Életének 83. évében, január 2-án elhunyt Kiss Benedek Kossuth-díjas költő, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Halálhírét az MMA és családja erősítette meg, a testület saját halottjának tekinti. Egy olyan alkotó ment el, aki egyszerre volt „kunsági parasztfiú”, városi értelmiségi, borász, fordító és makacsul önálló lírai hang. Az a fajta csendes nagy ember, aki sosem tolakodott, mégis beleírta magát a magyar költészet történetébe.
Akasztótól a Kilencek nemzedékéig
Kiss Benedek 1943. március 19-én született Akasztón, egy Kiskunságba ágyazott, egyszerű családban. Gyerekkorát a sík táj, a föld szaga, a szőlők és a falusi élet ritmusa határozta meg – ez a háttér később újra és újra visszaköszönt verseinek képeiben. Általános iskolába szülőfalujában járt, majd Kalocsán, a Szent István Gimnáziumban érettségizett, innen vezetett az útja Budapestre.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar–népművelés szakon tanult, 1967-ben szerzett diplomát. Egyetemistaként tartozott ahhoz a legendás nemzedékhez, amelyet egyszerűen csak a Kilencekként szokás emlegetni. Fiatal költők csoportja voltak, akik a hatvanas évek Magyarországán új hangon, bátran, a saját valóságukból próbáltak beszélni. Elsőként az Elérhetetlen föld című, 1969-ben megjelent antológiában mutatkozott be, ugyanebben az évben szerepelt a Költők egymás közt kötetben is.
Diploma után pár évig nevelőtanárként dolgozott, majd 1969-től szellemi szabadfoglalkozású író és műfordító lett. Első önálló kötete, a Gazdátlan évszak 1970-ben jelent meg a Móra Kiadónál, Kormos István szerkesztésében. Ez indította el azt a pályát, amelyen aztán több mint harminc verseskönyv és számtalan fordítás született.
A hétköznapok és a metafizika költője
Kiss Benedek verseiben különös elegyet alkotott a Kiskunság konkrét, tapintható világa és a lét nagy, nehezen megfogható kérdései. Kritikusa, Ködöböcz Gábor szerint „lét- és fényszerelmes” költő volt: egyszerre vonzották a hétköznapok apró realitásai és az időn, mulandóságon túli távlatok.
Költészetében gyakran tért vissza a tájhoz, a széljáráshoz, a földhöz, a szőlőhöz, miközben nagyon is mai kérdésekről beszélt: elmagányosodásról, veszteségekről, hitről és hitvesztésről, arról, hogyan lehet embernek maradni egy széthulló világban. A plasztikus, érzéki képek mögött mindig ott lüktetett valami mélyebb nyugtalanság: a halál közelsége, a történelmi és személyes traumák, a gyász, amelyet mégis megpróbált szelíd humorral és derűvel ellensúlyozni.
Nem szerette a hangos nyilvánosságot, ritkán szerepelt, inkább a műveiben volt jelen. A Holnap Kiadónál 2010-ben megjelent Utak keresztje című vastag kötetben 1962 és 2009 között született verseit gyűjtötte egybe. Ez lett a pálya nagy, összegző állomása. Két évvel később a Széphalom Könyvműhelynél jelent meg a Napi gyász, napi vigasz, amelynek már a címe is jelzi, milyen terepen mozgott legotthonosabban: a mindennapi veszteségek és az ugyanilyen mindennapi remények finom egyensúlyán.
A Szent György-hegy gazdája
A nyolcvanas évek második felétől Kiss Benedek tudatosan kettős életet élt: az íróság mellé őstermelőként szőlészetet és borászatot vállalt. A Szent György-hegyen gazdálkodott, szőlőt művelt, bort készített. Részben kiegészítendő az írói jövedelmet, de láthatóan szerelemből is. Amíg egészsége engedte, ott dolgozott a hegyen; a munka ritmusa és a természettel való közvetlen kapcsolat mélyen beépült késői költészetébe.
Nem volt póz, hogy földközeli maradt: valóban két kézzel fogta a kapanyelet és a tollat is. Ez a kettősség – paraszti gyökerek és magas költészet – tette a hangját olyan különlegesen magyarossá: egyszerre ismerős a falusi udvarokról, és otthonosan mozog az európai líra nagy tradíciói között.
