Driving Home for Christmas. Évtizedek óta ez a dal jelenti sokaknak azt a pillanatot, amikor végre hazafelé indulnak az ünnepekre. Mostantól egészen máshogy fog szólni. Életének 75. évében elhunyt Chris Rea brit énekes-dalszerző, gitáros, a The Road to Hell, az Auberge és a Driving Home for Christmas szerzője. Családja közlése szerint rövid lefolyású betegség után, szerettei körében hunyt el.
A Middlesbrough-ból indult, rekedtes hangú férfi öt évtizeden át volt jelen a pop- és blueszenében, 25 stúdióalbumot adott ki, és több mint 40 millió lemezt adott el világszerte. Nem harsány sztár volt, inkább csendes, makacsul dolgozó muzsikus. Azok közé tartozott, akiket a nagyközönség sokáig csak egy-két sláger alapján ismert, miközben a zenészek körében már régen „zenészek zenészének” számított.
Fagylaltos fiúból bluesgitáros
Chris Rea 1951-ben született Middlesbrough-ban, egy olasz–ír gyökerű, hétgyermekes családban. Édesapja, egy Calabriából bevándorolt férfi fagylaltozót és kávézót üzemeltetett, Chris pedig gyerekként a családi üzletben dolgozott. Ez volt az első terepe annak, hogy figyelje az embereket, a történeteiket, a hangulatukat. Sokáig újságírónak készült, a zene viszonylag későn talált rá: húszas évei elején vette meg az első gitárját, és autodidakta módon tanult meg játszani rajta.
Korán beszippantotta az amerikai blues: olyan legendák hatottak rá, mint Charlie Patton, Muddy Waters vagy B.B. King. Először helyi zenekarokhoz csatlakozott – játszott a Magdalene-ben, majd a Beautiful Losersben –, itt kezdett dalokat írni, és néha énekelni is. A szétesett bandák után végül menedzsere biztatta arra, hogy szólókarrierbe kezdjen.
1978-ban jelent meg debütáló albuma, a Whatever Happened to Benny Santini?. A lemezről a Fool (If You Think It’s Over) váratlanul nagy siker lett az Egyesült Államokban: felkerült a Billboard Hot 100 listára, és Grammy-jelölést hozott neki legjobb új előadó kategóriában.
Az aszfalt költője: The Road to Hell és a nagy évek
Rea a nyolcvanas évekre találta meg igazán a saját hangját. Rekedtes, füstös orgánuma, lassan hömpölygő dallamai és jellegzetes slide-gitárjátéka különleges elegyet alkottak: egyszerre volt melankolikus és nagyon fizikai, autózós zene. Olyan dalokban, mint az I Can Hear Your Heartbeat, a Josephine vagy az On the Beach, ott van a végtelen országutak, a tengerparti éjszakák, a benzingőz és a csendes magány hangulata.
1989-ben jött el pályája csúcspontja: a The Road to Hell album. A lemez az Egyesült Királyság albumlistájának első helyén landolt, és sokak szerint az egész korszak egyik legfontosabb brit lemeze lett. A címadó dal – a túlzsúfolt autópályák, a fogyasztói társadalom és a szorongó kisember allegóriája – egyszerre szólt a mindennapi dugókról és a kor lelki állapotáról.
A kilencvenes évek elején az Auberge vitte tovább ezt a hangulatot, immár egy kék cabriolet és vidéki vendégfogadók világába. A borítókon is feltűntek az autók, nem véletlenül: Rea szenvedélyes autó- és autóverseny-rajongó volt, 1993-ban vendégpilótaként a British Touring Car Championship egyik futamán is elindult.
Egy dal, ami minden karácsonykor hazavisz: Driving Home for Christmas
A világ azonban valószínűleg örökre a karácsony slágerével fogja összekötni a nevét. A Driving Home for Christmas története pontosan olyan, mint amilyennek hangzik: dugóban született. A hetvenes évek végén Rea anyagilag padlón volt, menedzsere otthagyta, és épp nem volt se pénze, se jogosítványa. Felesége, Joan – akkori barátnője – lement érte Londonba a kis Minijével, hogy karácsonyra hazahozza Middlesbrough-ba.
Hosszú, lassú sorokban araszoltak hazafelé a hóesésben, körülöttük feszült, fáradt autósok álltak a dugóban. Rea elkezdett játszani a gondolattal: „mi járhat ezeknek az embereknek a fejében?”, és egy noteszbe fel-feljegyezte a sorokat. Így született meg a Driving home for Christmas… első verziója egy munkanélküli zenész jegyzeteiből, a felesége autójának anyósülésén.
