A segítői szakmát ma egyszerre emeli és nehezíti az a világ, amelyben élünk: túl nagy a zaj, túl gyors a tempó, és miközben a probléma valós, épp időnk nincs megoldani vagy nem halljuk meg a megoldásokat. Mészáros Papp Kata kineziológus azt mondja, a Covid óta látványosan megszaporodtak a szorongás- és pánikjelenségek, a stresszhez köthető fizikális panaszok, és az a fajta készenléti állapot, amelyben az ember már nem a jelenből reagál, hanem „támad vagy menekül”.
Kata több mint húsz éve foglalkozik önismerettel, tizennégy éve tanulja és alkalmazza a kineziológiát, a rendelőjében pedig évi több száz alkalom tapasztalata sűrűsödik össze. A munkáját nem misztikaként írja le, hanem egy strukturált folyamatként: felismerni, mi fut a nehézségek mögött – gondolatban, érzelemben, döntésekben –, és lépésről lépésre belső stabilitást építeni, amely nem kampányszerű változást hoz, hanem tartósat.
Arról beszélgettünk vele, miért figyelmeztető jel az „instant jólét” ígérete, hogyan csúsznak mellé az önismereti trendek (a címkézéstől az elvarratlan „mély munkáig”), és miért fontosabb a határaink felismerése, mint a határhúzó mondatok betanulása. Beszéltünk vele a női önértékesség történelmi és családi lenyomatairól, a mindennapi mikrojelzésekről – egy ajtócsukásról, egy sóhajról –, és arról is, Kata hogyan tartja meg az egyensúlyt a hivatása, a családja és a saját tere között.
– Ha egy mondatban kellene elmondanod, miben segítesz ma az embereknek, mi lenne az a mondat?
– Egy mondatban összefoglalva abban segítek a vendégeimnek, hogy a nehézségeik mögött működő mintákat, mechanizmusokat felismerjék, megváltoztassák és olyan belső stabilitást építsenek, ami tartós változást hoz az életükben. Ha kicsit hosszabban mondhatom, akkor hozzátenném, hogy közös munka során feltárjuk a problémák hátterében álló gondolati, érzelmi és döntési mechanizmusokat és oldjuk azokat a stressz okozta blokkokat, amelyek gyakran gyerekkorban vagy generációs mintákban gyökereznek, hogy ne a múlt negatív tapasztalata határozza meg a jelent.
– Elég nagy fordulatokat vittél végig a pályádon. Mi volt az a pillanat, amikor először érezted: „oké, most tényleg váltok”?
– Több tényező is állt a háttérben. Nagyon szerettem a korábbi munkámat, de időnként olyan helyzetekbe kerültem, amelyek nem voltak összeegyeztethetők az értékrendemmel. Rengeteg fantasztikus embert ismertem meg, jó és szeretem, de nem itt van a helyem. Az első gyermekem születésénél éreztem azt, hogy anyaság sokkal nagyobb felelősség számomra, mint vezérigazgató-helyettesi, vagy ami később várt rám, a vezérigazgató feladat. Szerettem volna a gyermekeim életének aktív része lenni, nem csak felbukkanó szereplő. A személyiségfejlesztés már évek óta alapvető mozgatórugója volt akkor az életemnek, a kineziológia pedig az a módszer, ami nekem mindig segített, ha elakadásom volt. Nem vagyok helyemen, más terület hív, anya is szeretnék lenni és ott a kineziológia, ami nagyon hatékony és nagyon érdekel – ezek voltak azok az együttállások, amik a váltást hozták.
– Több mint 20 éve foglalkozol önismerettel. Milyen volt a “belépő szinted” akkor, és mi az a tévhit, amit ma már mosolyogva nézel vissza?
– Akkor épp megszereztem a második diplomámat és ott álltam kicsit üresen. Elértem az addig felállított céljaimat és merre menjek tovább? Úgy fogalmaznám, hogy forogtam körbe, hogy most mi legyen? Ekkor jött az első kineziológiai találkozóm, ami olyan volt, mint egy újraindítás. Minden igaz volt, amit a hölgy kitesztelt, de nem értettem, honnan tudta? Azt hittem, varázsereje van! Igen, ma már ezen mosolygok! A technika egyik alapja, hogy az izomteszteléssel feltárhatóak azok az élmények is, amelyekre nem emlékszünk, mert mélyen eltárolódtak, akár a tudatalatibban, akár a testben. Ma már úgy érzem, semmi misztikus nincs a személyiségfejlődésben és abban, hogy tudatossá váljunk. Tehát az első találkozás előtt kicsit bizonytalan, azt követően pedig nagyon lelkes voltam!
– Sokszor említed, hogy most „nehezebb a terep”, komolyabb problémákkal érkeznek az emberek. Mit látsz: miért lett ilyen fárasztó lelkileg ez a korszak?
– A Covid előtt egyszerűbb problémákkal találkoztam. Gyermeknevelési elakadás, tanulási problémák, életközép válság, párkapcsolati nehézségek, babavárásban elakadás. A Covid után erősen megszaporodtak a szorongás- és pánik tünetek, más komoly fizikális problémák, amiket stressz okoz, illetve a viselkedési problémák felnőttek és gyermekek esetében is erősödtek. Sokan nehezen viselik, hogy növekszik az agresszív megnyilvánulás a hétköznapokban és a médiában. Erősen érezhető a digitális és információs korszak negatív hatása a gyerekeknél, de a felnőttek esetében is.
