg elment.
A kalendáriumhoz lépett. Már csak három fiók maradt.
A 22-es fiókban egy régimódi, nyeles nagyítót talált. A lencséje kicsit karcos volt, a nyele csontból készült.
A cetli üzenete:
„Az igazán fontos dolgok sokszor láthatatlanok a felszínen. Apró betűkkel írják a sorsot. A mai feladatod: Olvass a sorok között.”
– Mit olvassak? – kérdezte Emma az üres szobától. – Nincs itt senki.
Céltalanul bolyongott a házban. A nagyítóval a kezében a könyvespolcot nézegette. Jókai, Mikszáth, régi lexikonok. Aztán a hálószobában, az éjjeliszekrény fiókjában talált valamit.
Egy régi, bőrborítású határidőnaplót, vagy inkább kalendáriumot. „1998” – állt az elején aranyozott számokkal.
Emma kinyitotta, Vilma kézírása volt benne. Nem napló volt ez a szó klasszikus értelmében, inkább csak jegyzetek: „Ma esett. A rózsákat meg kell metszeni. Bejglit sütöttem.”
Emma lapozgatni kezdte. Olvass a sorok között.
Aztán megakadt a szeme egy bejegyzésen júliusból.
„A szomszéd kisfiú, András megint átszökött. Hozott nekem cseresznyét. Azt kérdezte, miért vagyok egyedül. Okos gyerek, úl sokat lát a szemével.”
Emma tovább lapozott. Egy évvel később:
„András segített a fáskamrát pakolni. Megkérdezte, ki az a férfi a fotón. Neki elmondtam. Neki el lehetett. Azt mondta: ‘Ha én nagy leszek, és szerelmes leszek, én nem hagyom elmenni.’ Megígértettem vele, hogy így lesz.”
Emma szíve hevesen vert. A nagyító felnagyította a tintát, ami helyenként elmosódott, talán egy könnycsepptől.
És aztán egy bejegyzés tíz évvel későbbről, 2008-ból:
„András felvételt nyert az egyetemre, építész lesz. Ma átjött elbúcsúzni. Láttam, ahogy a kerítésen át a kis Emmát nézi, aki épp a barátaival nevetgélt a kertben. András nem ment oda hozzá. Azt mondta nekem: ‘Ő még nem lát engem, Vilma néni. Túl fényes neki a város. De megvárom, amíg elfárad a fényben.’ Úgy nézett rá, ahogy én néztem Alexre. Istenem, csak ne legyen az ő sorsuk is a várakozás.”
Emma leejtette a nagyítót a paplanra.
A levegő hirtelen kiszorult a tüdejéből.
András nem csak a „szomszéd srác” volt, aki most, felnőttként figyelt fel rá.
András mindig is ott volt.
Látta őt tinédzserként, amikor Emma csak a divattal foglalkozott. Látta őt, amikor hazajött az egyetemről, tele ambícióval. És látta most is, amikor összetörve menekült haza Pestről.
„Megvárom, amíg elfárad a fényben.”
Emma a szájához kapta a kezét.
Ezért fájt neki annyira az árulás. Nemcsak Alex és Vilma miatt. Hanem azért, mert András a saját reményét látta bele Vilma történetébe. Azt hitte, Emma más. Hogy Emma az a nő, akiért érdemes volt várni.
És ő mit tett? Eladta a nagymama titkát, és ezzel bebizonyította, hogy még mindig az a „fényes városi lány”, akinek semmi sem szent.
– Te idióta – suttogta Emma saját magának. – Te vak, idióta.
Felpattant az ágyról. Tennie kell valamit.
András elment. Azt mondta, haza a szüleihez. De Emma nem tudta, hol laknak a szülők. Nincs telefonszáma. Nincs címe.
Csak egy háza van itt, a szomszédban, ami sötét.
Emma felkapta a kabátját, és kirohant a kertbe. A hó térdig ért. Átgázolt a kerítésig.
– András! – kiáltotta a sötét háznak, bár tudta, hogy nincs válasz.
A hideg szél arcul csapta.
Visszament a házba, és a 21-es fiókból tegnapról maradt fehér gyertyát az ablakba állította. Aztán megkereste a 3-as fiók gyufáját.
Meggyújtotta a lángot.
– A zongora kész – suttogta a jelszót a levélből. – Én itt vagyok. És várok.
A kis láng remegve égett az ablakban, szemben András üres házával. Vilma ’69-ben nem kapta meg a jelet. Emma most adott egyet.
Csak remélni tudta, hogy van valaki a sötétben, aki visszanéz.
(Folytatjuk…)