A dalt először 1986-ban egy kislemez B-oldalaként vették fel, majd 1988-ban újra hangszerelte és kiadta. Nem lett azonnal óriási sláger, inkább lassan nőtt kultikus kedvenccé, aztán egyre több rádió, televízió és reklámkampány fedezte fel magának. Ma már minden decemberben visszatér a toplistákra, reklámokhoz, filmekhez használják, és becslések szerint évente nagyjából 200 ezer font jogdíjat termel. Rea egyik legbiztosabb bevételi forrása lett.
Nekünk, nézőknek pedig valami mást adott: azt az érzést, amikor az ember tényleg hazafelé tart. Nem a csillogó plázákhoz, hanem egy kivilágított panelablakhoz, egy családi ház konyhájához, a „hazamegyek, akármi is volt az évben” megkönnyebbüléséhez.
Betegség, túlélés, új korszak
A 2000-es évek elején drámai fordulatot vett az élete: hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak nála, komoly műtéten esett át, eltávolították a hasnyálmirigye egy részét és az epehólyagját is. Bár felépült, a betegség utáni élet már nem volt ugyanaz. A kezelések mellékhatásai és a cukorbetegség végigkísérték későbbi éveit, többször is arról beszélt, hogy a halál közelsége átírta, mennyire gondolja komolyan a sztárságot.
1990 után egyre inkább a saját művészi rögeszméit követte: bluesgyökereit kutatta, hosszú konceptlemezeket, projektsorozatokat készített. 2005-ben például megjelent a Blue Guitars című 11 lemezes (!) boxset, amelyben saját festményei illusztrálták a különböző blueskorszakokról szóló zenéket. A „csináld, ami érdekel, még ha nem is slágerlistakompatibilis” hozzáállás tiszteletreméltó, de fizikailag egyre nagyobb áldozatot követelt.
2016-ban turné közben, egy oxfordi koncerten a színpadon lett rosszul. Később kiderült, hogy stroke-ot kapott. Beszéde, mozgása is sérült, de nem adta fel, kisebb intenzitással ugyan, de folytatta a munkát. 2019-ben még új albumot is megjelentetett (One Fine Day), és ugyan többször is búcsúturnéként hirdetett koncertkörutakat, valójában sosem szakadt el teljesen a színpadtól.
Csendes családi élet, autók és festmények
Rea szerelmi története legalább annyira hétköznapi, mint amennyire rendkívüli a karrierje. Feleségét, Joant tinédzserként ismerte meg, és egész életében mellette maradt. 1980-ban házasodtak össze, két lányuk született, Julia és Josephine. Utóbbi nevét viseli az egyik legismertebb szerelmes dala is.
A családot szigorúan óvta a reflektorfénytől. Anglia különböző pontjain, majd egy csendes, vidéki berkshire-i otthonban éltek, ahol a ház körül egyszerre voltak jelen a gitárok, a festőállványok és a sportkocsik. Rea szenvedélyesen szerette az autókat – különösen az olasz márkákat –, festményeinek egy része is Ferrari-témájú volt, La Passione című képgyűjteményét 2022-ben árverezték el.
A pénzhez – a mai celebszokásokhoz képest – meglehetősen józanul viszonyult. A 2020-as évek elején eladta életműve jelentős részének jogait a BMG kiadónak, hogy biztosítsa családja jövőjét, ő pedig visszavonultan, viszonylag nyugodtan élhessen tovább. Ha nem lett volna világsztár, valószínűleg akkor is ugyanott ült volna egy csésze kávé mellett, nézett volna ki az ablakon, és dalt írt volna arról, amit lát.
Mit jelentett nekünk Chris Rea?
Magyar fülnek Chris Rea egyet jelent azzal, ahogy az ember decemberben ül az autóban, a szélvédőn párás ívet rajzol a lehelet, a rádióban megszólal az első zongorafutam, és egyszerre kicsit könnyebb lesz elviselni a sötétet. De ugyanígy hozzátartozik a balatoni naplementékhez, az éjszakai hazavezetéshez, a Road to Hell alatti kormánydoboláshoz, az On the Beach alatt letolt nyári autópálya-kilométerekhez.
Nem volt különösebben hangos figura. Nem állt a botrányok középpontjában, nem épített magának harsány közösségimédia-képet. Inkább zenélt. A hangja, a szövegei és a gitárja beszéltek helyette. És talán épp ezért tudott ilyen mélyen beépülni az emberek hétköznapjaiba: nem akart több lenni annál, aki volt, egy férfinál, aki dolgozik, hazamegy, néha eltéved az aszfalton, néha túléli a rákot, néha elromlik a szíve, de mindig van még egy dal, amit megírhat.
Mostantól, amikor megszólal a rádióban, hogy Driving home for Christmas…, kicsit más lesz a hangsúly. De ha valamit biztosan szeretne, az valószínűleg az, hogy ugyanúgy énekeljük vele a sort, ahogy eddig:
„I’m driving home for Christmas…
Oh, I can’t wait to see those faces.”
