Könnyű dolga van az emlékezetnek, ha egy régi Neoton-sláger szól a rádióban. Az ember hajlamos elfelejteni, hogy ami ma fülbemászó retró, az a szüleinknek és a valódi, megalkuvásra képtelen művészeknek a fojtogató valóság volt.
Mező Gábor legújabb, A szárnyszegő – Erdős Péter és a szabadság vándorai című kötete pontosan erről a korszakról beszél, és oda teszi a kádári popvilágot, ahová való: le a földre, a hamis glória nélkül.
A zseni álarca mögött: a pártállami kiváltságosok hálózata
A kulturális elit évtizedeken át úgy mutatta be Erdős Pétert, mint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat dörzsölt, de szerethető popcézárát, aki egymaga felvirágoztatta a hazai könnyűzenét. A valóság ennél sokkal ridegebb: Erdős nem a tehetsége, hanem a diktatúra által biztosított korlátlan, élet-halál feletti hatalma miatt vált megkerülhetetlenné.
A kötet pontosan bemutatja, hogyan lett a kommunista propagandistából a „három t” (támogatott, tűrt, tiltott) rendszerének rettegett végrehajtója.
Erdős és a hozzá hasonlók nem a semmiből, és végképp nem a piac törvényei szerint építettek birodalmat. Mögöttük ott állt a teljes pártállami gépezet, a politikai rendőrség, és az a pártvezetés, amely eldöntötte, kiből lehet sztár, és kit kell elnémítani. Az úgynevezett „menedzseri sikerek” mögött valójában egy zárt, kiváltságos kaszt állt, amely a befolyását a rendszerváltás után is gondosan átmentette.
A Neoton-projekt: exportáru és belső hálózat
Erdős Péter udvarának abszolút középpontjában a Neoton Família állt. Miközben a fősodratú emlékezet máig úgy kezeli a zenekart, mint az egyetlen olyan hazai formációt, amely képes volt külföldön is áttörést elérni, Mező Gábor könyve rávilágít a csillogás mögötti politikai és gazdasági háttérre.
A Neoton nem a piaci igények miatt kapott zöld utat a nemzetközi porondon, hanem azért, mert a pártállam kiemelt exporttermékként és valutabehozatali forrásként tekintett rájuk.
Míg a konkurens hazai zenekarok elől elzárták a külföldi bemutatkozás lehetőségét, addig a Neoton mögé Erdős a Hanglemezgyár szinte teljes anyagi és diplomáciai arzenálját felsorakoztatta. Ennek a kivételezett pozíciónak azonban komoly ára volt: a zenekar tagjainak teljes mértékben alá kellett vetniük magukat a popcézár személyes és politikai akaratának. A Neoton sikere valójában egy mesterségesen fenntartott monopólium diadala volt, amely elszívta a levegőt és a nyersanyagot mindenki más elől.
Karrierek a süllyesztőben: Cserháti tragédiája és a Piramis megtörése
Míg a kegyeltek külföldi turnékra járhattak és dőzsölhettek a jogdíjakban, addig a megalkuvásra képtelen zenészeknek a periféria, az egzisztenciális ellehetetlenítés vagy a lassú elsorvadás jutott.
Gondoljunk Cserháti Zsuzsára, akinek csodálatos, világklasszis karrierjét éppen ez a rendszer törte ketté, mert nem volt hajlandó beállni a sorba, vagy vokalistaként háttérbe húzódni a popcézár aktuális kedvence, Csepregi Éva mögött.
De a kötet ennél is tovább megy, és bemutatja a korszak legnépszerűbb formációinak módszeres szétverését is. Kevesen tudják például, hogy a hetvenes évek végén országos hisztériát kiváltó Piramis zenekar megregulázására hogyan használta fel Erdős a politikai rendőrséget és a sajtót. Amikor Som Lajosék túl naggyá és nehezen kezelhetővé váltak a hatalom számára, egy külföldi turnéról hazatérve előszedték az állítólagos arany- és valutacsempészet ügyeiket. A pártállami gépezet lejárató kampányt indított, Erdős pedig a sajtóban személyesen irányította a zenekar morális megsemmisítését, hogy a helyükre a saját, sokkal simulékonyabb kedvenceit pozicionálhassa.
Kubai dollárok és a lenyúlt gázsik: a KFT esete
Akit nem lehetett betörni, azt gazdaságilag véreztették ki. A szárnyszegő egyik legbeszédesebb története a KFT zenekar kubai turnéja.
Laár Andrásék abban a hiszemben utaztak Havannába, hogy egy baráti, kulturális csereprogramban vesznek részt. A valóságban a kádári menedzsment komoly dollárokért közvetítette ki őket a kubai szervezőknek. A zenészek ebből a pénzből szinte semmit sem láttak: miközben ők napi pár dolláros zsebpénzen tengődtek, a fellépéseikért járó fellépési díjat az Interkoncert és a Hanglemezgyár tisztviselői egyszerűen zsebre tették és hazautalták.
A rendszer így működött: a tehetséget kiszipolyozták, a hasznot pedig a pártállami elit és a hozzájuk hű káderek fölözték le.
A múltat nem elfelejteni, hanem a helyére kell tenni
Mező Gábor könyve azért fontos mérföldkő a történelmi tisztánlátásban, mert nem ragad meg az olcsó leleplezések szintjén. Nem az a fő kérdés, hogy ki volt ügynök – hiszen sokszor maguk az áldozatok is beszervezési kísérletek hálójában vergődtek –, hanem az, hogy kikhez futottak be a jelentések. Kik irányították ezt a gépezetet, és kik voltak azok a gátlástalan figurák, akik a hatalom mámorában tönkretették mások életét?
Különös, szinte sorsszerű fintora az életnek, hogy a szerző kutatói indulását a 2021-ben elhunyt Hankiss Ágnes mentorálta. Ő maga Erdős Péter lányaként született, ám egész életében tisztességes, elkötelezett antikommunistaként dolgozott a múlt feltárásán. Ez a kontraszt is bizonyítja: a családi örökségből ki lehet lépni, a múlt bűneivel szembe lehet – és szembe is kell – nézni.
Amikor a mai napig a képernyőről vagy a kulturális élet élvonalából oktatnak minket a pártállami elit máig átmentett ikonjai és azok örökösei – a Kepesek, a Gesztik vagy a Kajdik –, ne feledjük el, honnan indultak. Ők annak a rendszernek a kiváltságait élvezték, amely a szüleink generációját elnémította, a tehetséges művészeket pedig tönkretette.
Mező Gábor könyve pontosan ezért nélkülözhetetlen olvasmány. Segít tisztán látni a csillogó díszletek mögötti valóságot, és emlékeztet arra, hogy a múlt elhallgatott bűneivel való szembenézés nem politikai csatározás, hanem a tisztesség legkisebb közös többszöröse.
