Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye óta jól tudjuk, hogy a századfordulós és a két világháború közötti úriasszonyok életének egyik legfőbb, mindennapos problémája a „cselédmizéria” volt. A korabeli háziasszonyok folyamatosan arra panaszkodtak, hogy szinte képtelenség rendes, tiszta, szorgalmas és erkölcsös cselédet találni a házhoz. De vajon milyen volt a helyzet a másik oldalról nézve? Lássuk, hogyan éltek azok a fiatal lányok, akik a budapesti polgárság mindennapjait mozgatták.
A stafírung reménye: Kikből lettek cselédlányok?
A cselédek elsősorban a vidékről, főként a főváros környéki falvakból és megyékből érkező, tizen- és huszonéves lányok soraiból kerültek ki. Mivel a budapesti úri középosztály számára elengedhetetlen státuszszimbólum volt, hogy egy család legalább egy-két cselédet tartson, a munkaerőpiac folyamatosan szívta fel a fiatalokat. Átlagéletkoruk 20–25 év volt, és többségük még házasságkötés előtt állt. Alapvetően paraszti sorból származtak, de az első világháború után rengeteg félárva lány is kényszerült munkába állni, hogy a keresetével az otthon maradt édesanyját és a családját támogassa. Emellett a hadiárvákat gondozó menhelyek a 15 éves korukig ott nevelkedett lányokat kifejezetten cselédsorsra képezték ki; háztartási ismereteket oktattak nekik, sőt, saját cselédszerző irodákat is fenntartottak a munkához juttatásukra. Számukra a legfőbb motivációt a stafírungra, azaz a hozományra való pénz előteremtése jelentette. A budapesti házicselédek átlagosan havi 36 pengőt kerestek. Mivel a munkaadó biztosította a szállást, az étkezést, sőt sokszor a család levetett ruháit is megkapták, a lányok a fizetésük szinte teljes egészét haza tudták küldeni. Ezt az összeget a család aztán vagy felélte, vagy félretette a lány jövőjére.
Az emberpiac: Hogyan találtak munkát a nagyvárosban?
A nyüzsgő, zajos nagyvárosba érkező, sokszor megszeppent fiatal lányoknak meg kellett találniuk a helyüket a számukra teljesen idegen közegben. Az elszegődésnek több bevett módja is létezett. Az 1920-as években a lányok fele úgy helyezkedett el, hogy egy rokona vagy falubéli barátnője egyszerűen beajánlotta őt a korábbi munkaadójához. Voltak azonban professzionális megoldások is: a belvárosi kerületekben működtek a cselédközvetítéssel foglalkozó cégek, akiknek a munkatársait „cupringereknek” nevezték. Ők úgynevezett kifutókat alkalmaztak, akik a budapesti pályaudvarokon várakoztak, és azonnal megszólították a nagy batyuval a vonatról leszálló, munkát kereső lányokat. A közvetítésért természetesen a cselédnek és az őt alkalmazó családnak is díjat kellett fizetnie. Ezen kívül különböző felekezetek is üzemeltettek közvetítő irodákat, emellett az újsághirdetések is gyakoriak voltak. A legkiszolgáltatottabb helyzetet talán a cselédbörze jelentette, amely egy valóságos „emberpiacként” működött a pályaudvarok környékén, és ahová a cseléd nélkül maradt háziasszonyok személyesen jártak ki munkaerőt toborozni.
Tizenhét óra munka, egyetlen szabad délután: A mindennapok valósága
Amint egy lány bekerült egy úri családhoz, nemcsak a munkaerejét, de a teljes személyes szabadságát is eladta. Az 1876-os cselédtörvény a munkaadó házi fegyelmi jogának hatálya alá rendelte az alkalmazottakat, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a családfő akár testileg is megfenyíthette a cselédet. Mivel a törvény a munkaidőt semmilyen formában nem korlátozta, az teljes mértékben a család életének ritmusához igazodott. Egy mindenes cseléd munkaideje így átlagosan napi 15-17 óra volt. Reggel hatkor keltek, tisztálkodtak, télen begyújtottak, majd reggelit készítettek a ház népének. A délelőtt folyamán takarítottak, előkészítették az ebédet, terítettek, mosogattak, ruhát stoppoltak és segítettek a mosásban. A délután az uzsonna és a vacsora elkészítésével telt, így a többségük csak este 11 vagy éjfél körül esett az ágyába.
A lakhatási körülmények is sokat elárultak a státuszukról. A dualizmus korában csak a nagypolgári családoknál volt külön cselédszoba, a többség egyszerűen a konyhában aludt egy kihúzható kis ágyon. Később az épülő pesti polgári lakásokba már terveztek cselédszobát, ám ezek jellemzően szűk, sötét, tűzfalra néző, rendkívül szerényen berendezett helyiségek voltak. A munkaadók szinte sosem tekintették őket családtagnak: gyakran még a saját keresztnevüktől is megfosztották őket, és a sűrűn cserélődő lányokat egységesen csak „Marinak” szólították, hogy ne kelljen új neveket megjegyezniük. A rengeteg munkáért cserébe mindössze heti egyetlen vasárnap délutáni kimenő járt. Ezt a drága szabadidőt a lányok zöme a Baross téri „cselédkorzón” töltötte, ahol találkozhattak a falubeliekkel, vagy épp katonákkal és iparoslegényekkel ismerkedhettek, míg mások moziba vagy szórakozóhelyekre mentek.
Álmok és rémálmok a cselédszobában – Így éltek a háztartási alkalmazottak a 20. században (Fortepan, Schermann Szilárd)
A kiszolgáltatottság sötét oldala: Erkölcs és túlélés
Bár sok lány csupán néhány hónapig szolgálta a pesti családokat, majd a konyhaművészet és a terítés tudományával felvértezve hazatért – ami jelentősen növelte az ázsióját a falusi házassági piacon –, másokra sokkal tragikusabb sors várt. Egyes úri családok kifejezetten azzal a céllal vettek fel csinos cselédlányokat, hogy a serdülő fiuk rajta élje ki a férfivá válás igényeit. A szülők ezt hallgatólagosan eltűrték, mondván: a romlatlan falusi lány olcsóbb, mint egy prostituált, és biztosan nem terjeszt nemi betegséget.
Ha a cselédlány ebből a viszonyból teherbe esett, nagyon ritka volt, hogy az úri nagypapa állta volna a gyerektartást. A szigorú vidéki erkölcsök szerint nevelt lányok ilyenkor gyakran nem láttak más kiutat, mint az öngyilkosságot, és lúgot vagy gyufát ittak. A statisztikák megdöbbentőek: a két világháború közötti időszakban a női öngyilkosok negyede a cselédek közül került ki, az 1930-as években évente átlagosan 400-450 lány kísérelt meg önkezével véget vetni az életének. Szintén szomorú tény, hogy a fővárosi prostituáltak jelentős hányada az egykori cselédlányok soraiból származott. Ha a gyermek mégis megszületett, a lány általában hazaküldte vidékre a rokonokhoz vagy egy béranyához, ő maga pedig beállt szoptatós dajkának egy módosabb családhoz. Míg ő egy idegen úri csecsemőt táplált, a sajátját vidéken sokszor csak hígított tehéntejjel vagy tejbe áztatott kenyérbéllel etették. Ennek a kilátástalan és kegyetlen gyakorlatnak az lett a következménye, hogy az alultáplált, rosszul gondozott cselédgyerekek negyede nem érte meg az egyéves kort sem.
