Etikettszabályok: Számítanak még? – Beszélgetés dr. Hegedüs Lorettával

Gondolkodtál már azon, hogy a testtartásod, a kézfogásod vagy épp egy apró gesztusod milyen hatással van másokra? Vajon mennyit számít az illem és etikett a mindennapokban, és tényleg elavultnak számítanak-e ezek a szabályok a mai világban?

Dr. Hegedüs Loretta nemcsak jogászként, hanem viselkedés- és megjelenéskultúra oktatóként is a helyes viselkedés, az önazonos elegancia és a magabiztos fellépés fontosságát hirdeti. A hamarosan induló kurzusa kapcsán beszélgettünk vele arról, hogyan vált szenvedélyévé az etikett, miért tartja fontosnak ennek átadását, és milyen apró változtatásokkal tehetjük mi is kifinomultabbá és magabiztosabbá a megjelenésünket.

Ez nem egy merev szabályokkal teli világ, hanem egy olyan szemléletmód, amely könnyebbé és természetesebbé teszi az emberi kapcsolódásokat. Loretta saját történetein, tapasztalatain keresztül mutatja meg, hogyan érhetjük el, hogy az első benyomás valóban rólunk szóljon – és ne rólunk alkotott előítéletekről.

– Talán te is ismered azt a liftes kommunikációs „trükköt”, hogyan tudjuk magunkat bemutatni mindössze egy liftnyi út, kvázi maximum egy perc alatt. Ha mi most épp ebben a liftben lennénk, mit mondanál, ki is az a Hegedüs Loretta, hogyan mutatkoznál be?

– Legszívesebben csak annyit mondanék, hogy szervusz, Hegedüs Loretta. Onnantól kezdve, hogy elkezdem ezt konkretizálni, például hogy jogász vagyok, rögtön akaratodon kívül elkezdenél beletenni egy dobozba, abba amit eddigi életed során a jogász társadalomról alakítottál ki, míg ha mondjuk azt mondom, hogy pilates oktatóként tevékenykedem, megint teljesen más irányba kezdenének cikázni a gondolataid. Sokkal jobban szeretem, ha magántalálkozók alkalmával minél később derül ki a másik ember foglalkozása. Amíg ez rejtve marad, addig sokkal jobban befogadó az ember a másikra és később kezd el kategorizálni, később emeli be az esetleges előítéleteit, saját addigi megéléseit. Szóval visszatérve a kérdésre csak a nevemet mondanám, és inkább megkérdezném, hogy te mi járatban, vagy kiemelnék rólad valami részletet, ami megfogta a figyelmem.

– Mindig is ilyen pályán képzelted el magad vagy teljesen máshonnan indultál? Kislányként mi szerettél volna lenni?

– Érdekes kérdés a pályaválasztás. Nagyon nehéz 18 évesen eldönteni, hogy mivel szeretnénk foglalkozni egy életen keresztül, hiszen akkor még alig tudunk valamit a világról. Mindig is irigyeltem azokat, akik már kiskoruktól tudták, hogy mik akarnak lenni, erős víziójuk volt, hogy orvos, villamosvezető vagy éppen tanító néni lesz belőlük, és soha nem kérdőjelezték meg magukat, hogy vajon jó döntést hoztak-e?

Én egy csendes, visszahúzódó kislány voltam, aki arról álmodozott magában, hogy festőművésznő, állatorvos vagy épp divattervező lesz, de a szüleim igyekeztek nagy hangsúlyt fektetni a tanulmányaimra és tudományos pályára terelni, így humán beállítódásom révén végül a jogi pálya mellett döntöttem. Jogászként problémákat kell megoldani a jogszabályok adta keretek között, de ahhoz, hogy ezen a terepen jól kiigazodj és jól boldogulj, a szabályok ismeretén túl kreatívnak és találékonynak is kell lenned.

– Amikor az emberek meghallják azt a szót, hogy „etikett”, sokan egyből valami szigorú, merev szabályrendszerre gondolnak. Te hogyan magyaráznád el valakinek, aki azt mondja, hogy „ó, ez már nem is számít”?

