A december nyolcadika, hétfő reggel nem a madarak csicsergésével indult, hanem a telefon agresszív rezgésével a fapadlón. Emma összerezzent. Az elmúlt héten a „betegszabadság” kényelmes hazugsága mögé bújt, de a hazugságoknak – akárcsak a vírusoknak – van lappangási ideje. És Emma ideje lejárt.
A kijelzőn Klára neve villogott. Tizenötször.
Emma gyomra görcsbe rándult. Hétfő van. A nagy szerkesztőségi lapindító értekezlet napja. Ő pedig Zebegényben van, egy hideg házban, pizsamában, miközben a városban épp most döntenek a karácsonyi lapszám sorsáról.
Remegő kézzel nyúlt a kalendáriumhoz, mintha abban remélné a felmentő sereget, mielőtt felvenné a telefont.
A 8-as fiókban egy gyönyörű, súlyos, sötétzöld testű töltőtoll feküdt. Nem volt beszáradva, a hegye aranyból készült.
A cetli üzenete most nem volt lírai, inkább fájóan gyakorlatias:
„A szónak ereje van. De csak akkor, ha te írod a történetet, és nem hagyod, hogy más diktálja. A mai feladatod: Írd át a szabályokat.”
A telefon újra megszólalt, Emma felvette.
– Emma! – Klára hangja olyan éles volt, hogy szinte elvágta a levegőt. – Hol a fenében vagy? A prezentációdnak tíz perce kellett volna elkezdődnie. A „betegszabadság” mesédnek vége. Vagy öt percen belül beérsz, vagy be se gyere többet.
Emma a töltőtollat szorongatta. A félelme hirtelen dacba fordult át. Ránézett a kandallópárkányra, a tegnapi parfümös üvegre, a kertben álló diófára. Nem mehet vissza. Még nem. Nem hagyhatja félbe a „hazatérést”.
– Nem megyek be, Klára – mondta Emma. A hangja meglepően nyugodt volt.
A vonal túlsó végén csend lett. A sokk csendje.
– Tessék? Épp most mondasz fel?
– Nem – folytatta Emma, miközben az agya ezerrel pörgött. Írd át a szabályokat. – Azért nem megyek be, mert dolgozom. Egy exkluzív anyagon. Emlékszel, hogy panaszkodtál, hogy a karácsonyi lapszám túl steril? Hogy hiányzik belőle a lélek?
– Igen… – Klára hangja bizonytalanabb lett.
– Nos, én épp ezt csinálom. „Vissza a gyökerekhez.” Ez lesz a címe. Egy online naplósorozat és egy nagyriport a nyomtatottba. Egy sikeres nő, aki elvonul vidékre adventkor, digitális detox, régi receptek, slow life. Élőben közvetítem.
Csend. Emma hallotta a saját szívdobogását. Ez egy hatalmas blöff volt.
– És… van benne romantikus szál? – kérdezte Klára gyanakvóan, de a hangján már érződött a szakmai kíváncsiság. A főszerkesztő szimata megérezte a sztorit.
Emma kinézett az ablakon. András épp a kerten sétált át, vállán egy szerszámosládával.
– Van – felelte Emma, és elmosolyodott. – Van benne potenciál.
– Rendben – csattant Klára hangja. – Kapsz két hetet. De minden reggel látni akarom a nyersanyagot. Ha unalmas, repülsz.
Emma letette a telefont, és nagyot fújt. Megmenekült. Hivatalosan is „dolgozik”.
Leült az asztalhoz, elővett egy üres papírlapot, és a töltőtollal írni kezdett. „1. nap: A megérkezés…”
Az ajtó kinyílt, András lépett be.
– Minden oké? Hallottam, hogy valaki kiabál a telefonban.
Emma ráemelte a tekintetét. A pillantása most nem a riadt kislányé volt, hanem a profi szerkesztőé.
– Minden a legnagyobb rendben. Sőt. Mostantól te is a munkám része vagy, András.
A férfi felvonta a szemöldökét, és letette a ládát.
– Ez fenyegetésnek hangzik.
– Annak – nevetett fel Emma. Életében először érezte, hogy a munka és a magánélet nem kioltja, hanem erősíti egymást. – Készülj, mert holnaptól dokumentálunk. Sütni fogunk.
András keresztbe fonta a karját, és vigyorgott.
– Sütni? Te? Aki a múltkor majdnem felgyújtotta a házat egy gyufával?
– Ez a cikk része. A „hiteles bénázás”. És te fogsz megtanítani.
– Drága lesz az óradíjam – mondta András, de a szeme nevetett.
Emma visszanézett a papírra. A szabályokat átírta. Most már csak tartania kellett magát hozzájuk.
(Folytatjuk…)
