Van az a film, amit az ember újranéz húsz év után, és nem az jut eszébe, hogy „de retró”, hanem az, hogy „úristen, ez akár ma is készülhetett volna”. Barry Levinson 1997-es szatírája, az Amikor a farok csóválja (Wag the Dog) pont ilyen. Egy amerikai elnök szexbotrányba keveredik, a választás előtt pár nappal, a PR-guruk pedig úgy döntenek: kitalálnak egy háborút, hogy eltereljék a figyelmet. Albánia ellen, mert „úgysem tudja senki, hol van”.
Nehéz ennél direktebb párhuzamot elképzelni a Clinton–Lewinsky-botrány és az azt követő rakétacsapások, bombázások kommunikációs logikájával. A film 1997 decemberében került a mozikba, mindössze egy hónappal azelőtt, hogy 1998 januárjában nyilvánosságra került a Monica Lewinsky-ügy, majd még abban az évben az Egyesült Államok rakétacsapásokat indított Afganisztán és Szudán ellen, később Irakot bombázta, miközben zajlott az impeachmenteljárás (az impeachment lényegében egy „vádemelés” a hatalmon lévő vezető ellen, aminek a végén megfoszthatják hivatalától). Nem csoda, hogy a „wag the dog” kifejezés azóta politikai szleng lett a figyelemelterelő háborúkra.
Egy elnök, egy cserkészlány és egy hollywoodi háború
A film kiindulópontja egyszerű, és annál kellemetlenebb: az Egyesült Államok elnökét két héttel a választás előtt rajtakapják, amint egy tinédzser cserkészlányra „rosszul néz” az Ovális Irodában. A botrány kitörése csak idő kérdése, a Fehér Ház stábja pedig azonnal tudja, hogy a választás elbukhat.
Ekkor lép színre Conrad Brean, a politikai spin doktor (Robert De Niro), akinek egész szakmája arról szól, hogyan kell átkeretezni a valóságot. Brean logikája egyszerű: ha túl nagy a baj, nem magyarázni kell, hanem valami még nagyobb történettel elborítani. Így születik meg a „háború Albániával” ötlete, egy olyan országgal, amelyről az átlag amerikai nagyjából annyit tud, hogy „valahol ott van Európában”.
Hogy az egész hihető legyen, Brean bevon egy hollywoodi producert, Stanley Motsst (Dustin Hoffman). Innentől a politika végképp átvált showműsorrá. Kitalálják a háború narratíváját, megszületnek a klisék: az elnyomott kis ország, a gonosz ellenség, az ártatlan civil áldozatok. Gyártani kell egy ikonikus jelenetet is: így születik meg a videó a menekülő albán kislányról, karjában macskával, romos falak közt, rossz minőségű felvételen. Minden részlet úgy van kitalálva, hogy hasson az amerikai néző érzelmeire.
A valóság ráfordult a filmre: Clinton, rakéták, bombázások
Ha ez csak egy film maradt volna, ma is jó szatírának tartanánk. De a bemutató után a valóság úgy fordult rá, mintha a stáb írta volna a híreket. Az Amikor a farok csóválja 1997 decemberében jelent meg Amerikában, 1998 januárjában pedig napvilágot látott, hogy Bill Clinton elnöknek viszonya volt a Fehér Ház gyakornokával, Monica Lewinskyval.
Az év augusztusában, nem sokkal azután, hogy Kenneth Starr különleges ügyész jelentése köztudottá vált, Clinton elnök rakétacsapásokat rendelt el Afganisztánban – Oszama bin Laden kiképzőtáborai ellen – és a szudáni Al-Shifa gyógyszergyár ellen. A kormányzat szerint terrorizmus elleni akcióról volt szó, kritikusai viszont azonnal a film címével illették a történteket, „wag the dog”-nak, vagyis figyelemelterelő hadműveletnek nevezték.
Nem ért itt véget a párhuzam. Ugyanazon év decemberében, néhány nappal az impeachmentszavazás előtt az Egyesült Államok bombázni kezdte Irakot a Sivatagi Róka hadművelet keretében. 1999 tavaszán pedig jött a koszovói válság és a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásai, miközben a Balkán és Albánia hirtelen tényleg a világ híreinek középpontjába került.