A természet nála sosem puszta díszlet. A szőlősorok, a madarak röpte, az évszakok váltakozása mind-mind erkölcsi és létfilozófiai kérdések metaforái lettek. A Szent György-hegy így vált második otthonává, és egyben költői mitológiájának központi tájává.
A műfordító: Bolgár versek magyarul
Kiss Benedek nemcsak saját verseivel, hanem fordításaival is gazdagította a magyar irodalmat. Többször járt Bulgáriában, és idővel a bolgár költészet egyik legavatottabb magyar tolmácsa lett. Fordításai mögött nemcsak nyelvi tudás, hanem mély kulturális kíváncsiság és rokonszenv húzódott: kereste azokat a hangokat, akikben ugyanaz a föld- és létközeliség szólal meg, amit saját költészetében is fontosnak tartott.
A fordítói munka kölcsönhatásban állt saját lírájával: miközben nagy figyelemmel fordította a bolgár költőket, a saját hangja is finomodott, ritmusa, képrendszere gazdagodott. Sokat tett azért, hogy a magyar olvasó ne csak a „nagy” nyugati irodalmakat, hanem a kevésbé ismert kelet-európai hangokat is meghallja.
Díjak, elismerések, közösségek
Kiss Benedek életművét itthon számos rangos elismeréssel méltatták. Kétszer kapott József Attila-díjat (1979-ben és 1999-ben), 1987-ben a Bolgár Népköztársaság Kulturális Bizottságának kitüntető oklevelét vehette át, 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. 2014-ben elnyerte a Magyarország Babérkoszorúja díjat, 2018-ban pedig a Kossuth-díjat – ez lett hosszú pályájának hivatalos csúcspontja.
1972-től volt a Magyar Írószövetség tagja, 1974 és 2009 között a választmányban is dolgozott, 2019 óta a testület örökös tagjaként tartották számon. A Magyar Művészeti Akadémiához 2007-ben csatlakozott, előbb az egyesülethez, majd 2011-től már az MMA köztestület rendes tagjaként. Az akadémia Közelképek írókról sorozatában 2014-ben jelent meg Ködöböcz Gábor monográfiája róla, amely egy egész nemzedék számára rendezte és értelmezte Kiss Benedek helyét a magyar líratörténetben.
Egy halk szavú, konokul hűséges hang
Kiss Benedek nem tartozott a „sztárköltők” közé, nem foglalta el harsányan a nyilvánosság tereit. Inkább a lapok hasábjain, a könyvek között, a szőlősorok között volt jelen. Olyan alkotó volt, aki kitartóan, évtizedeken át ugyanazokhoz az alapvető kérdésekhez tért vissza: hogyan lehet méltósággal élni, gyászolni, szeretni, megöregedni, miközben az ember körül változik a rendszer, a világ, a nyelv.
Versei azokhoz szólnak, akik még hisznek abban, hogy a líra lehet egyszerre egyszerű és mély, földszagú és metafizikus. Akiknek fontos, hogy valaki a saját anyaföldjéből kiindulva, csendes, következetes hangon beszéljen az univerzálisról.
Most, hogy elment, a könyvek maradnak: a Gazdátlan évszak, az Utak keresztje, a Napi gyász, napi vigasz és a többi kötet. És velük együtt az a különös, kissé szelíd, kissé szikár, nagyon magyar hang, amelyben benne van a Kiskunság pora, a Szent György-hegy szélcsendje, és egy egész emberöltőnyi gondolkodás az életről és a halálról.
Minek nekem már távolságok?
Kiss Benedek verse
Minek nekem már a tér –
csak a jövő idő hibádzik
négyszög szobám peremén,
ahol szemem a múltban ázik.
Minek nekem a távolságok,
kilométerek, határkövek,
mikor én székemből messzebb látok,
s logikám végtelen időket követ.
De a holnap, a másnapi holnap
ki tudja, megadatik-e még,
vághatok-e neki ezer dolgomnak,
mik tartozásként törnek elém.
Jaj, mert sok még az én adósságom,
mit csak a jövőmmel törleszthetek.
S tudom a véget, ha nem is várom,
s addig, ahogy Isten engedi,
teszek még, valamit teszek.
Minek nekem már a tér –
csak a még eljövő holnap hibádzik,
míg az lehetek, ki voltam: az „én”,
ki helyett nem jöhet már soha
egy ugyanolyan „másik”.
