Belül kezdődik a mozdulat – Interjú Simon Renátával a lélekre hangolt mozgásról

Írta: Tóth Kriszta

Mi történik, ha leáll a zene, de a lélek tovább táncol? Simon Renáta négyévesen szeretett bele a balett légiességébe, majd a Győri Balett és a Svéd Királyi Balett színpada után rájött: a legnagyobb taps nem kívülről, hanem belülről érkezik. Így született a Mozdulj a lelkedből! módszer, ahol a koreográfiát már a résztvevők szívdobbanása írja, és ahol a „nem tudok táncolni” kifogás átfordul felszabadult önismereti kalanddá.

A világbajnokból lett „mozdulatolvasó” ma bohócdoktorként is a játékosságra tanít, augusztus 20–22. között pedig Belső Erő – Belső Csend táborba hív minket a budai dombok közé. A TűsarkakONnak mesélt a versenysport kegyetlen őszinteségéről, a test rejtett üzeneteiről, és arról, miért érdemes még ma feltennünk a kedvenc dalunkat – és hagyni, hogy minden sejtünk örömben táncoljon.

– Amikor négyévesen odaléptél Édesanyádhoz, hogy „balerina szeretnék lenni” – mi ragadott akkor meg a mozgásban?

– Anyukám szerint vagy a tv-ben vagy egy újságban láthattam valamilyen balettos képet. Ebben a légiességben egyfajta szabadságot láttam és rengeteg érzelmet. A mostani fejemmel ezt mondanám, hogy valószínűleg ez fogott meg, még ha akkor nem is értettem még ezt az érzést. Volt veled is olyan, hogy láttál valamit vagy valakit és minden sejted „örömben táncolt”, hogy bármi is ez, ez nekem is kell? Na, nekem ilyen volt a tánc. Szerelem első látásra, majd első csinálásra is. 🙂

– A Győri Balettől a Svéd Királyi Balettig – melyik színpadi pillanat volt a legemlékezetesebb, és mit tanított rólad magadnak?

– Sok emlékezetes élményem van, a többség azért, mert ott a színpadon attól a sok extra figyelemtől, amivel a nézők ajándékozzák meg az előadókat – így engem is -, mindig jobban jelen tudtam lenni. Hétköznapi nyelven: jobb verziója voltam önmagamnak. A lábam magasabbra tudtam emelni, eggyel többet tudtam forogni, a nehéz lépéskombináció egyszer csak könnyebbnek tűnt. De persze volt majdnem díszletszétesés, emelésből leesés, majdnem elfelejtettem bemenni akkor, amikor az én részem jött. De talán azt emelném ki egy konkrét példában, amikor a Győri Balettban táncoltam a „Rooster” darab egyik koreográfiájában a főszerepet, és egyszer csak a zene leállt. 21 éves voltam ekkor. És éreztem, hogy a dallam bennem szól tovább, úgyhogy egy pillanatig sem hezitáltam és folytattam a koreográfiát. Utána még az igazgató is megdicsért, nem értettem, hogy miért, hiszen bennem a történet nem állt meg, a lelkem táncolt tovább. Szép élmény volt.

– Világbajnoki cím, balettverseny-győzelmek… Visszanézve milyen belső erőt adott a versenysport, és mitől váltál kívülről „táncosból” belülről „mozdulatolvasóvá”?

– 6 évig sporttáncoltam a balettiskola mellett. Imádtam. Nem a versenyeket, azokat ilyen szempontból sosem szerettem, de sporttáncolni csak úgy tudtam, ha versenyeken is részt vettem. A balettiskolában pedig a tanáraink döntöttek arról, hogy ki képviselje az iskolát, és milyen számmal. Szóval maga a versenyzés nem hajtott. De a tánc, a koreográfia, a csapat, a szép ruhák, mások inspiráló számai azok nagyon. A táncnak ez a része sokszor kegyetlen, igazságtalanság, kemény, frusztráló. Megtanultam, hogy mindenkinek megvan a maga igaza, hogy nem mindig az a legjobb, aki valóban a legjobb, megtanultam tűrni a fájdalmat, feszegetni a határaimat, emelt fővel viselni a kudarcaimat, és „versenylóként” minden erőmet, mindenemet odaadni. De sosem voltam „kifelé” táncoló. Engem a belső munka érdekelt ebben, a belső megélések, nem a technikai megvalósítások. Persze azok is, de nem elsősorban. Egy előadás végén a taps sosem érdekelt, de hogy előtte hogy
vagyok, milyen állapotba kell magam hozni ahhoz, hogy színpadra lépjek, hogy melegítem be a testem és a figyelmem, hogy az előadás közben hogy vagyok igazán, legőszintébben önmagam, az érdekelt mindennél jobban. Szerettem magam amikor táncolhattam, és az
mindegy volt, hogy otthon, vagy a teremben, vagy a színpadon.