Azt gondolom, hogy a társadalmi körülmények nehezebb érzelmi állapotokba helyezik az embereket, aminek a testi és mentális tünetei fokozódtak. Amit látok, hogy sok a bizonytalanság, erős a félelemkeltés, alapvetően sok az impulzus, azon belül is és sok a kétes vagy negatív információ. Sokszor olyan dolgok terhelik meg az ember idegrendszerét, amihez semmi közük sincs. Amit ma bizonyítanak állítás, holnap már megcáfolják. Az emberek szinte folyamatosan készenlétben vannak, azaz folyamatosan stresszben, ami egyrészt rombolja az egészségüket, másrészt így nem a jelent élik meg, hanem a vészhelyzeti reakciójuk alapján működnek. Emiatt támadnak vagy menekülnek. Mindkettő ártalmas. Ugyanakkor azt gondolom, hogy minél több időt tölt egy segítő a szakmájában a gyakorlat és a képzések hatására egyre nagyobb rálátása lesz az összefüggésekre, így alapvetően nehezebb problémákkal érkeznek hozzá.
– A gyors megoldások, „instant jólét” ígéretek nagyon mennek. Szerinted mi az a 2–3 jel, amiből egy olvasó felismerheti, hogy egy módszer/tartalom inkább viszi a figyelmét, mint segíti?
– Nehéz erre válaszolni, mert fantasztikus marketingeszközök vannak, amivel ma már sok minden eladható. Többször hallom a vendégeimtől, hogy csillagászati árat fizettek ki egy nagyon erős marketingű segítőnek, de a tudás nagyon gyenge volt mögötte. Ez nem azt jelenti, hogy erős
marketinggel ne lehetne valaki jó segítő. Ami számomra mindig piros zászló, hogy ha azt ígérik, hogy gyorsan segítenek, nem kell hozzá tenned semmit. Gyorsan haladva vagy nincs feltárva a mélység vagy nem az egyén tempójában. Az egyik csak látszatmegoldást hozhat, a másik pedig felboríthatja a test egyensúlyát. Ha mások segítenek és nem kell hozzá tenned semmit, akkor nem kell felelősséget vállalnod a saját életedért. Ez kiveszi a kezedből az irányítást és elveszi azt az erőt, amit a fejlődésed révén megtapasztalhatnál magadban.
Szerintem a legfontosabb, hogy az ember legyen tisztában a saját belső jelzőrendszerével. Ha azt figyeli meg, hogy folyamatosan agyal valamin, egyre lejjebb húzza egy spirál, idegeskedik, vagy az állapota, kapcsolata romlik, akkor kapja fel a fejét, hogy mi viszi el az energiáját. Rengeteg idő és energia spórolható meg, ha kifejlesztjük a belső jelzőrendszerünket és merünk rá hagyatkozni. Ha egy módszer után (legyen az könyv, videó, tanácsadás, bármi) csak gyötrődik valaki, növekszik az érzelmi instabilitás, felbukkannak vagy erősödnek fizikális tünetek, akkor nem szabad elmenni mellette!
– Mondtad, hogy a félrecsúszott információk és gyakorlatok akár mentális vagy fizikai tüneteket is felerősíthetnek. Mik a leggyakoribb önismereti mellékvágányok, amikbe belefutnak?
– Gyakran látom azt, hogy elindul valamilyen fizikális vagy mentális tünet és nem hozzák összefüggésbe azzal, hogy jártak valahol, olvastak, csináltak valamit. Előfordul, hogy felszínre jött ugyan mély téma, de nem „varrták el”, nem oldották fel, vagy akár fel sem ismerték, hogy beindított valamit az a technika.
Félrecsúszott információ okozhatja azt, hogy azt gondolom, hogy fejben tudok valamit, mert megértettem, de a valóságban nem tudom alkalmazni. Attól, hogy látok egy értékes mondatot vagy technikát, még nem vagyok a birtokában, nem biztos, hogy meg tudom azt élni. Téves információ, hogy olvasok valamit, máris szakértő leszek és diagnosztizálom magam vagy a másikat. Ma már mindenkire rányomjuk, hogy nárcisztikus, mert a csapból is ez folyik. Ha például valaki nem ért egyet velünk vagy határokat állít fel, akár kifejezi a saját nézeteit, attól még nem nárcisztikus. Az ilyen téves diagnózisok kapcsolatokat tehetnek tönkre.
Volt olyan vendégem, aki egy számára nem megfelelő módszer után kezdte el megkérdőjelezni a házasságát. Rövid távon mindketten betegek lettek. Voltak olyan vendégeim, akinél fizikális tüneteket indított el egy módszer, mint például ekcéma vagy pánik. Volt, aki illatra volt érzékeny, amit kapott és újraindult nála a pániktünet. Találkoztam olyan hölggyel, aki két hétig sírt, mert felszaggattak benne valamit és egyszerűen hazaengedték vele. Vagy olyannal is, akit negyed órán át gyalultak, hogy ebben az életben már belőle nem lesz semmi. Vannak olyan módszerek, ahol szinte mindenki ugyanazt a magyarázatot kapta a problémájára, holott mégcsak hasonló sem állt a háttérben. Hallottam olyat, hogy valakit diagnosztizált egy segítő, hogy nem rákos, pedig az volt. Ettől sajnos sokkal súlyosabb dolgokkal is találkoztam, ezért nagyon fontos megfontoltnak lenni a választásban.
Ha valójában értenénk, milyen finom műszer az ember, akkor sokkal jobban figyelnénk a testünk jelzéseire és nagyon egyszerűen felmérhetnénk, mi jó nekünk és mi nem. Gyakran hallom, hogy a Facebook feldobta, akkor biztos szükségem van rá. Nem, ez a Facebook, algoritmus, nem sors.
