A tegnapi könnyes zenehallgatás után Emma nehéz szívvel ébredt, de december 6. reggele nem engedte a melankóliát. A nap szikrázóan sütött, a tetőről olvadó jégcsapok pedig vidám ritmusban doboltak a bádogpárkányon.
Emma a naptárhoz lépett. Ma Mikulás van. Gyerekkorában ilyenkorra már a nagyi teletömte az ablakba készített csizmáját minden földi jóval: mandarinnal, mogyoróval és azzal a bizonyos kókuszos rúddal, amit Emma imádott.
Most, harmincnégy évesen, egyedül állt egy hideg házban, és a csizmája – a drága olasz bőrcsizma – még mindig sárosan száradt az előszobában.
Kihúzta a 6-os fiókot.
Nem volt benne csoki. Egyetlen tárgy árválkodott az alján: egy apró, aranyszínű drótból hajlított virgács.
Emma felnevetett. Virgács. Hát persze.
A cetli szövege rövid volt és pimasz:
„Jónak lenni unalmas. Csak a rosszcsontoknak van igazán jó sztorijuk. A mai feladatod: Csinálj valami olyat, amiért gyerekkorodban büntetés járt volna. (De azért ne gyújtsd fel a házat!)”
– Hát, a házgyújtás majdnem megvolt tegnapelőtt – mormogta Emma, miközben a kezében forgatta az aranyozott semmiséget.
Hirtelen koppant valami az ablaküvegen. Aztán még egy.
Emma összerezzent, és odalépett az üveghez. A kertben, a kopasz diófa alatt András állt. A kezében egy hógolyót (vagy inkább jéggolyót, mert hó alig volt) formálgatott, és vigyorgott, mint egy tejbetök. A fején egy idétlen, bojtos piros sapka volt.
– Hé, bentlakó! – kiáltotta a férfi, amikor meglátta Emmát. – Kijössz vagy be kell törnöm a kéményen keresztül?
Emma kinyitotta az ablakot. A hideg levegő azonnal megcsapta az arcát.
– Tudod, hogy ez magánlaksértés?
– Tudom. És azt is tudom, hogy nem pucoltad ki a csizmádat tegnap este. Láttam az előszobában. Ezért hivatalból virgács járna.
Emma felmutatta a kis aranydíszt a naptárból.
– Már megkaptam. A nagyi előrelátó volt.
András felnevetett.
– Vilma néni mindig tudta, mi a dörgés. Na gyere ki! Hoztam valamit, ami segít elviselni a szégyent, hogy a Mikulás kihagyott.
Emma belebújt a kabátjába, amit a pizsamájára vette rá, elvégre a mai feladat a „rosszalkodás” volt, és kilépett a tornácra. András a háta mögül előhúzott egy termosz kannát és két csorba bögrét, amiket a fészerben találhatott.
– Forró csoki – jelentette ki büszken. – Rummal. Mert felnőttek vagyunk, és mert hideg van.
Leültek a lépcsőre, a reggeli napsütésbe. A forró csoki sűrű volt és édes, a rum pedig kellemesen bizsergette Emma torkát.
– Emlékszel – kezdte András, miközben a gőzölgő bögrét nézte –, amikor hétévesen elloptuk a konyhából a nagymamád bejglihez félretett darált mákját, és megettük az egészet cukorral?
– Úristen – Emma majdnem félrenyelt. – Azt hittem, sosem jön rá.
– Ráérzett. De nem szólt. Csak karácsonykor „véletlenül” csak diós bejglit sütött, és ránk kacsintott, amikor mindenki más panaszkodott.
Emma elmosolyodott. A városi élete, a határidők, a főszerkesztői szigor hirtelen fényévekre lévőnek tűnt. Itt ült a lépcsőn, pizsamában és kabátban, kócosan, egy gyerekkori bűntárssal, és forró csokit ivott rummal délelőtt tízkor.
– A mai feladatom az volt, hogy csináljak valami rosszat – mondta Emma. – Azt hiszem, a „munkaidőben rumozás” kimeríti a fogalmat.
– Szerintem ez nem rosszaság – koccintott a bögréjével András. – Ez túlélés.
András a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy klasszikus, piros fóliás csokimikulást. Azt az olcsó fajtát, aminek rögtön beszakad a csomagolása.
– Tessék. A csizmád ugyan koszos, de a lelked… – András elhallgatott, és a szemébe nézett. A pillanat hirtelen elkomolyodott. – A lelked tisztább, mint hiszed, Emma. Csak hagyd, hogy levegőhöz jusson.
Emma elvette a csokit. A keze véletlenül hozzáért András ujjaihoz. A hidegben a férfi keze forró volt.
Gyorsan a csokira nézett, hogy elrejtse a zavarát.
– Köszönöm, Mikulás. De ha legközelebb jössz, a virgácsot hagyd otthon.
– Majd igyekszem – vigyorgott András, és felállt. – Na, vissza a malteros vödörhöz. A csokit edd meg ebéd előtt. Ez is a rosszaság része.
Ahogy a férfi kisétált a kiskapun, Emma leharapta a csokimikulás fejét. Soha életében nem evett még ilyen finomat.
(Folytatjuk…)
