December hetedike vasárnapra esett. A falu harangjai távolról zúgtak, Emma pedig a konyhaasztalnál ült, és a gőzölgő kávéját bámulta. A tegnapi „bűnözés” Andrással – a rumos kakaó és a nevetés a lépcsőn – furcsa utóízt hagyott benne. Nem a rossz értelemben. Inkább olyan volt, mint amikor egy rég nem használt testrész miatt izomlázzal ébred fel az ember.
Odalépett a kalendáriumhoz. A 7-es fiók.
Amikor kihúzta, egy intenzív, fűszeres illat csapta meg az orrát még mielőtt látta volna a tárgyat.
A fiókban egy apró, csiszolt üvegcse lapult. Kristálydugós, címke nélküli, félig teli borostyánszínű folyadékkal. Mellette egy selyemzsebkendő.
A cetli:
„Minden nőnek két illata van. Az egyik, amit a világnak mutat: tiszta, rendes és kiszámítható. És a másik, amit csak annak tartogat, aki igazán ismeri. A mai feladatod: Felejtsd el a márkás parfümödet. Viseld az igazságot.”
Emma óvatosan kihúzta a dugót.
Arra számított, hogy a nagyi jól ismert illatát érzi majd: a púder, a levendula és a frissen vasalt ruha illatát. Ez volt Vilma illata. A biztonság.
De ami az üvegcséből áradt, az minden volt, csak nem biztonságos. Dohány, vanília, nehéz jázmin és valami fanyar, vad illatjegy keveredett benne. Érzéki volt, buja és titokzatos.
Ez nem a nagymama illata volt. Ez egy nő illata volt.
Emma tétován a csuklójára cseppentett belőle. A bőre melegétől az illat azonnal életre kelt, betöltötte a konyhát.
Hirtelen úgy érezte, mintha nem lenne egyedül. Mintha a ház hirtelen megtelt volna élettel, suttogással, koccanó poharakkal.
Elindult a házban, követve az illatot, mintha az vezetné. A nappaliból nyílt egy ajtó, amit korábban mindig zárva talált. A kacatos lyuk, mondta mindig a nagyi. De most, hogy lenyomta a kilincset, az engedett. (Vajon András olajozta meg ezt is?)
Egy gardróbszoba volt.
De nem a nagyi otthonkáival volt tele.
A fogasokon selyemruhák sorakoztak: mélykék, smaragdzöld, bordó bársony. Egy pár hosszú szárú kesztyű a polcon. Egy tollas fejdísz.
Emma végighúzta a kezét az anyagokon. Ezeket sosem látta Vilmán. A nagymama mindig szürke kosztümöt vagy kötött kardigánt hordott.
– Ezt viselte, amikor Alexszel volt – szólalt meg a hang a háta mögött.
Emma nem ijedt meg. Már kezdte megszokni, hogy András hangtalanul közlekedik, vagy csak a ház engedi be őt ilyen természetesen.
A férfi az ajtófélfának dőlve állt.
– Ismerem ezt az illatot – szimatolt a levegőbe András. – Gyerekkoromban, ha este átszaladtam valamiért, és ezt éreztem a házban, tudtam, hogy nem szabad zavarni.
– Miért? – fordult felé Emma. – Itt volt Alex?
András szomorúan megrázta a fejét.
– Nem. Alex már rég nem volt sehol. De Vilma néni ilyenkor… elutazott. Vissza hozzá, az emlékeibe. Feltette a lemezt, magára fújta ezt a parfümöt, leült a fotelbe, és órákig csak nézett ki az ablakon. Gyerekként azt hittem, vár valakit. Csak később értettem meg, hogy valakire emlékezik. Ez volt az ő titkos szertartása.
Emma a férfihoz fordult, csuklóját az orrához emelve.
– Olyan, mintha egy idegen nőé lenne.
– Nem idegen – rázta meg a fejét András. – Csak szabad. Itt, ebben a házban, távol a várostól és az elvárásoktól, Vilma néni nem a „tiszteletreméltó özvegyasszony” volt. Hanem csak Vilma. Aki szerelmes.
Emma a tükörhöz lépett, ami a gardrób ajtaját borította. A saját tükörképét látta, a márkás farmerben és a kasmírpulóverben. De az illat, ami körbelengte, vad volt és idegen.
Vagy mégsem?
Mélyet szippantott a levegőből. A fűszeres illat valahol mélyen megmozdított benne valamit. A vágyat, hogy ő is levehesse a „vezető szerkesztő” jelmezét. Hogy ő is csak… Emma legyen.
– Neked mi az illatod, Emma? – kérdezte halkan András, és egy lépéssel közelebb lépett. – A Chanel, amit az irodába hordasz? Vagy van valami más is?
Emma szíve nagyot dobbant. A férfi túl közel volt. És ebben a kis gardróbban, a régi ruhák és a buja parfüm illatfelhőjében a levegő hirtelen nagyon kevésnek tűnt.
(Folytatjuk…)