– Ha egy barátnőd a kávé mellett azt kérdezné: „oké, de mi is az a kineziológia?”, te hogyan magyaráznád el teljesen hétköznapi nyelven?
– Számomra ez a legösszetettebb és legstrukturáltabb rendszer, amivel valaha találkoztam. Alaposan, nagy szakértelemmel és elhivatottsággal felépített módszer. A test izmain keresztül tárjuk fel azokat az információkat és blokkokat, amiket a test eltárolt és amelyek hatással vannak a gondolatainkra, érzelmeinkre, azokon keresztül pedig a döntéseinkre és az életünkre. Ha az egyes nehézség mögött megnézzük, mi a háttérben a mozgatórugója, a nehézség megoldódhat. Ehhez használunk rengeteg ún. korrekciós technikát, gyakorlatokat, amelyek segítenek ezeknek a tárolt, stressz okozta blokkoknak a feltárásában és feloldásában.
– A legtöbben félnek attól, hogy a múltat újra át kell élni, vagy hogy “túl mély” lesz. Nálad hogyan néz ki a biztonságos, fokozatos haladás?
– Általánosságában a kineziológiában az teszi lehetővé a biztonságos és gyengéd haladást, hogy izomteszteléssel dolgozunk. A test ahhoz az információhoz enged közel és azokkal a módszerekkel, amelyet a kliens épp aznap elbír és amire szüksége van. Kliens által vezetettnek nevezzük a folyamatot – a kineziológus a vendége tempóját követi. Nem az elme diktálta módon haladunk, ami biztosítja azt is, hogy nem a kezelést végző sablonjai, hitrendszere vetül rá az egyénre. Csak egy példa, hogy egyszer egy fiatal férfi érzelmi stresszoldás közben egy csecsemőt képzelt el, aki körül sokan voltak. Én azt gondoltam, hogy a csecsemő meghalt, de ezt nem mondtam, hanem vártam, ő hogyan folytatja tovább a képet. A történetében a baba aludt és zavarta őt a sok ember. Ha kimondtam volna, amit én elképzelek, elvittem volna a történetét. Amikor a képzeletünk segítségével érzelmi stresszoldást végzünk, az elme annyit fog megengedni elképzelni, amit elbírunk!
Nálam attól lesz – ahogy a vendégeim nevezik szelíd határozottsága miatt – egyedi a találkozó, hogy a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen változatos is lehet, amikor egy-egy téma felbukkan. Így nagyon megértő és támogató tudok lenni. Kollégám úgy fogalmazta, hogy ilyenkor még a hangommal is egy támogató-védő burkot vonok a kliens köré. A saját tapasztalat számít! Gyakran volt nálam is, hogy nagyon fájt valami, ami előjött, de az utána következő megkönnyebbülés és a változás miatt jócskán megérte. A módszer lehetővé teszi, hogy gyorsan megszabaduljunk a nehéz érzésektől, feltárást követően gyorsan elengedjük, nem rágjuk át újra és újra. Mivel tudom, hogy a rossz érzésekbe könnyű és fájdalmas beleragadni, itt jön a megértő, de határozott vezetés, hogy akkor menjünk is kifelé belőle. Erre természetesen megvannak a kiváló stesszoldó technikák.
Amit gyakran elmondok a vendégeimnek, hogy egy kb. 90 perces oldásnak kb. 10 perce az, amiben ez a feltárás lehet – de nem feltétlenül az – nehezebb. Amiket viszont feltáratlanul okozhat az életünkben, az lehet egyre durvább is. Szerintem megéri pár percig ránézni egy nehézségre, hogy később ne legyen hatással az életünkre. A módszer erőssége egy zárt keret, amíg valami nincs rendben, nem tudjuk befejezni az oldást! Csak akkor zárjuk le a közös munkát, amikor minden oldalról megnéztük, hogy elég volt és egész volt az alkalom.
– Mi az, amit te soha nem ígérsz (mert nem korrekt), és mi az, amit viszont jó eséllyel meg lehet tapasztalni egy elkötelezett folyamatban?
– A változás elindul, az biztos. Nem kell hinni a módszerben, mert amit elvégzünk, az elindítja a folyamatokat. Fontos, hogy a kineziológus csak segíti feltárni és oldani a stressz kiváltotta blokkokat. Amikre rájön a kliens, azt be kell vezetni az életében. Új döntések, új viselkedés, új gondolatok, akár cselekedetek, amiket meg kell tenni. Ha valaki csak várja, hogy bekövetkezzen a várt esemény, vagy marad a régi mintákban, akkor a változást lehet, hogy észre sem veszi.
Sokszor a változás nem úgy indul el, ahogy várjuk. Volt egy hölgy vendégem, aki amiatt jött, mert a kislánya bekakilt, pedig már rég szobatiszta volt. Amikor az első alkalommal elment, azt vette észre, hogy félelem nélkül vezetett haza, ami addig kizárt volt, rettegett vezetés közben. Bár a kislány problémáján még dolgoztunk néhányszor és az is megoldódott, a kezdő élmény akkora volt az anyuka számára, hogy úgy érezte, már csak ezért érdemes volt eljönnie.
