A kedd reggel vakító napsütéssel indult. A tegnapi hóvihar elvonult, és Zebegényt vastag, szikrázó hópaplan borította. Emma az ablakhoz lépett. A tegnap este meggyújtott fehér gyertya csonkig égett az ablakpárkányon. A viasz rácsorogva a fára, mint egy megszilárdult könnycsepp. Szemben, a kerítés túloldalán András háza még mindig sötét volt. A kémény hideg. Nem jött vissza.
Emma nem sírt. Furcsa nyugalom szállta meg. A tegnapi felfedezés a naplóban – hogy András évek óta vár rá – nem kétségbeesést, hanem erőt adott neki. Ha a férfi tudott várni tízenhét évet, akkor ő is kibír egy napot.
A kalendáriumhoz lépett, már csak két fiók volt zárva.
A 23-as fiókot húzta ki.
Semmi csillogó nem volt benne, csak egy darab fehér kréta. Olyan, amivel a gyerekek rajzolnak az aszfaltra, vagy a szabók jelölik a ruhaanyagot.
A cetli üzenete rövid volt:
„A múltat nem lehet kiradírozni, de a jövő nincs kőbe vésve. Azt írsz fel a táblára, amit akarsz. A mai feladatod: Nevezd meg magad.”
– Kréta? – forgatta Emma az ujjai között a porózus rudat.
A telefonja megcsörrent, Klára volt az. Emma mély levegőt vett: itt az idő.
– Szia, Klára!
– Emma! – Klára hangja meglepően vidám volt. – Nem hiszed el. A csendcikk, a vallomásod. Nem hozott annyi kattintást, mint a bulvár, DE… Ma reggel három nagy hirdetőnk hívott. Azt mondták, ez a prémium tartalom, ami mellé oda akarják tenni a nevüket. Hiteles. Emberi. Azt akarják, hogy folytasd.
Emma mosolygott.
– Örülök, Klára. Tényleg.
– Szóval, mikor jössz be? Januárban indul az új kampány, te lennél az arca. „A főszerkesztő-helyettes, aki visszatért a vadonból.”
Emma a kezében lévő krétát nézte. Aztán kinézett a havas kertre, a fára, amit ő vágott ki, és a házra, ami már nem volt idegen.
– Nem megyek be, Klára.
– Hogy érted? Még pár nap szabadság kell?
– Nem. Úgy értem, nem megyek vissza a régi pozíciómba. Nem akarok többé napi tizenkét órát ülni az üvegpalotában és olyan életekről írni, amiket senki sem él.
Klára csendben maradt.
– Felmondasz?
– Nem. Átalakulok. – Emma hangja határozott volt. – Megtartom a rovatot, írok nektek innen, Zebegényből. Vagy bárhonnan, ahol épp vagyok. De a státuszom mától nem főszerkesztő-helyettes.
– Hanem?
– Szabadúszó író. És a ház tulajdonosa. Mert maradok. Felújítom. Itt fogok élni.
Hosszú szünet következett.
– Te tényleg megváltoztál – mondta Klára, és a hangjában volt egy kis irigység. – Rendben. Küldd át a feltételeket. De ha unalmas leszel, kirúglak.
– Áll az alku.
Emma letette a telefont. Szabad volt.
Kiment a tornácra a krétával a kezében. A bejárati ajtó mellett volt egy régi, kopott fatábla, amin még a nagypapa neve állt, alig olvashatóan.
Emma letörölte a havat a fáról, aztán a krétával határozott, nagy betűkkel felírta rá:
ITTHON.
Nem a nevét írta ki. Hanem az állapotot.
Egész nap sürgött-forgott. Nem várt senkire. Fát hordott be, rendet rakott, előkészítette a holnapi vacsorát, mert a szenteste akkor is ünnep, ha az ember egyedül van. A ház kezdett életre kelni, már nem Vilma háza volt, ahol ő csak vendég. Ez most már Emma otthona volt.
Esteledett. A kékóra leszállt a Dunakanyarra.
Emma épp a függönyt húzta be a nappaliban, amikor meglátta.
A szomszéd házban, a sötét ablakok egyikében felvillant egy fény.
Nem villany.
Egy gyertya lángja volt.
Kicsi, remegő fény, pont szemben Emma ablakával.
Emma szíve a torkába ugrott. Odarohant az üveghez.
A láng ott táncolt a sötétben. Ez volt a válaszjel.
„A zongora kész.”
András visszajött.
Emma a homlokát az üvegnek döntötte. Nem rohant át, nem kezdett el integetni. Csak nézte a fényt, és hagyta, hogy a boldogság lassan, meleg hullámként öntse el.
Itt van. Látta a gyertyát tegnap este. És most válaszolt.
(Folytatjuk…)