Amikor kiköltöztem Svédországba, ott kezdtem el a szabad tánc felfedezését gyakorlatokon keresztül, 22 évesen. Nekem ez mélyebb megértést adott, mint bármilyen terápia vagy önismereti könyv. Szerelmese voltam, még akkor is, amikor nagyon nehéz folyamatokat indított
el egy-egy felismerés. Munka után még este tizenegyig is bent maradtam a terembe, hogy ezzel foglalkozzak. Ekkor még semmilyen célom nem volt vele, csak a felfedezés csodája kerített hatalmába, hogy ki vagyok én? Mi van még bennem? Gyógyultam, és megéléssé varázsoltam a
belső világomat a mozdulataimon keresztül. És miután belülről a saját mozdulataimat „olvasni” tudtam, ezután könnyű volt látni másokét is. Persze emellett, nagyon sokat foglalkoztam az érzelmekkel, azzal, hogy hogy működünk mi emberek, hogy működtetjük a világunkat kívül-belül. De itt született meg – csak akkor még nem tudtam- a saját módszerem a Mozdulj a lelkedből! alapja is.

– Mikor döbbentél rá, hogy a színpad helyett mások önismereti útjának kísérése hív?

– Amikor Debrecenben megtartottam az első szabad táncos foglalkozást, már Mozdulj a lelkedből! név alatt, ott vált számomra világossá, hogy amennyire én a szerelmese voltam és vagyok a mozgáson keresztüli önfelfedezésnek, úgy másokat is elkap ugyanez a hév. Ezután minden, mint a kés a vajban, olyan könnyedén vezetett az utam afelé, hogy ezt a módszert kidolgozzam és másokat is vezessek általa. Amint meghirdettem egy foglalkozást, az 1 nap alatt betelt, bármit tartottam, az emberek csak jöttek és kérték a folytatást. Nem terveztem „tanítani” sosem, én az vagyok, aki tanulni szeret… De nem volt mit tenni, erre sodort az élet és ezt is nagyon szeretem csinálni. Minden csoportban, minden egyéni órán, amit másoknak tartok, hála jár át azért a csodáért, amit együtt élhetünk meg.

– Egy mondatban: mit jelent számodra az, hogy lélektánc?

– A lélektánc nekem az, amikor elérsz saját magadhoz a saját táncodon keresztül.

– Miben más a Mozdulj a lelkedből! egy klasszikus táncórához vagy egy verbális terápiához képest?

– Egy klasszikus táncórán technikákat tanulnak a résztvevők, nálunk bár gyakorlatok vannak, mégis teljesen a saját autentikus mozgásukat kell használniuk. Mást ad egy technika és mást ad a saját mozgásunk felfedezése. A szabad mozgásban ott van minden, ami őket valaha érte, testi-lelki szinten. De ott van minden vágy is, lehetőség. Egy verbális terápia, ami szerintem nagyon hasznos és sok esetben nagyon is szükség van rá, de nem helyettesíti a megélést. Nem lehet valamit úgy elengedni, hogy előbb meg sem fogtuk. Kigondolhatjuk, megérthetjük, hogy ááá, ilyen és olyan vagyok, de mivel nem éltük át, nem vált kézzelfogható élménnyé, így nem fogjuk tudni sem megfigyelni a hétköznapjainkban, sem változtatni rajta. Gondolkodni valamiről vagy menni és megcsinálni, az két különböző folyamat. Nálunk megéljük, belemegyünk, áttáncoljuk magunka rajta.

– A TEDx-előadásodban azt idézed: „Szegény ember az, akinek csak annyi mondanivalója van, amit szavakkal el tud mondani.” Mit árul el rólunk a testünk, amit a beszéd nem?

– Igen, az egész TEDx előadásomat erre az idézetre építettem fel, A testünk mindent elárul rólunk. A tartásunk, a tempónk, a sétánk, az autentikus „táncos” mozgásunk. És minél többet táncol valaki, annál mélyebb rétegekhez tud eljutni önmagában. Amikor beszélünk, akkor az
elmék zajának adunk hangot. Sokszor eltakarva saját magunk és mások elől is az igazságot. Van is az a mondás: „A szájával hazudik az ember.” A testével nem tud. Nem tanulta meg. Amíg beszélünk, addig összekeverjük azt, amit kifelé szeretnénk magunkról mutatni (amilyenek lenni szeretnénk), azt, amit gondolunk magunkról, hogy vagyunk (előző impulzusok, vágyak, traumák hatására) azzal, akik valójában vagyunk. Ezeket keverjük és ki sem tudjuk bogozni. A testünk, a mozgásunk pedig azt mutatja, ami van.