Szóval változást ígérek és azt kérem, hogy ne elvárásokkal menjenek el a vendégeim, hanem szemlélődéssel. Figyeljék, mi történik az oldás után és ami nem oké, azzal még dolgozunk. Az eredmények nagyban függnek attól a szemlélettől, ahogyan hozzáállunk az önfejlesztő munkához. Néhány példát hadd mondjak el. Az egyik férfi vendégem olyan szintű önreflexióval dolgozott együtt velem, hogy fél év alatt nagyon komoly testi tüneteket szüntettünk meg nála. Nem állt ellen fejből, hanem engedte végigvinni a folyamatokat, végezte a gyakorlatokat és megtette a mindennapokban azt, amin felismerte, hogy változtatnia kellett. Vagy például sok anyuka hazamegy és már jelzik neki, hogy a gyermeke aznap máshogy viselkedett. Ilyen eredményből rengeteg van, hosszasan tudnám sorolni, de egyén- és probléma függő, hogy kivel mikor érünk el a céljához. Ezért tanácsos nyitottan és elkötelezetten végig vinni a folyamatokat.
– Van olyan téma, amivel gyakran jönnek hozzád, de a valódi gyökér máshol van? (Például párkapcsolat vs. önbizalom, munka vs. határok…)
– Természetesen, ez nagyon gyakran előfordul. A vendég megéli a nehézséget – például párkapcsolati konfliktust, munkahelyi elakadást vagy kimerültséget –, de a valódi gyökér mélyebben húzódik. A munkám egyik legfontosabb része az értő figyelem. Miközben a vendég beszél, nemcsak a történetet hallgatom, hanem a mögötte futó mintázatokat is. Egy párkapcsolati nehézség mögött sokszor generációs ügy vagy családi korlátozó program áll: „nálunk a nők mindig…”, „a férfiak úgyis…”, „a mi családunkban soha…” mondatoknál már érzem, hogy nem a jelenről van szó. Munkahelyi elakadások mögött gyakran teljesítménykényszer húzódik: az a mély hit, hogy ha nem adok 200%-ot, elveszíthetek valamit – szeretetet, biztonságot, elismerést. Ilyenkor túl sokat vállalunk, nem húzunk határokat, lenyeljük a feszültséget, és végül kimerülünk vagy kiégünk. Visszatérő gyökértémák az értékesség kérdése, a biztonság – legyen az anyagi, kapcsolati vagy létbiztonság –, az önbizalom hiánya, mélyen megbúvó félelmek és bűntudat. Testi szinten ez gyakran közömbösségben, elkülönülésben, energiahiányban jelenik meg. Talán a legnehezebb az, amikor valaki tehetetlennek érzi magát. Látja, hogy valami nincs rendben, mégsem talál kiutat. Pörget két-három lehetséges megoldást, de mindegyiknél ott a „de…”. Különösen fájdalmas, amikor valaki bántalmazó dinamikában él, és az önbecsülése már erősen sérült. Ilyenkor a kulcs nem az, hogy még több tanácsot adjunk, hanem az, hogy feltárjuk az alapérzelmet, megértsük a kialakulásának történetét, és oldjuk a mögötte lévő stresszt. Amikor ez megtörténik, hirtelen olyan megoldások is elérhetővé válnak, amelyek korábban fel sem merültek.
– Az egyik írásodban nagyon erősen megjelenik, hogy a pánik és a szorongás mögött sokszor elnyomott érzések, igények állnak. Nőként mikor vesszük észre legkésőbb, hogy “túl sokat nyelünk le”?
– A legkésőbb sajnos már lehet nagyon fájdalmas is, ezért inkább onnan közelíteném, hogy mikor lenne érdemes a leghamarabb észrevennünk. Van egy fontos fogalom: az alkalmazkodás. Ez egészséges és szükséges ahhoz, hogy együtt tudjunk élni másokkal. A gond ott kezdődik, amikor az alkalmazkodás átfordul önfeladásba. Amikor valaki azt veszi észre, hogy az ő programja kevésbé fontos, a mondanivalóját félresöprik, rálegyintenek, vagy rendszeresen háttérbe szorul, az már egy komoly jelzés. Ha ehhez testi érzetek is társulnak, pl.: „mintha szíven szúrtak volna”, nagyot kell nyelni, összeszorul a gyomor, befeszül a derék, akkor a test már jelez. Ezek az apró feszülések önmagukban még nem tűnnek veszélyesnek, de ha évekig ismétlődnek, felhalmozódnak és gyakran pont az a terület gyengül le később, ami eleinte „csak” szúrt vagy feszült.
A visszatérő kisebb-nagyobb betegségek, gyakoribb balesetek, a mentális állóképesség csökkenése, az érzelmi hullámzás, a túlérzékenység, az állandó kimerültség, energiahiány, az úgynevezett „agyi köd”, vagy akár a kiégés tünetei mind arról árulkodnak, hogy valami nincs egyensúlyban. A pániktünetek különösen erős figyelemfelhívók. Sokszor olyan testi tüneteket produkálnak – kézzsibbadás, fulladásérzés, szívrohamszerű panaszok –, mintha szervi probléma állna a háttérben. Ezt komolyan kell venni. Egyrészt mindig fontos az orvosi kivizsgálás, másrészt ezek a tünetek azt jelzik, hogy a szervezet már nem tud tovább kompenzálni. Ahogy mentős és egészségügyi oktató kedves barátom fogalmazza, kiemelten fontos a prevenció, mert most még csak tünet, de később valóban szervi problémává alakulhat! Mi nők hajlamosak vagyunk a végsőkig elmenni az önfeladásban. Bírjuk, tartjuk, visszük a terheket, egészen addig, amíg a test vagy az idegrendszer le nem állít. Ha ezt tudatosítjuk, talán hamarabb észrevesszük a jeleket, és nem csak akkor lépünk, amikor a stressz már fizikailag és mentálisan is rombol.
– A “határok” nálad visszatérő kulcsszó. Mi a legkisebb, legegyszerűbb határgyakorlat, amit már holnap kipróbálhat egy olvasó?