Nyilvánvalóan nem lehet egy az egyben azt állítani, hogy egy hollywoodi film diktálta volna a külpolitikai döntéseket. A valós konfliktusok oka jóval összetettebb. De a közvélemény szemében a kronológia annyira hátborzongatóan egybecsengett a filmbeli mechanizmussal, hogy a „wag the dog” mint politikai metafora azóta is velünk maradt.
Hogyan készül a háború, ha csak a képernyőn létezik?
A film félelmetesen pontosan mutatja be, hogyan épül fel egy mesterséges konfliktus a média szemén keresztül. Nem tankok és térképek szintjén, hanem képekben, dalokban, történetekben. A forgatókönyv legzseniálisabb részei azok az apró ötletek, amelyek ma már a mindennapi politikai kommunikáció kellékei.
Ott van például a már említett menekült kislány, aki a bombázás elől fut egy macskával a karjában. A macska nem véletlen: az egyik stábtag dobja be, hogy kell valami, ami miatt a nézők megsajnálják. Ha jobban belegondolunk, azóta is így épülnek fel a hírek: mindig kell egy konkrét arc, egy konkrét tárgy, egy konkrét szimbólum, ami a komplex geopolitikát egy érzelmi pillanatba sűríti.
Ugyanígy működik az elnök imidzsének átmosása. A filmben kitalálják, hogy a kampányfilmben a frontról hazatérő veterán kabátjával betakar egy remegő öregasszonyt, esőben, éjszaka, repülőtéren, hogy a háttérben lobogjon a zászló. Az egész jelenet egyetlen nagy hollywoodi klisé, és mégis, pontosan így készülnek a valós kampányfotók is.
A koronát a „háborúellenes” sláger teszi fel: egy We Are the World-szerű dal, ami látszólag a békéről szól, valójában azonban a háború narratíváját erősíti. Mert nem a valóságról üzen, hanem arról a forgatókönyvről, amit a PR-csapat írt. Ezt látva nehéz nem arra gondolni, mennyire könnyen vált át a politika ma is show-műsorba: kampánydalok, virális videók, könnyfakasztó riportok formájában.
Mi marad, ha minden csak sztori?
Az Amikor a farok csóválja egyik legkeserűbb vonása, hogy a film végére már szinte senki sem emlékszik, mi is volt az eredeti probléma. A cserkészlány, a zaklatási ügy, a felelősség kérdése elmosódik a háborús díszletek és a médiazaj mögött. Ami megmarad, az az érzés: az elnök „tette a dolgát”, Amerika „összezárt”, a néző pedig megkapta a maga katarzisát.
A valóságban a Clinton–Lewinsky-ügy végül ugyan impeachmenthez, de nem leváltáshoz vezetett. Clinton népszerűsége paradox módon sokáig magas maradt, részben a jó gazdasági helyzet, részben a kommunikációs gépezet miatt. A körülötte zajló külpolitikai akciók – terrorizmus elleni rakétacsapások, Irak-bombázás – pedig mind-mind hozzátették a „cselekvő elnök” képét, akár akartuk, akár nem.
Levinson filmje nem azt állítja, hogy minden háború hazugság, és minden politikai döntés puszta színház. Inkább azt mutatja meg, mennyire sérülékeny a valóságérzékünk egy olyan világban, ahol a történeteket, képeket, dalokat mesterségesen is elő lehet állítani, és ahol egy ügyes producer, egy cinikus spin doktor és egy engedelmes média együtt képesek felülírni, miről gondoljuk azt, hogy „ez a fontos”.
Amikor a narratíva fontosabb, mint a valóság – Ukrajna és a „jó háború” sztorija
A film ma különösen kényelmetlenül aktuálisnak hat, ha az ukrajnai háború médiaképe felől nézzük. Nem az a kérdés, hogy ki melyik oldalon áll, hanem az, hogy mennyire feltűnő a narratívagyártás. A nyugati világban (főleg az amerikai és nyugat-európai nagy hírcsatornákon) hónapokon, éveken át ugyanazt a keretet kaptuk: egyértelműen jó és rossz szereplőkkel, leegyszerűsített morális meseként. Az előző amerikai adminisztráció alatt Ukrajna a demokrácia végváraként jelent meg, ahol „a szabadságért harcolunk”, és ahol minden katonai, pénzügyi vagy geopolitikai lépés automatikusan a „jó ügy” része lett, még akkor is, ha a részletekről, a korrupcióról, az eszkaláció kockázatairól vagy a béketárgyalások esélyéről alig esett szó.
