Az érzelmeink természetes és normális részei az életünknek. Reagálunk a világunk külső és a bennünk zajló belső történésekre, az érzelmeink megélése lényünk önkifejezésének egyik eszköze. Azonban korántsem mindegy, hogy az érzelmek uralnak bennünket, vagy mi uraljuk (ami természetesen nem elfojtást jelent) az érzelmeinket. Ha ez előbbi zajlik, az leginkább távolít a megoldásainktól, attól, hogy építkezően haladjunk az életünk – sajátunknak megélt – útján, és sajnos mélyíti a konfliktusainkat.
Mi történik akkor, amikor az érzelmek uralkodnak rajtunk? Ahhoz, hogy ezt egy kicsit jobban megértsük, érdemes megismernünk a „belső gyermek” fogalmát. „Ő” az a részünk, ami a gyermekkorunkban bennünket érő impulzusok lenyomatait őrzi a belső világunkban. A bennünket érő pozitív, támogató hatásokat és a romboló negatív tapasztalások, traumák, bántalmazások lenyomatait is. Ott „él” a mélyben, és bár már fizikai testünk felnőtt, illetve mentális szempontból is felnőttek vagyunk, érzelmi síkon ez a „gyermek” újra és újra felbukkan, és hatással van arra, milyen módon nyilvánulunk meg érzelmileg a különböző élethelyzetekben.
Vannak helyzetek, amikor higgadtan tudunk reagálni, de van, amikor „benyomódik a gomb”, és a kiegyensúlyozottságunk eltűnik, a megoldásfókusz sincs jelen, ehelyett elönt bennünket valamilyen érzelem, amiben kicsit vagy nagyon, de „elveszünk”. Ami igazából ilyenkor – bár csak időszakosan, amíg „vissza nem nyugszunk” – elvész, az a „felnőtt én” részünk, ami képes ok-okozati összefüggéseket átlátni, a megoldást keresni, látni a nagy egészet és a részleteket is – egyszóval az a részünk, amelyik nyugalmi állapotainkban a felnőtt létezésünk gyakori működtetője.
Könnyű belátni, hogy mennyi nehézséget, konfliktust generál és tart fent ez a „gyermek” bennünk, hiszen egy gyermek eszköztárával – az érzelmekkel, mint például a harag, neheztelés, csalódás vagy szomorúság és a többi – vagyunk jelen egy-egy helyzetben. Ezekben az érzelmi kirohanásokban nem közeledünk, hanem inkább távolodunk a megoldástól, megegyezéstől, együttműködéstől, a megbékéléstől. Fontos hangsúlyozni, hogy az érzelmeknek természetesen teljes spektrumukban megvan a maga helye, szerepe, fontossága a világunkban, csak nem mindegy, hogy az érzelem ural, vagy képesek vagyunk kezelni ezeket.
„Belső gyermekünk” a gyermekkorunk negatív lenyomatait „sebekként” őrzi, amelyek részei a tudattalanunkban meglévő hiedelem rendszerünknek. Ez határozza meg, hogy milyen módon viszonyulunk önmagunkhoz és a világunkhoz, – hogy mennyire bízunk magunkban és a világban, becsüljük-e, értékesnek éljük-e meg önmagunkat, akinek helye van a világban, vagy azt érezzük legbelül, nem vagyunk elég jók, nem vagyunk igazán szerethetők, értékesek? Ezen „sebek” mentén reagálunk a bennünket érő helyzetekre, velünk kapcsolódó emberekre is. A felőlük érkező impulzusokat is ezen keresztül érzékeljük, ezáltal teljesen szubjektív a tapasztalásunk.
A gyermeknek ideális módon történő gondoskodásra, törődésre, figyelemre van szüksége ahhoz, hogy testileg, mentálisan és érzelmileg is ideálisan fejlődjön. Ezt többnyire nem kaphattuk meg gyermekkorunkban, és ezek a hiányok a rendszerünkben mélyen most is jelen vannak. A „belső gyermekünk” hordozza őket. Ez gyakorta olyankor bukkan elő, amikor van egy várakozásunk / elvárásunk a világ felé – akár csak tudat alatt hordozzuk őket akár tudatában vagyunk ezeknek -, és ez az ’elvárás’ nem teljesül, amire mi zsigeri módon egy negatív érzelmi reakcióval felelünk, például haraggal, szomorúsággal, csalódottsággal stb..
Elvárásaink irányulhatnak az emberek, az események, jelenségek, tárgyak, működések, történések felé, átszövik a mindennapjainkat. A gond az, hogy a bennünk újra és újra megjelenő negatív érzelmek alacsony energiaszintre visznek bennünket, és a tartósan alacsony energiaszint rombolóan hat a testre is. Ahogy az orvostudomány is vallja, a betegségek nagy része pszichoszomatikus eredetű (psziche – lélek, szoma – test), tehát a lelkivilágunk tartós megbillenése hatással lesz a testünkre, és valamilyen tünet (betegség) formájában jelezni fog.
Ha a kettőt összekötjük, körvonalazódik az a helyzet, hogy az érzelmi világunk, és – mivel ez hatással van a testünkre – a testünk is nagy részben a „bennünk élő gyermek” állapotától függ. Azaz, hogy gyermekkorunkból milyen impulzus lenyomatokat őrzünk.
A jó hír, hogy ezek a lenyomatok, az, hogy milyen hiedelemrendszer él bennünk önmagunkról, hogy milyen szinten van ezáltal az önbecsülésünk, önszeretetünk, önelfogadásunk, ez oldható, változtatható, az önfejlesztő folyamatokban pozitív irányba vihető. Képesek vagyunk megváltoztatni a belső hiedelemrendszerünket önmagunkról szeretetteljessé, elfogadóvá, (ön)bizalomtelivé.
Képesekké válhatunk ebben a folyamatban megtanulni kapcsolódni az érzelmeinkhez, kezelni őket – hogy az élethelyzeteinkben építően, megoldásfókuszúan lehessünk benne – a ’felnőtt én’ részünkből, vagy képesek legyünk meghúzni a határainkat, ha arra van szükség. A belső gyermekhez való empatikus kapcsolódás szükséges ehhez, együttérezve ezzel a gyermekkel, aki annyi mindenen ment keresztül gyermekkorában. Elkezdeni meglátni magunkban azt a nagyszerű gyermeket, aki eredendően hordozza a tisztaságot, ítéletmentességet, kíváncsiságot, nyitottságot az életre, hiszen így született.
A kapcsolódás sokféle módon történhet, könyvek, írásterápiás gyakorlatok, meditációk, egyéni terápiás folyamatok, elvonulások segítségével, ami mindenképpen egy folyamatot alkot, nem néhány kapcsolódási pont eredménye a változás. Szívesen ajánlok két könyvet, amit rendkívül alkalmasnak érzek ebben a témában: John Bradshaw – Hazatérés önmagadhoz, és Stefanie Stahl – A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia.
Szeretettel kívánok ehhez a belső úthoz szívbéli felismeréseket, erős elköteleződést, az ideális támogatást és kitartást. Minden gyermek megérdemli a törődést. A bennünk élő is!
Mátrai Vanda
coach, önismereti tréner
www.matraivanda.hu