– Azt gondolom, hogy mindig a legegyszerűbb gyakorlatok a legjobbak. Könnyen integrálhatók és hamar megtapasztalható hozzá egy érzés, amit fel tudunk idézni, ha szükség van határhúzásra. A hátulütője, hogy gyakorlat, így gyakorolni kell és rutinná tenni a mindennapokban. A kedvenc határ gyakorlatom az, hogy figyeld meg magad most. Képzeletben rajzolj egy kört magad köré. Magad mellé is rajzolhatod, akkor lépj bele abba a körbe. Legyen tágas, hogy kényelmesen elférj benne. Figyeld meg, hogy érzed magad most, ebben a körben. Általában ez a képzeletbeli kör megad egy védettséget, egy biztonságérzetet. Ez az érzés, amit szeretnél megélni a kapcsolataidban és ha ez felborul, akkor tudnod kell, hogy megsértették a határaidat. Mert az alap probléma nem az, hogy határsértés esetére nem tanultunk meg határhúzó technikákat, hanem az, hogy fel sem ismerjük, hogy megsértették azt! Az Újratervezés elnevezésű intenzív programomban gyakorlati eszközökkel dolgozunk a határokkal, és a legtöbb vendégemnek nem tűnik fel, hogy sérülnek a határai, hanem azonnal beindul náluk a megszokott program, vagy lefagynak és magyarázkodnak, védekeznek, vagy támadnak és sértegetnek. A legfontosabb tehát az egyén határainak megtapasztalása, mert mindenkinél máshol húzódik. Van, akinek több fér bele, van akinek kevesebb. Innen indulhat annak felismerése, hogy a határ sérült, majd a technika, hogy mit is kezdjek vele.
– Az apró helyzetek (akár egy ajtó becsukása!) is belső konfliktust jelezhetnek. Miért pont az ilyen pici szituációk a legjobb jelzőfények?
– Sokan csak akkor kapják fel a fejüket, hogy gond van, ha valami nagy dolog történik az életükben. Pedig a nagy dolgokhoz apró lépések, mindennapi döntések vezettek. Ha már a kisebb jelzéseknél figyelnénk, nem bagatellizálnánk el a dolgokat, nem kellene eljutni a nagyobb figyelmeztetésekhez. Az apró helyzetek azért a legjobb jelzőfények, mert ott még nincs tele sérelemmel, negatív érzelemmel, évekig gyűjtögetett haraggal, felhánytorgatással a helyzet. Nem magyarázzuk túl, nem dramatizáljuk, türelmesen megjegyzünk valamit. Ahogyan becsukok egy ajtót. Ahogyan sóhajtok egyet. Ahogyan válaszolok – vagy nem válaszolok. Ezekben a pici mozdulatokban ott van a valódi belső állapotunk. Amikor valaki túl erősen csapja be az ajtót, az ritkán csak az ajtóról szól. Amikor valaki mindig halkan, szinte bocsánatkérően zárja, az sem csak egy mozdulat, hanem viselkedés. El nem mondott mondatok. Visszatartott indulatok. Meg nem húzott határok. Ami fontos, hogy az idegrendszerünk nem a nagy eseményeknél billen ki először, hanem ezeknél a pici, ismétlődő elcsúszásoknál. Én azért szeretem ezeket a hétköznapi jelzéseket figyelni, mert ott még lehet finoman korrigálni. Ott még nem krízist kezelünk, hanem tudatosítunk. Nem romeltakarítás van, hanem szemléletváltás. Ha megtanulunk kíváncsian ránézni ezekre a helyzetekre, ítélkezés nélkül (ahogy én fogalmazom, hobbi szinten), akkor az önismeret nem egy nagy dráma lesz az életünkben, hanem egy természetes, folyamatos finomhangolás. Szerintem ez sokkal kíméletesebb út.
– Sok nő lavírozik: munka–család–kapcsolat–önmagam. Te mit tanácsolsz: hol érdemes elkezdeni rendet rakni, ha valaki úgy érzi, szétesett?
– Nem a munkában-családban-kapcsolatban kell rendet rakni, hanem a nőben a saját értékességét felépíteni. Ha ez megvan, minden terület szépen rendezhető. Sokan azt gondolják, hogy nekik ezzel nincs dolguk, de valójában nem ismerek olyan embert, akinek ne lenne problémája ezen a téren! A nők a történelem során végig mentek számos durva körülményen! Másodrendűként, sokszor állatként kezelték a nőket. Rengeteg megaláztatás, veszteség, kényszer, lemondás, erőszak és beletörődés áll a női minőség mögött. Egy alap tagadás: nőként nem lehet, vagy tévesen cipelt tény: nőként ezt kell…
Jött hozzá egy kissé félreértelmezett feminizmus, amiben nem a női minőség kiteljesedése lett az út, hanem gyakran a férfi szerepek átvétele. Néhány mai férfiban is benne él még ez a kép, hogy a nő az eltartott, övé a háztartás, a gyerek, és azon túl csönd legyen, mert a férfi a kenyérkereső. Az egyik férfi vendégem nem hitte el, hogy vannak még ma is így élő férfiak. Pedig nagyon sokan. Abban az esetben is, ha a férfi nem így áll a nőhöz, gyakran a nő mégis háttérbe sorolja magát, gyakran akkor, ha épp anya és nem „dolgozik”. Szóval azt gondolom, hogy nőként, de általában emberként van pár ezer évnyi lenyomat, amit érdemes rendbe tenni magunkban, hogy tisztábban, külső visszajelzésektől függetlenül tudjuk értékelni magunkat. Az anyaszerep lenyomatairól és a nem a helyén értékeléséről pedig épp most készülünk egy nagyon ütős anyaggal az egyik vendégemmel a Tudatműhelyben.
