András nem hazudott. Este visszajött, és miközben megszerelte a csöpögő bojlert, mesélt. Nem sokat, épp csak annyit, amennyitől Emma éjszakája nyugtalan lett. Megtudta, hogy Alex zongorista volt. Hogy a hatvanas években találkoztak egy pesti presszóban. És hogy ez a ház nem a nagypapa öröksége volt, hanem Alexé, aki – miután disszidált – Vilmára hagyta a kulcsokat. „Egy menedék, ha a világ túl hangos lenne” – állítólag ezt mondta.
Emma december 5-én kócosan ébredt, a fejében még mindig a tegnap esti történetfoszlányok kavarogtak. A ház csendes volt, de most már nem az az ijesztő, üres csend honolt, hanem inkább olyan, mintha a falak visszatartanák a lélegzetüket.
A kávé lefőtt. Emma a kalendáriumhoz lépett.
Az 5-ös számú fiók kicsit nagyobb volt, mint a többi.
Amikor kihúzta, egy furcsa kis fémdobozt talált benne. A belsejében, vattába csomagolva egy apró, hegyes tárgy feküdt. Egy tű. De nem varrótű, egy lemezjátszótű.
A cetlin a nagyi írása reszketeg volt, mintha a sorok írása közben megremegett volna a keze:
„Vannak dalok, amiket nem lehet MP3-ban lejátszani, mert kell hozzájuk a sercegés. A zaj az élet része. A mai feladatod: Hallgass meg valamit végig, anélkül, hogy átugranád a nehéz részeket.”
Emma a homlokát ráncolta. A nappali sarkában, egy horgolt terítő alatt valóban ott állt egy régi, bőrönd formájú lemezjátszó. Tegnap észre sem vette, annyira lekötötte a por és a hideg.
Felemelte a fedelet. A készülék sértetlennek tűnt, csak a tű hiányzott belőle, mintha valaki szándékosan vette volna ki, hogy elnémítsa a zenét. Emma óvatosan a helyére illesztette a kis alkatrészt a kalendáriumból. A keze, ami hozzászokott az érintőképernyők simaságához, most ügyetlennek tűnt a finom mechanikával.
A lemezlejátszó mellett, a szekrény mélyén egyetlen bakelitlemez lapult, tok nélkül. A címkéjén nem volt előadó, csak egy kézzel írt dátum: 1969. december.
Emma feltette a lemezt, a korong forogni kezdett. A tű sercegve ért a barázdákhoz.
Aztán felcsendült a zene.
Zongora volt. Nem profi stúdiófelvétel, hallatszott a háttérzaj, a poharak koccanása, egy nevetés. Valaki játszott, szenvedélyesen, kicsit szomorúan, de gyönyörűen. Egy jazz-standard improvizációja volt, talán az Autumn Leaves, de teljesen átírva.
Emma leült a földre, a lemezjátszó mellé.
A zene betöltötte a hideg nappalit, és hirtelen megértett valamit. Ez nem rádiófelvétel volt. Ezt valaki felvette. Talán Alex, mielőtt elment? Vagy Vilma, hogy megőrizze őt?
A zongora futamai között egyszer csak egy férfi hangja hallatszott, halkan, mintha csak a mikrofonnak súgná:
– Ez a tiéd, V. Mindig a tiéd marad.
Emma torka elszorult. A nagymamája, a szigorú, mindig tartást adó Vilma, akit ő ismert, hirtelen eltűnt. Helyette ott volt egy fiatal nő, aki ezt a lemezt hallgatta ebben a házban, talán sírva, talán táncolva, miközben kint esett a hó.
A bejárati ajtó nyílt. Emma nem hallotta meg a zenétől.
András lépett be, kezében egy szatyorral. Megtorpant, amikor meghallotta a zongorát. Az arca megváltozott, a szokásos magabiztosság helyét átvette valami mély tisztelet.
– Megtaláltad – mondta halkan, anélkül, hogy közelebb lépett volna. – Azt hittem, ez a lemez már rég elveszett.
Emma felnézett rá, a szeme könnyes volt.
– Ő játszik? Alex?
András bólintott.
– Igen. És tudod, mi a legszebb? Hogy a nagymamád minden karácsonykor meghallgatta ezt az egy számot. Egyszer. Aztán eltette a tűt a következő évig.
A lemezjátszó karja kattant, a dal véget ért. Csak a sercegés maradt, körbe-körbe.
Emma nem mozdult. Úgy érezte, ha megállítja a lemezt, a varázs is megtörik.
(Folytatjuk…)
