Az első próbálkozás siralmas volt. A második füstös. A harmadiknál Emma már hangosan szitkozódott, ami furcsán visszhangzott az üres nappaliban. A 3. fiókból származó gyufa tette a dolgát, de a papírpoharakból és régi magazinokból épített máglya csak pislákolt, majd fullasztó szürke füstöt köhögött vissza a szobába.
– A huzatot kinyitottad? – A kérdés a háta mögül érkezett.
Emma ijedtében elejtette a gyufásdobozt. András a nappali ajtófélfájának dőlve figyelte a küzdelmet. Még mindig azt a kopott parkát viselte, de a szemében bujkáló mosoly most kevésbé tűnt gúnyosnak.
– Persze, hogy kinyitottam – vágta rá Emma, bár fogalma sem volt, miről beszél a férfi.
András sóhajtott egyet, belépett a szobába, és leguggolt mellé a kályhához. Túl közel volt. Emma érezte a férfi testéből áradó hőt, ami éles kontrasztban állt a jéghideg szobával.
– Ez a kar – nyúlt be András a kályhaajtó fölé, és elfordított egy vasreteszt. – Ez szabályozza a kéményhuzatot. Ha zárva van, megfulladsz. Ha nyitva…
Egy kattanás, egy újabb gyufaszál sercenése, és a tűz hirtelen életre kelt. A lángok mohón kaptak bele a száraz fába, és a kályha vidám duruzsolásba kezdett.
– Voilá – mondta András, és felállt. – Városi lány: 0, Vidéki élet: 1. Holnap reggel visszanézek, megnézni a kazánt. Addig ne fagyj meg.
Ahogy András kiment, Emma egyedül maradt a pattogó tűz hangjával. Aznap este már nem csinált semmit, csak ült a fotelben a kabátjába burkolózva, és nézte a lángokat. A ház recsegett-ropogott, mintha ébredezne hosszú álmából.
Másnap arra ébredt, hogy a napfény áttör a koszos ablaküvegen. A tűz már kialudt, de a ház nem hűlt ki teljesen.
Emma a kávé után (amit a kotyogóssal főzött, újabb hőstettként) a kalendáriumhoz lépett.
A mai fiók könnyen nyílt.
A belseje egy apró, puha, bársonyos tapintású kendőt rejtett. Olyat, amivel ékszereket vagy szemüveget szokás tisztítani. És egy rövid üzenetet:
„Néha nem az a baj, hogy a dolgok elvesztek. Csak rájuk rakódott a por. A mai feladatod: Tisztíts meg egy emléket, hogy tisztán láss.”
Emma körülnézett. Minden poros volt. Mit kellene megtisztítania?
Aztán a tekintete a kandallópárkányra tévedt. A kályha mellett, a falon egy fekete-fehér fénykép állt, vastag porréteg alatt, egy ezüstkeretben.
Odament, és a kis bársonykendővel óvatosan törölni kezdte az üveget. A mozdulatok nyomán lassan kirajzolódott egy arc. Aztán még egy.
A nagymama volt rajta, fiatalon, talán annyi idős lehetett, mint most Emma. A haja kibontva lobogott a szélben, a fejét hátravetve nevetett. Mellette egy férfi állt, aki átkarolta a derekát.
Emma közelebb hajolt. A nagypapát kereste a képen, a szigorú, bajszos arcot, amit a családi albumokból ismert.
De a férfi nem a nagypapa volt.
Egy idegen férfi nézett vissza rá a képről, olyan rajongással a szemében Vilma iránt, amilyet Emma még sosem látott.
– Megtaláltad – szólalt meg András a háta mögött. A férfi kezében egy kosár fa volt, de most nem mozdult.
– Ki ez? – kérdezte Emma, anélkül, hogy megfordult volna. – Ez nem a nagyapám.
– Nem – lépett mellé András, és letette a fát. Ő is a képet nézte, de nem volt rajta meglepetés. – Őt úgy hívták, hogy Alex. És azt hiszem, miatta van itt ez a ház.
Emma a férfira nézett. – Hogy érted? A nagyiéknak mindig is megvolt ez a nyaraló.
– Vilma néni sokat mesélt nekem, miközben a kertben dolgoztam – mondta halkan András. – Vannak történetek, amiket könnyebb egy idegennek elmondani, mint a családnak.
A tűz ropogott, a kályha ontotta a meleget, de Emma hirtelen borzongást érzett. A 4. nap nemcsak a port törölte le a képről, hanem egy olyan titokról is, ami alapjaiban rengetheti meg mindazt, amit a családjáról tudott.
– Milyen történetek? – kérdezte Emma suttogva.
András a karórájára pillantott, majd a kinti világosságra. A reggeli napfény élesen világította meg az arcát.
– Hosszú történet. És nekem most mennem kell az építkezésre, a tetőfedők nem várnak. – Aztán a lány csalódott arcát látva lágyabb hangra váltott. – De este visszajövök ellenőrizni a nyomást a rendszerben. Ha gondolod… akkor mesélek Alexről.
András sarkon fordult, és kilépett az ajtón. A bakancsa dobogása lassan elhalt a kerti úton.
Emma ott állt a reggeli csendben, kezében a tiszta fotóval. A fiatal, boldog nagymama és az idegen férfi nézett vissza rá. A „tiszta látás” hirtelen sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint hitte. És bár a nap még csak most kezdődött, Emma érezte: ez lesz élete leghosszabb várakozása estig.
(Folytatjuk…)