Ez csak a történelmi múlt. Nem beszéltünk még arról, milyen sajátosságokat hozunk a családból. A sejtmemóriánkban a felmenőink viselkedéseit is cipeljük, amihez még látva elsajátítottuk a szüleink, nevelőink mintáit is. Bár gyakran próbálunk kompenzálni, stressz esetén az eltárolt programok fognak működtetni minket. Egy nő, aki szétesett, lehet hogy ilyen mélységből cipel valamit, ami épp elindult benne. Ezért a legfontosabb, hogy hántsa le magáról az ezeréves történelmi, családi és saját maga által megélt terheket és deifinálja újra önmaga valódi értékességét, ami nem egy szlogen, hanem egy stabil állapot. Merjen egészségesen önző lenni, mert ha ő jól van, a belőle elinduló cselekvések is rendben lesznek! Ha nem, csak programokat futtat, amiket nem akar. Gyakran az a probléma, hogy azt tudjuk, mit nem szeretnénk tovább vinni, de az nincs meg, hogy mit igen – ezt kell megtalálni először.
– Mesélnél arról, hogyan született meg először a 12 alkalmas intenzív program gondolata? Milyen problémákra adtál vele választ?
– A vendégeimnél azt tapasztaltam, hogy időnként visszaesnek az eredményeik két kineziológiai találkozó között, vagy nem viszik végig a folyamataikat. Ennek oka lehetett, hogy visszatértek a megszokott mintákhoz, nem gyakoroltak, vagy a környezetük elbizonytalanította őket. Ezért állítottam össze egy olyan 12 alkalmas programot, ahol 12 héten át heti egyszer találkozunk, hogy a fókusz a céljaik elérésén maradjon. A program alapja az, hogy mindenki megértse, hogyan működik emberként: a gondolataink, érzelmeink hogyan hatnak ránk, milyen mozgatórugók befolyásolnak minket, és hogyan tudunk változtatni rajtuk. Rengeteg gyakorlati eszközt adok, hogy a hétköznapokban, akár stresszhelyzetekben is kezelni tudják a nehézségeiket, ne csak sablonokat tanuljanak meg. A vendégek így visszakapják az irányítást az életük felett, nem kiszolgáltatottak. Az intenzív program tehát abban segít, hogy akár nagyon nehéz élethelyzetekben (pánik, válás, haláleset, trauma esetén) vagy amikor hatékony változásra van szükség, legyen egy megtartó tér, ahol a vendég azt érzi, hogy nincs egyedül és amik jönnek elő benne elakadások és nehézségek, azokat folyamatosan együtt dolgozzuk fel. A három hónap végén tényleg azt érzik és jelzik vissza, hogy volt benne egy újratervezés és máshogyan élik az életüket. Jelentősen jobb minőségben!
– Honnan jött a Tudatműhely ötlete? Mi volt a hiány a piacon/az emberek életében, amire a klub a válasz?
– A Tudatműhely egy régóta érlelődő tér bennem. Évek óta kerestem azt a formát, ahogyan átadhatom azt a tudást, tapasztalatot és gyakorlati eszköztárat, amit az elmúlt húsz évben összegyűjtöttem és ami szerintem valóban támogatja a stabil, határozott, mégis kiegyensúlyozott ütemű fejlődést. Szeretném, ha mások könnyebben jutnának eredményekhez, mint ahogyan nekem kellett. Amikor én indultam, nem volt ennyi lehetőség, szinte kilincselni kellett a tudásért. Ma már ennek az ellenkezője igaz, túl sok az információ, túl nagy a zaj és az egyénnek kellene eldöntenie, mi hiteles, mi fontos, mi az, ami valóban neki szól. A könnyedség viszont nem azt jelenti, hogy levágjuk a köröket, hanem azt, hogy fókuszáltan haladunk egy már kitaposott, átgondolt úton.
A piacon sok a részterület, a kiragadott technika, a gyors ígéret. Én abban hiszek, hogy vannak általános érvényű törvényszerűségek, amelyek mindannyiunkra hatnak, de a történet mögöttünk mindig egyedi. Ezért a Tudatműhelyben szűrt, lényegi információ van jelen, nem ezer irányból beáramló, akár tévútra vivő tudásmorzsa. Számomra legalább ennyire fontos a beépülés. Az információ önmagában kevés. A saját megtapasztalás az, ami valódi átírást hoz a programjainkban. Ezért kapnak hangsúlyt a gyakorlatok, hogy a tudás belső élménnyé váljon.
A másik nagy hiány, amit láttam, a valódi minőségű közösség. Olyan tér, ahol az emberek nem egóból táplálkozó bölcsességeket zengenek, hanem értik egymást. Ahol a jelenlét emel, nem versenyeztet, ahol a tudatosság nem cimke, hanem felelősség és vágyott állapot. Szeretnék minél több embert hozzásegíteni ahhoz, hogy megtapasztalja: lehet jobb minőségű az élet. Lehet jóllétben élni. Őszintén hiszem, hogy ha egyre többen dolgozunk stabilan és tudatosan magunkon, annak előbb-utóbb társadalmi szinten is érzékelhető hatása lesz.
– A Tudatműhelyben hangsúlyos, hogy nem csak információt adsz, hanem folyamatot és fókuszt. Mit jelent ez a gyakorlatban egy hónapban, mire számítson, aki csatlakozik?