– Láttál már depresszióból, testszégyenből kilábaló résztvevőket. Mi a legmeghatóbb „átalakulósztori”, amit kísérhettél?

– Hú, nagyon sok szép történet bontakozott már ki a szemem láttára. Volt, aki nálunk vált nővé. Megtalálta a nőiességét, kibontotta az energiáit, talált párkapcsolatot. Volt olyan, aki egy hosszabb folyamatra jött el úgy, hogy ő nem tud táncolni, mert ő béna. A 3. alkalomtól ezt a hölgyet le sem lehetett állítani, ő lett a mozgáskirálylány. 🙂 Voltak olyanok, akik bizonyos traumák hatására megtanították a testüket, hogy ne érezzenek, nekik olyan szépen sikerült visszatalálni magukhoz. Volt, aki levetette magáról a jókislány, jókisfiú szerepet, és volt, aki meg tudott bocsájtani az erőszakos apjának a halálos ágyán, mielőtt az apja eltávozott az élők sorából. Volt olyan hölgy nálunk, aki tündi-bündi szeretett volna lenni, de hát ő egy amazon volt, hatalmas erővel, és végre letette ezt az álarcot. A legtöbben közelebb kerülnek önmagukhoz, elkezdik felvállalni magukat, beleállnak az erejükbe. Ehhez sok elfojtást, szorongást kell maguk mögött hagyniuk. Szóval pozitív értelemben rengeteg megható pillanat és átalakulás kísérője lehettem.

Ugyanakkor a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy voltak olyan résztvevőink – szerencsére a 9 év alatt csak nagyon kevesen -, akik nem tudták kivenni a módszerből azt, amiért jöttek. Vagy magukban volt túl nagy az ellenállás, vagy felém nem tudott megszületni az a bizalom, vagy én nem találtam hozzájuk a hidat. Akárhogy is, de végső soron itt is igaz, hogy a többségnek való és segít, de van 1-1 ember, akinek ez nem útja.

– Mi a leggyakoribb blokk, amivel hozzád fordulnak, és melyik gyakorlattal szokott a „jégtörés” megtörténni?

– Különböző szorongásokkal, elfojtásokkal, önmaguk erejének visszafogásával találkozom a legtöbbször. Ezeket persze kíséri a megfelelési kényszer, és a perfekcionizmus is. Mivel maga a csomag összetétele, egy ember teljes tartalma mindig más, így nincsen egy jól bevált gyakorlat, ami aztán mindig meghozza a várt változást. De fontos elem, hogy szembesüljön az illető azzal, ami van. Amilyen szinten ez benne van. Ez lehet, hogy enyhébb, mint gondolta, de lehet, hogy sokkal több területen megjelenik az életében, mint képzelte. Ezért is fontos, hogy ne képzeljen semmit, csak élje meg azt, ami van. Majd élje meg azt, ami még benne rejlik, mint lehetőség. Mindenkire máshogy hatnak a gyakorlatok, ez az egyik szépsége ennek az egésznek. Nem kiszámítható, viszont ha figyelünk – ők is, én is -, akkor ki tudjuk venni belőle azt, ami építi őket.

– Aki azt mondja: „Én nem tudok táncolni”, hányszor hallod, és mivel válaszolsz?

– Szerintem ezt minden hónapban hallom legalább egyszer, és a válaszom, hogy nem is kell tudni. Nem a táncról alkotott elképzelés a lényeg, hanem a saját tested és a saját mozgásod. Különben is, mi a tánc egyáltalán?

– Idén augusztus 20–22. között a Petneházy Aparthotelben tartjátok a háromnapos tábort. Honnan jött a csend és a mozgás párosítása?

– A csend nem csupán a hang hiányát jelenti, hanem egy mélyebb, belső állapotot is, amely lehetővé teszi számunkra, hogy kapcsolatba lépjünk a saját lelkünkkel. Számos tudományos kutatás is alátámasztja, hogy a csend jótékony hatással van a mentális és fizikai egészségre. A mozgás és a csend közötti kapcsolat különösen érdekes, hiszen mindkét elem képes elősegíteni a személyes fejlődést, de más-más módon. A közös bennük az, hogy segítik meghallani azt a „suttogást” amit a testünk és a lelkünk üzen a zajos hétköznapokban. Ráadásul nagyon szeretem, amikor egy megélés, egy felismerés nem ventilálódik kifelé, hanem még van arra tér és idő, hogy senki és semmi ne vonja el a résztvevők figyelmét saját magukról.

– Segíts elképzelni: hogyan néz ki egy nap a táborban a reggeli test- és lélekébresztéstől a napzáró „feldolgozó” beszélgetésig?