Ugyanaz a háború közben teljesen más képet festett orosz állami médiában, alternatív nyugati csatornákon, vagy olyan kelet-közép-európai közegben, ahol az embereknek történelmi tapasztalatuk van arról, milyen az, amikor nagyhatalmi játszmák sakktábláján csak gyalog vagy. Egyik oldal „civilizációs védőbástyáról”, a másik „proxyháborúról” beszél. A néző pedig, akárcsak a filmben, sokszor csak a kész, érzelmekre játszó forgatókönyveket kapja háborús hőstörténetekkel, ikonikus fotókkal, gondosan felépített beszédekkel, PR-szakemberek által csomagolt vezérfigurákkal.
Minél nagyobb a tét – energiapiac, fegyveripar, geopolitikai befolyás, pénzügyi rendszerek stabilitása –, annál inkább látszik: nem a hétköznapi ember sorsa írja a történetet, hanem hatalmas gazdasági és politikai érdekcsoportok. A „mélyállam”, a biztonsági és titkosszolgálati hálózatok, a globális iparágak és lobbik nagyon is jelen vannak, csak sosem ők állnak a kamerák előtt. A fronton meghaló katona, a befogadó ország inflációval küzdő lakója, a lerombolt városból menekülő család, ők a díszletek között mozognak, miközben a forgatókönyvet máshol írják.
Két híradó, két univerzum és köztük mi
Ha egy este egymás után végignézed különböző csatornák híradóit – mondjuk egy nagy amerikai mainstream adót, egy orosz állami csatornát, egy nyugat-európai köztévét, egy kelet-európai kereskedelmi és egy kelet-európai állami csatornát – tényleg olyan, mintha univerzumot váltanál. Ugyanazok a dátumok, ugyanazok az események, de máshogy vágott képsorok, teljesen eltérő hangsúlyok, más szavak: felszabadítás vagy megszállás, önvédelem vagy agresszió, békekezdeményezés vagy árulás. Minden oldal azt állítja: „mi csak az igazságot mutatjuk”.
És ez az, ahol az Amikor a farok csóválja nagyon pontosan fejbe kólint. Nem azt mondja, hogy semmi sem igaz. Azt mutatja meg, milyen félelmetesen könnyű keretezni a valóságot. Ugyanarra az eseményre ráhúzni egy érzelmi narratívát, hőst, áldozatot és főgonoszt gyártani, addig forgatni a kamerát, amíg a kép bele nem illik az előre megírt forgatókönyvbe. És mindezt profin, zenével, szlogennel, könnyezős riportokkal, „független szakértőkkel” megtámogatva.
A film Clinton és Lewinsky idején még csak játékosan cinikusnak tűnt: jó, jó, persze, a PR-gépezet eltakarja az elnök botrányát egy kis „háborús show-val”. Ma, amikor a világszintű konfliktusok, a háborúk, az energiaválság, a migráció vagy épp az identitáspolitika mögött is ugyanazt a narratívagyártást látjuk, sokkal kevésbé vicces. A tét nem (csak) egy-egy újraválasztási kampány, hanem országok sorsa, kontinensek stabilitása, emberek millióinak élete.
És pont ezért lenne fontos, hogy nézőként, olvasóként ne elégedjünk meg egyetlen „valósággal”. Hogy észrevegyük, amikor ugyanarra az eseményre két teljesen eltérő történet épül, és feltegyük a legkellemetlenebb kérdést: melyik kinek és miért áll az érdekében? Mert amíg csak az egyik verzióban hiszünk, addig a farok csóválja a kutyát, és nem vesszük észre, kié valójában az a kéz, amelyik a farkat rángatja.