– A Tudatműhely alapvetően egy online oktató felület, számos modullal, hogy mindenki megtalálja azt az életterületet, ahol épp aktuálisan elakadása van (pl. párkapcsolat, gyermeknevelés, karrier, önismeret stb.). Kapcsolódik hozzá egy Facebook zárt csoport, ahol kommunikálunk egymással a tagok és ahol havonta megosztom a fókusztémát. Ez nagyon változatos. Volt már téma a karácsonyi hangolódás, a belső iránytű, a kapcsolatok és a közeljövőben, a nagyböjtben a testi-lelki méregtelenítés. Később tervezem az anyaság, a gyermeki én, a gyermeknevelés témákat is elővenni. Minden hónapban alapvetően fontos témákat nézünk át a mindennapokba beültethető formában. A gyakorlatok nálam legtöbbször azt jelentik, hogy a hétköznapi élethelyzetekben kell megfigyeléseket tenni és apró technikákat bevezetni. Azt gondolom, hogy a rohanó világban így lehet leghatékonyabban fejlődni önmagunkhoz mérten. Havonta egyszer, online workshopon át is beszéljük a tapasztalatokat, fel lehet tenni a kérdéseket. Fontosnak tartom, hogy ne mindenféle felületről kapkodjunk fel információt, hanem egy egységes, követhető folyamatban haladjunk, ami valóban segít a változásban és a tudatosság erősítésében.
– A klub több térben él (online tanulófelület, közösség, havi Zoom workshopok). Kinek melyik “kapu” a legjobb belépő: a csendes tanulónak, a kérdezőnek, a közösségi embernek?
– Mindhárom típus megtalálható a klubban. Nem baj, ha valaki nem szeretne megnyílni mások előtt. A Tudatműhely lehetőséget ad arra, hogy az is tudjon határozott léptekkel haladni, aki inkább önállóan dolgozik a feltett anyagokkal az oktató felületen. Ez önmagában is óriási segítség a stabil és határozott fejlődéshez. Van, aki rendszeresen követi a Facebook csoportot és megosztja a tapasztalatait, felteszi a kérdéseit. Ők amiatt nagyon fontosak, mert megmutatják, hogy másnak is vannak problémái, nem vagy egyedül azzal, hogy van nehézséged.
A közösségi emberek a workshopok szerelmesei, mert ott tényleg tudnak velem is és egymással is beszélgetni. Ezeket az alkalmakat nagyon szeretem, mert látom, hogy a klub tényleg afelé tart, amiért létrehoztam: látják a fényt az alagút végén, rengeteg segítséget kapnak, szakmai háttérként ott vagyok, ha elakadnak… Jól érzik itt magukat és biztonságban – a közeg is olyan, hogy meg lehet benne nyílni, tényleg szeretetteljes. De ugye nem szükséges, ha valaki ezt nem szeretné! Lemaradni ezekről az alkalmakról sem fog senki, mert mindig visszanézhetők az online felületen.
– Ha valaki már próbált 3–4 módszert, követett 10 “gurut”, és most inkább kimerült, mint motivált: mit mondanál neki, mi legyen az első józan lépés, hogy visszataláljon a saját útjára?
– Pihenjen meg egy kicsit a saját terében. Nézzen körül az életében, mit lát most ott szemlélőként. Hallja meg a csendet. Menjen ki a természetbe és engedje, hogy feltöltse. Várjon egy picit, amíg leülepszik az információ. Nézze meg azt, hogy van-e a környezetében, aki valódi változásokon ment át és kérdezze meg, hogy csinálta! Én például kifejezetten kérem a vendégeimet, hogy ne szuszakoljanak rá senkire! Csak akkor ajánljanak, ha valaki megkérdezik tőlük, amikor látják a változást, hogy mondd, hogy csinálod? Ha segítségre van szüksége és talál megfelelőt, működjön együtt, hogy kiemelhessék a rossz tapasztalatok csalódásából, mert vannak igazán elhivatott és profi segítők.
– A praxisod telített, szájhagyomány útján terjedsz. Ez egyszerre hízelgő és megterhelő. Neked milyen határaid vannak szakemberként, hogy ne égj ki?
– Csak meghatározott napokon és ideig dolgozom. Ez segít abban, hogy ne boruljon fel a család-munka-pihenés mérleg. Bizonyos eseteket nem vállalok, mert nem tartozik a kompetenciámba vagy azért, mert nem a fejlődésről szólna, a kliens még nincs arra kész, hogy a mélységi feltárással dolgozzon a témáján. Alapvető határ, hogy nem azonosulok a kliens problémájával, mert akkor nem tudok neki segíteni. Érzelmileg távol tartom magam, hogy egy szélesebb perspektívából lássam, mi zajlik benne. Így nem veszem át a problémáikat, hanem a célt látom, ahová el tudunk jutni. Nem is cipelem az érzelmi terheiket. Csak bizonyos létszámmal dolgozom egy héten és a határidőnaplómhoz nagyon tartom magam. Nem szuszakolhatom meg, mert akkor elcsúszom magammal és hamar jöhet a kiégés. Alkalmazom az egészséges önzés elvét!
– Neked mi az a mindennapi rituálé (akár 5 perc), amihez akkor is ragaszkodsz, amikor sok a munka?
– A reggeli kávém nyugodtan elkortyolva, illetve néhány perc egyedül, csendben, befelé hangolódva, mielőtt nekiállok a munkámnak. Vannak olyan gyakorlatok, amiket minden nap használok, mert segítenek összeszedettnek, koncentráltank maradni. Ezeket megtanítom a vendégeimnek is.