– Minden reggel mozgással kezdünk, hogy a fejnehéz hétköznapokból kikerüljünk és beleérezzünk a testünkbe. Átmozgatjuk magunkat fizikálisan, és elkezdjük gyakorolni a befelé figyelést. Gyakorlatok vannak, amik a mostani táborunk témájába vágnak: belső erő – belső csend. Van reggeli, ebéd és vacsora. Természetesen van egy kis szabadidő is pihenni, sétálni, wellnesselni. Este még van egy záró foglalkozás, ahol szintén mozgásos önismereti workshopot tartunk. Másnap pedig elkezdődik a feldolgozó rész Andival, ahol lehetőség van tudatosítani azt, ami történt bennünk a táncunk, mozgásunk során.

– A táborban László Andreával dolgozol együtt. Miben egészítitek ki egymást, és miért jó a résztvevőknek a „kettős vezetés”?

– Én a mozgásos gyakorlatokat teszem bele a közös együttműködésbe, Andi pedig a jól irányzott kérdéseivel és beszélgetős feladatokkal segít feldolgozni a megéléseket. Az a tapasztalatom, hogy így mélyebb megértést tud adni a résztvevőknek, hogy az élményt rögtön egy feldolgozó
szakasz követ.

– Kinek ajánlod leginkább ezt a három napot? Van ideális „első lépés” a Mozdulj a lelkedből! világába?

– Ez a tábor nemcsak egy pihenés vagy egy önismereti program, hanem egy átalakulás lehetősége. Itt nemcsak „tanulni” fogunk, hanem megérezni, megtapasztalni és felszabadítani önmagunkat. A tábor ereje abban rejlik, hogy nemcsak megéled az érzéseidet, hanem segítünk megérteni és tudatosítani is azokat. Megéljük és megértjük, hogy a változás, amelyet létrehozunk, stabillá váljon. 18 éves kortól bárkinek ajánljuk, aki szeretne elmélyülni önmagában. Nemtől, tánctudástól független. Maga a tábor is lehet egy első lépés, de van, aki szeret először valamilyen rövidebb programon részt venni nálunk. Vannak 2 órás foglalkozásaink, 1 naposak, és egymásra épülőek. A weboldalunkon minden program megtalálható (www.mozduljalelkedbol.hu).

– Több mint 30 év tánc, 20 év önismereti út, buddhista és jóga gyakorlatok… Mi most a következő nagy álmod a módszerrel?

– Jajj de jó, hogy ezt kérdezed. A két csodálatos asszisztensemmel: Németh Ágival és Téglásy Nórival sok tervünk van. Más célcsoportokat is tervezünk megszólítani, de ez még egyelőre maradjon a mi titkunk. 🙂 De augusztusban elindul az instruktorképzőnk, mert szeretnénk az országban több városban is jelen lenni. Ezt nagyon várom már!

– Gyakorló bohócdoktorként mit tanultál a játékosságról, amit a felnőttek is visszahozhatnak a mindennapjaikba?

– Milyen alaposan utánam néztél. 🙂 Igen, bohócdoktor is vagyok a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnál. Amit a kórházakban is látok, hogy a gyerekek mellett sokszor a szülőknek többet jelent, hogy egy nagyot tudnak nevetni vagy egy pillanatra újra gyerekek tudnak lenni. A felszabadultságot felejtettük el felnőttként, azt amikor „magunkat elfelejtve” tudtunk még játszani. Ezt a bohócdoktori „tudást” is sokat alkalmazom a módszeremben.

– Ha ma csak egy zeneszám szólhatna egész nap a háttérben, amely megmozgat, melyik lenne az?

– Attól függ melyik nap! Mindennap más vagyok egy kicsit, mindennap más esik jól. De ma Ordinary – Alex Warrentől.

– Nézzünk néhány villámkérdést! 😉 Reggeli rituálé mozgás nélkül?

– Nincs! 😀

– Kedvenc „element” (föld, levegő, tűz, víz) a saját testedben most?

– A tűz dominál most testi és mentális szinten is.

– Három szó, ami 2025-ben legjobban jellemez.

– Átkeretezés, szeretet, megengedés.

– És végül zárásképp: Mit üzensz annak a nőnek, aki ezt az interjút olvasva most gondolkodik először azon, hogy a teste a lelke hangszere is lehet?

– Hogy ne gondolkodj tovább! Menj és táncolj egy jót! Otthon is tudsz, egyedül, csak magadnak, csak azért, mert jólesik, mert felszabadít a korlátaid alól, és mert tágasabbá és boldogabbá tesz, mint mielőtt elkezdted volna. Velünk vagy nélkülünk, de kérlek, ne mondj le magadról. Érző lény vagy, nem csak gondolkodó. Élj!