– Victoria Turk definiciójával magyaráznám a legegyszerűbben, e szerint az etikett egy közösséget összetartó erő, ami lehetővé teszi, hogy könnyedén kommunikáljunk egymással, félreértések nélkül vagy anélkül, hogy megbántanánk a másikat. Segít elkerülni a kellemetlen helyzeteket és tiszteletet mutatni mások felé, miközben magunkat is a legkedvezőbb színben tüntetjük fel. Egyébként az illemnek és a jognak is van egy közös metszete. Gondoljunk például a jobbra tartás szabályára, ami az etikettből gyűrűzött át a jogrendszerbe. Vagy a szeméremsértésre. Nem illik meztelenül megjelenni közterületen, de erre a jog is reagál és a büntető törvénykönyvben vétségnek minősíti a szeméremsértést. De azt is tudjuk, hogy nem illik dohányozni köznevelési intézményben, amit a jog a nemdohányzók védelméről szóló törvényben szintén szabályoz és megszegéséhez egészségvédelmi bírság kiszabását fűzi. Ezekből a szabályokból is egyértelműen következik, hogy az etikett számít, persze általában az illemszabályok megsértése semmilyen következménnyel nem jár, de saját magunk megítéléséhez nagyban hozzájárul.

– Mesélj egy kicsit arról, honnan jött ez a vonzalom benned az illem és viselkedéskultúra iránt! Gyerekként is figyelted az embereket, hogyan viselkednek?

– Ha őszinte szeretnék lenni, elég hiú kislány voltam, mindig is érdekeltek a szép ruhák, a magassarkú cipők és az, hogyan és mikor lehetek végre már nő. Minden mondat, ami arról szólt, hogy milyen egy igazi nő, rögtön a magamévá tettem. Például a nagymamám (aki szintén nagyon hiú volt) azt mondta, hogy az úrinőknek hófehér bőrük van, akkor eldöntöttem, ezen ne múljon, akkor nekem is az lesz. Elmentünk a családdal nyaralni a tengerpartra és nem voltam hajlandó kimenni a napra, végig törölközőbe burkolózva feküdtem. A nyaralás végén készült családi fotón pedig mindenki gyönyörű napbarnított bőrrel mosolygott, én meg ott világítottam hófehéren, amire persze nagyon büszke voltam. Alsó tagozatban egy tanító néni oktatott minket etikettről és illemről. Egyszer azt mondta, hogy egy hölgynek, ha szép tartást akar, rakjon a fejére egy könyvet és úgy sétáljon. Nem kell mondanom, mi volt az aznap esti program…

– Most egy izgalmas új fejezetet nyitsz az életedben a viselkedés- és megjelenéskurzusoddal. Milyen érzés kilépni a „fényre”, és végre másoknak is átadni a tudást?

– Félelmetes, de jó értelemben. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor először ülsz fel egy ló hátára. Félsz, de meg akarsz tanulni vágtázni. Tudod, hogy először még eszeveszett módon fogsz kapaszkodni a nyeregbe, hogy idő kell, hogy türelmesnek és alázatosnak kell lenned. Gyakorolnod kell úgy, hogy közben folyamatosan ott lebeg a szemed előtt, hogy leeshetsz a lóról és kitörheted a nyakad. Így vagyok ezzel a kurzussal is, úgy gondolom egy minőségi, tartalmas, de egyben gyakorlatias kurzust állítottam össze, aminek az elvégzése után könnyebbé válik a hétköznapi élethelyzetek kezelése, magabiztosabbak leszünk és talán kevesebb sérülést okozunk vagy kellemetlen helyzetet alakítunk ki mi is, úgy, hogy közben magunkat is megvédjük ezektől. Természetesen van bennem egy félelem, hogy milyen lesz a fogadtatása, de bármi lesz, én biztosan vissza fogok szállni a lóra.

– Szerinted mik azok az apró viselkedésbeli változtatások, amivel egy nő sokkal elegánsabbá és magabiztosabbá válhat a mindennapokban? Ossz meg velünk néhány „titkos tippet”!

