„Beleköpök a pofádba úgy, hogy belefulladsz.” Ez nem egy Tarantino-film dialógusa, hanem egy ismert sportoló üzenete a gyereke anyjának. És nem egy elszigetelt, magáncset valami sötét sarokban: hetek óta ezzel van tele a sajtó, a hírfolyam, a kommentmező. A férfi közben továbbra is főműsoridős vendég, celeb, címlapok visszatérő szereplője.
A kérdés nem az, hogy léteznek-e ilyen emberek – mindig léteztek. A kérdés az, hogyan lett ebből minta, szórakoztatás, „kontent”. És miért ömlik ez ránk akkor is, ha kifejezetten nem erre vágyunk.
Nem az a baj, hogy léteznek, hanem hogy piedesztálra teszik őket
Alpári, agresszív, megalázó üzeneteket írni a gyereked anyjának: ez önmagában is beszédes. Karaktert mutat, értékrendet, idegrendszert, mindent. Ilyen emberek mindig voltak, csak régen a kocsma sarka volt a „színpaduk”, nem országos kereskedelmi csatornák.
Ma viszont a képlet megfordult. Minél szélsőségesebb, minél hangosabb, minél vállalhatatlanabb valaki, annál biztosabb, hogy képernyőt kap. A magánéleti válság, a verbális erőszak, a nyomdafestéket nem tűrő kommunikáció nem kizáró ok, hanem fűszer: jó lesz majd a promóba, a kattintásvadász címbe, a „nézd, mit mondott már megint” cikkekbe.
Fontos: egy ponton túl nem az egyes ember a legnagyobb gond. Ő ilyen. A felelősség azoké, akik ezt a szintet emelik normává azzal, hogy műsoridőt, címlapot, platformot adnak neki. Akik úgy számolnak: „botrány = figyelem, figyelem = pénz”.
„Ne nézd!” – Ja, ha nem tolnák az arcodba mindenhol
Könnyű azt mondani: hát akkor ne nézd. Ne kattints. Ne kövesd. Csakhogy a mai média nem úgy működik, hogy szépen elkerülöd, ami nem érdekel.
Nem követed az illetőt?
Mindegy, az ismerőseid kommentelik a róla szóló cikket, és így feldobja a hírfolyam.
Nem nézed a műsorát?
A reklámszünetben az ajánlóban úgyis megmutatják, ahogy üvölt, sír, csapkod, fenyegetőzik.
Nem olvasol bulvárt?
Más, amúgy értelmes oldalak is lehozzák, mert „celeb”, „hírértékű”, „erről beszél mindenki”.
Nem érdekel az élete?
Talkshow-ban vendég, reggeli műsorokban mosolyog, bulvárlapokban címlap, a cikkekben idézik, mintha közéleti gondolkodó lenne. Minden csatornán ott van, mint a háttérzaj.
Ez a lényeg: nem csak arról van szó, hogy „mindenki azt fogyaszt, amit akar”. Algoritmusok, szerkesztőségek, reklámbevételek döntik el, mi jön szembe veled akkor is, ha sosem kerested. A médiatér ma úgy van berendezve, hogy a legszélsőségesebb, legtoxikusabb viselkedés kapja a legtöbb reflektorfényt, mert az csinálja a legnagyobb zajt.
Rombolás rendszerszinten – Nem csak a jóízlés ellen megy
Sokan legyintenek: „Jó, hát alpári, de csak egy műsor, nem kell olyan komolyan venni.” Csakhogy ez nem ártalmatlan szórakozás.
Amikor naponta látjuk, hogy:
- így beszél egy férfi a gyereke anyjával,
- így ordibálnak egymással „párok” kamerák előtt,
- így lehet büntetlenül alázni, fenyegetni, csapkodni,
akkor ezek a minták beépülnek. Normalizálódnak. Egy idő után nem azt mondjuk, hogy „úristen, ez vállalhatatlan”, hanem hogy „hát ilyenek a kapcsolatok manapság”. A határ tolódik, az ingerküszöb emelkedik. Ami régen sokkoló lett volna, mára mém.
És közben van egy nagyon is racionális, hideg logika mögötte. Az atomizált társadalom, a szétesett kapcsolatok, a sorozatos válások, az egyedül élő, magányos emberek óriási piacot jelentenek. Két lakás kell egy családnak egy helyett. Két hűtő, két Netflix, két autó, két minden. Minél instabilabbak a kapcsolatok, annál több a fogyasztás. A fogyasztói társadalomnak sokkal kényelmesebb a széthullott, meggyengült család, mint a stabil, összetartó.
