Szenteste. Zebegényt vastag, puha hóréteg borította, elnémítva a világot. A házban fenyőillat, narancs és sültek illata keveredett. A fa – a „tökéletlen”, amit közösen vágtak ki – ott állt a sarokban, rajta a szárított narancsok úgy ragyogtak a gyertyafényben, mint az ólomüveg.
Emma felöltözött. Nem a gálaruháját vette fel, amit Pesten vett, hanem egy puha, krémszínű kötött ruhát. A haját lazán feltűzte, a sminkje minimális volt. Ma este nem akart álarcot viselni.
Az asztal megterítve. Két személyre.
Ez volt a kockázat. Ha András nem jön át… Akkor Emma egyedül vacsorázik a karácsonyi asztalnál. De a 23. nap krétával írt üzenete (ITTHON) óta tudta: bárhogy is lesz, ő már nem menekül el.
Odalépett a kalendáriumhoz.
Az utolsó, 24-es fiók a házikó legtetején volt, a tetőtérben. Nagyobb volt, mint a többi.
Emma szíve hevesen vert. Mit hagyhatott a nagyi a legvégére?
Kihúzta a fiókot.
Nem volt benne levél, nem volt benne ékszer.
Egyetlen, furcsa alakú, díszes sárgaréz kulcs feküdt a bársonyon. Nem ajtóba való volt.
És mellette az utolsó üzenet:
„A csendet csak a szeretet törheti meg. Én lejátszottam az én dallamomat, de maradt benne sok hamis hang. Ne játszd újra az én életemet, kislányom. Írj saját dalt! Most rajtad a sor. (Keresd a kulcslyukat a ház oldalán!)”
Emma értetlenül forgatta a kulcsot. A ház oldalán? Mármint a kalendárium oldalán?
Megfordította a nehéz faépítményt. És valóban: a díszes faragások között, szinte láthatatlanul, ott rejtőzött egy apró nyílás.
Emma beleillesztette a kulcsot, tökéletesen passzolt.
Elfordította. Egyet. Kettőt. Aztán elengedte.
A kalendárium belsejéből halk kattanás hallatszott, majd elindult a zene.
Egy mechanikus zeneszerkezet volt elrejtve a faépítmény szívében. A dallam ismerős volt. Ugyanaz a jazzstandard, amit a bakeliten hallgatott, amit Alex játszott… De most csilingelve, tisztán, mint egy altatódal. Autumn Leaves. A hulló levelek.
Tehát ez volt a titok. A kalendárium nemcsak egy doboz volt, hanem egy zenélődoboz, ami őrizte a közös dalukat.
Ebben a pillanatban kopogtak.
Nem dörömbölés volt. Három halk, határozott koppantás.
Emma úgy sietett az ajtóhoz, mintha az élete múlna rajta. És talán azon is múlt.
Kinyitotta.
András állt a hóesésben. Hosszú szövetkabátban volt, a nyakában sál. A kezében egy üveg bor és egy kis csomag. Az arca kipirult a hidegtől, de a szeme… A szeme meleg volt.
– Hallom a zenét – mondta halkan, köszönés helyett. – Kinyitottad az utolsót.
Emma bólintott, beszélni nem tudott a gombóctól a torkában.
– Bejöhetek? – kérdezte a férfi. – Vagy a „szabadúszó írók” nem fogadnak látogatókat szenteste?
Emma elnevette magát – félig sírva –, és szélesre tárta az ajtót.
– Gyere be. A vacsora kész.
András belépett, és letette a bort az asztalra, aztán Emmára nézett.
– Olvastam a cikket – mondta komolyan. – Azt, amit tegnap írtál. A csendről.
– És? – Emma a lélegzetét is visszatartotta.
– És rájöttem, hogy tévedtem. Nem adtad el őket. Sőt. Megmentetted őket. Vilma néni büszke lenne rád.
András közelebb lépett.
– És láttam a gyertyát tegnap este.
– Láttam a tiédet is – suttogta Emma.
András a kabátzsebébe nyúlt.
– Hoztam neked valamit. Nem a 24-es fiókból van. Ezt én… én őriztem. Alex adta ide nekem Chicagóban. Azt mondta: „Ha egyszer lesz valaki abban a házban, aki méltó rá, add oda neki.”
András egy régi, bőrkötéses kottát nyújtott át.
Emma remegő kézzel nyitotta ki. Kézzel írt hangjegyek voltak benne. A címoldalon Alex írása: „Vilmának. Hogy sose legyen csend.”
– Ez a saját szerzeménye – mondta András. – Sosem játszotta el nyilvánosan. Nekem adta. Vagyis… nekünk.
Emma a kottára nézett, aztán a zenélő kalendáriumra, ami még mindig halkan játszotta a régi dalt, végül Andrásra.
– Ne játszd újra az én életemet – jutott eszébe a nagyi utolsó üzenete. – Írj saját dalt.
Letette a kottát az asztalra.
– Köszönöm – mondta. – De van valami, ami most fontosabb a kottánál.
– Mi?
– A zongorista.
András elmosolyodott – azzal a régi, pimasz félmosollyal, amit Emma az első napon látott a kertben –, és nem várt tovább. Átlépte azt a kis távolságot, ami még elválasztotta őket.
A csókban nem volt semmi bizonytalanság. Olyan volt, mint megérkezni egy hosszú, fárasztó út után. Olyan volt, mint az a bizonyos Itthon felirat a kapun.
A csókjában benne volt a fűrészpor illata, a sülö szalonna íze, a 18-as nap bőrkötésének tapintása és a 20-as nap ígérete.
Kint sűrűn hullott a hó betakarva a kertet, a háztetőket és a múlt minden fájdalmát.
Bent, a meleg szobában a zenélődoboz dallama lassan elhalkult.
De a csend már nem volt üres.
Mert elkezdődött egy új dal. És ezt már ketten játszották.
VÉGE