– Mi tölt fel igazán: inkább a természet, a mozgás, a csend, a barátok, a kreatív idő? És mi az, ami mostanában meglepően sokat ad?
– Hihetelen, de nagyon szeretem a hivatásom. Feltölt, ha dolgozom, mert látom az eredményeket! Sokan mondják, hogy biztos nagyon nehéz nekem, hogy egész nap problémákat hallgatok. Valójában én nem a problémát látom, hanem az elérhető eredményeket! Látok egy falat, amit le kell bontani, mert mögötte ott van az Egyén! Amikor jönnek a visszajelzések, hogy miket sikerült elérnünk a közös munkával, akkor mindig repes a szívem! Szeretem a csendet (a gyermekeim kevésbé, zenélnek, énekelnek, a csend tehát időnként kihívás). A természet, főleg ha tudatosan töltődöm belőle, mindig rengeteget ad. Persze, ezt is megtanítom a vendégeimnek, hogyan lehet a töltődés tudatos! A barátaimmal való találkozások nagyon fontosak számomra. Bár mindenki anyuka, így néha nehéz megoldani a programokat, de olyan fantasztikus emberekkel vagyok kapcsolatban, akikkel bármennyi idő is telik el, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Úgy érzem, a kineziológiai oldásokon túl számomra a hatékony segítő a futás, mert hatalmas lehetőség arra, hogy a feszültség kimenjen és mindig energikusnak érzem magam utána.
– Van olyan élethelyzeted (párkapcsolat, család, barátság, munka), ahol neked kellett megtanulni határt húzni? Mit tanított rólad?
– Természetesen! Több területen is! A szűkebb és tágabb családomban, az egyéb társas kapcsolataimban és a munkában is. Talán a munka oldaláról tudom leginkább elmondani, hogy időnként jöttek felém a megszokott játszmáikkal a vendégek és látnom kellett azt, hogy ez nem nekem szól. Meg kellett tanulnom kezelni az ilyen helyzeteket. Ma már könnyebben megy a magánéletben is. Tudnom kellett a szakmámat, úgy értem, tökéletesen bízni a módszerben, a technikákban, hogy ne bizonytalanítsanak el olyan kérdésekkel, mint például Ne mondd már, hogy ez működik.
Ki kellett jelölnöm azt az idősávot, amikor dolgozom és ami után már a család és én vagyok. Határokat kell húznom, hogy milyen témákat vállalhatok, mert nem léphetem át a kompetenica szintemet és nem vállalok olyan klienseket, akik igazából csak próbálkoznak, de nincs még meg a valódi elköteleződés. Nekik is nagyon hasznos a Tudatműhely, ami segít abban is, hogy átlátható legyen, mi zajlik az életükben és felkészülhetnek arra, hogy miben és miért van szükségük oldásra.
Mit tanított rólam? Azt, hogy hol vagyok én, hogy ki vagyok én. Ami egyébként folyamatosan változik, mert folyamatosan dolgozom magamon is.
– Az interjúinkat villámkérdésekkel zárjuk. Csak vágd rá, ami az eszedbe jut! Kávé vagy tea?
– Ez attól függ, hány órakor kérdezed. Reggel kávé, utána tea!
– Reggeli ember vagy éjjeli bagoly?
– Reggeli ember.
– Mi az a szó, amit mostanában túl sokszor használsz?
– Kineziológusként: Tartsd (az izomteszteléshez a karokat)! Az önismeretben egy kifejezés: Tudd magad.
– Egy könyv, amit minden nőnek odaadnál, és miért pont azt?
– Általában azokat a könyveket szeretem, amik építenek és nem érzelmi fájdalommal vannak megtömve, mert szerintem abból már sokaknak elege van. Frances Hodgson Burnett, A titkos kert című regényét nagy szeretettel ajánlom. Nekem nagyon jóleső érzés volt ez a könyv. Arról ír, hogy nehéz helyzetből indulva, építkezve milyen csodák érhetők el, nem csak a kertben, hanem az élethelyzeteinkben is. Bár a történet gyermekekről szól, felnőttek esetében éppúgy előfordulnak a történet szereplőinek akadályai, amiken lehet hatékonyan változtatni.
– Mi az a mondat, amit egy nehéz nap végén jó hallani?
– Annyyyaaaa (és közben jönnek és bújnak!)…
– Kedvenc “visszaránt a jelenbe” eszközöd 1 percben?
– Hasi légzés.
– Ha lenne egy óriásplakátod, mi állna rajta?
– Van egy ajtó a rendelőben, amire a barátnőm festett egy képet. Rajta áll egy mondat: Bármikor újrateremtheted Önmagad!
– Mi az, amit ma már sokkal kevésbé engedsz be az életedbe?
– Játszmák, drámák, lehúzó viselkedés.
– Mi az, amire idén szeretnél több időt adni?
– Természet, nyár, Tudatműhely.
– Mi volt az utolsó dolog, amin hangosan nevettél?
– Leginkább magamon nevetek hatalmasakat, amikor épp felbukkan valami, amivel már megint érdemes lenne dolgozni. Legutóbb az egyik kedves vendégemmel nevettünk hangosan azon, hogy valahogy mindig előjön a maximalizmus kérdése a beszélgetéseink során. Mintha csak körbejárnánk, elengednénk, majd elegánsan visszasétálna az ajtón. Pedig lehet, hogy inkább igényességről van szó! Szeretem ezeket a pillanatokat, mert emlékeztetnek rá: fantasztikus tükrök vagyunk egymásnak. Az önismeret nem mindig komoly, néha kifejezetten felszabadítóan vicces.