Nem állítom, hogy minden szerkesztő reggel úgy kel fel, hogy „ma is romboljuk szét a családokat”. De az biztos, hogy egy olyan logikába dolgoznak bele, ahol a botrány, a szakítás, az üvöltözés, a hűtlenség, a válás mind-mind jól működő kontent. És minél több az ilyen minta, annál inkább tűnik úgy, hogy ez az alapállapot.
Mit tanul ebből egy gyerek? Mit tanulunk ebből mi?
Képzelj el egy tizenévest, aki ebbe nő bele. Aki számára ezek az emberek a „sztárok”, a beszélgetős műsorok díszvendégei, a címlapok szereplői. Ő nem látja a szerződéseket, a háttéralkukat, a bevételi sorokat. Azt látja, hogy:
- ilyen hangnemben lehet beszélni egy nővel,
- ilyen viselkedéssel is lehetsz híres,
- ebből lehet műsort, pénzt, követőket csinálni.
A modell világos: a hangos, agresszív, empátiátlan viselkedésnek „jutalma” van. Nem kizár a nyilvánosságából, hanem belépőjegy oda.
És mi, felnőttek sem vagyunk immunisak. Ha elégszer hallod a mocskos beszédet, a fenyegetést, a megalázást, egy ponton túl kevésbé rándul össze a gyomrod. A nyelv romlása mindig magával hozza a gondolkodás romlását is. Amire nincs szavunk, azt nehezebb megfogalmazni. Amire csak trágárságunk van, azt egy idő után nehezebb megélni finoman, árnyaltan, szeretettel.
Egyén vs. rendszer – Mi az, amit tényleg tudsz tenni?
Abban igaza van annak, aki azt mondja: van egyéni felelősség is. Igenis számít, mire kattintasz, mit osztasz, mit kommentelsz. A kattintás a szavazatod. Ha minden botrányceleb cikk alatt ezrek vitatkoznak, háborognak, az ugyanúgy forgalom, mintha rajongva tapsolnának, a rendszer szemében mindkettő siker.
De nem őszinte az a válasz, amely szerint „csak annyi a dolgod, hogy ne nézd, és kész”. Nem kész. Mert a médiateret nem te rendezed be. Mert az algoritmus nem demokratikus. Mert a reklámpénzek nem a csendes, tisztességes tartalmak felé folynak, hanem oda, ahol a legtöbb zaj van.
Amit viszont tényleg megtehetsz:
- Tudatosan szűröd a forrásaidat: kiket követsz, milyen oldalakat támogatsz figyelemmel, pénzzel, megosztással.
- Nem reagálsz minden botrányra, még felháborodva sem. A némaság néha hatékonyabb ellenállás, mint ezer komment.
- A saját köreidben – családban, barátok között – kimondod, hogy ez a hangnem, ez a viselkedés nem oké. Nem „műsor”, nem „poén”, hanem bántalmazás, határátlépés, a tisztelet, az empátia és a józan ész totális hiánya.
- Gyerekekkel, fiatalokkal beszélgetsz erről: elmagyarázod, hogy ez nem normális, csak sokszorozott, eladott patológia.
És persze: lehet és kell is beszélni a szerkesztői, csatorna- és hirdetői felelősségről. Mert amíg a reklám (a hirdetők, a pénzüket a médiumnál elköltők) nem „szólnak rá” a műsorra, addig a műsor sem fog megváltozni. Ha egyszer eljön az a pont, hogy egy-egy márka azt mondja: „mi ilyen tartalom mellé nem adjuk a nevünket”, esetleg ezt nyilvánosan is vállalják, akkor hirtelen nagyon gyorsan lesznek új határok.
Nem kell mindenkinek szentnek lennie, de ne az legyen a hős, aki alpári és tapos
Nem arról szól ez az egész, hogy celebnek, sportolónak, ismert embernek hibátlannak kellene lennie. A magánéleti botlás, a gyarlóság, az esendőség része az emberi létezésnek. A határ ott van, amikor valaki következetesen, tudatosan bánt, aláz, agresszíven kommunikál, és erre még rá is épít egy karriert.
Lehet, hogy az ilyen figurák körül mindig lesz zaj. De nem mindegy, hogy mit csinálunk belőlük: piedesztálra emelt „sztárt”, akit talkshow-k, realityk, vetélkedők hurcolnak körbe, vagy szomorú példát arra, mit NEM akarunk normalizálni.
A médiavilág sosem lesz steril. De nem mindegy, mit teszünk kirakatba.
Az agressziót, a méltatlanságot, a verbális erőszakot vagy azokat, akik a saját életükben csendesebben, de sokkal többet tesznek azért, hogy normális maradjon ez az ország.