– Az emberek nagyon szeretik ezeket a titkos tippeket, többek között engem is sokáig meg lehetett vezetni vele és minden ilyen tartalomra rákattintottam. Tényleg olyan jó lenne, ha lenne egy lista, rajta húsz dolog, amit ha mind jól csinálsz, akkor tied az álomférfi, az álommunka és a világ teljes csodálata. Sajnos nehéz általános érvényű tippeket adni, mert ha azt írom, hogy húzzák ki magukat, most, amikor olvassák a cikket, ki fogják húzni, de ha nem bíznak magukban, önbizalomhiányosak vagy 30-40 éve hanyag tartásuk van, hiába a titkos tipp, fél perc múlva már ugyanolyan összegörnyedve fognak ülni. Mondanám, hogy mosolyogjanak, amennyit csak tudnak, de nagyon jól tudom, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor nem megy és ez így rendben is van. Ahogy írhatnám azt is, hogy mindenképpen legyen egy barna színű kézitáskájuk, mert az mindenhez illik és professzionális megjelenést kölcsönöz, de őszintén szólva barna táska nélkül is lehet elegánsnak lenni, sőt még magabiztosnak is.

– A testtartás, a mozgás, a kézfogás… Rengeteg minden árulkodik rólunk, anélkül, hogy megszólalnánk. Volt olyan helyzet az életedben, amikor valaki csak a megjelenésével, tartásával lenyűgözött?

– Engem csak ilyenekkel lehet lenyűgözni, a nonverbális jelek alapján döntöm el, hogy valakivel szimpatizálok vagy sem. A kutatások szerint a kommunikációnk 55%-a a testbeszéd, azaz a mimika, gesztusok, testtartás, 38% a hangszín, a hanglejtés és hanghordozás és csak 7% a kimondott szó. Az egyik korábbi principálisomat egyébként azért választottam, mert jó kiállása, tartása volt, rendes kézfogása, ami alapból biztonságos környezetet adott nekem azon túl, hogy professzionalizmust suggalt, ami aztán a közös munkavégzés során megerősítést is nyert.
A nonverbális kommunikáció egyébként egy végtelenül izgalmas terep, sokszor a szavak csak elrontják az emberek közötti kommunikációt. Szerintem nem kell mindent kimondani és nem szabadna alulértékelni a kommunikáció szavakon kívüli formáját.

– A sport is az életed része, és például a pilates pont arról szól, hogy belülről erősödjünk meg. Szerinted van kapcsolat a testtudat és a viselkedés között?

– Abszolút van! A pilates órán nagy szerepet kap a gerincstabilizáló izmok és a core izomzat erősítése, azaz ha rendszeresen végzünk pilates gyakorlatokat többek között a tartásunk is szebb lesz. A gerinc, a tartás nagyon szimbolikus szó általánosságban véve is, ha csak arra gondolunk, hogy azt mondjuk valakiről, hogy neki van gerince vagy azt tanácsoljuk egy barátunknak, hogy ezt ne tedd meg, legyen már tartásod… Akinek szép a tartása, magabiztosabbnak, határozottabbnak tűnik, ami egyáltalán nem utolsó szempont már az első benyomás kialakításánál sem. A kurzusom is foglalkozik egyébként a helyes testtartás kérdéskörével, mind elméleti, mind gyakorlati szinten.

– Tudom, hogy nem szeretsz magadról beszélni, de mesélj egy kicsit arról, hogyan éled meg a nőiességet a hétköznapokban. Számodra mit jelent az, hogy valaki „nőies”?

– Simone de Beauvoir A második nem című művében úgy fogalmaz, hogy az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik. Ezt én is így gondolom. Nővé válni, nőiesen viselkedni egy hosszú tanulási folyamat eredményeként érhető el. A nőiesség nemcsak külsőségekből áll; nem egy csinos ruha egy jól megválasztott rúzzsal. Ahogy önmagában az is kevés a nőiességhez, ha tudjuk, hogy a táskánkat soha nem tesszük az asztalra. A nőiesség a külsőségeken jóval túlmutat, magában foglalja az intelligenciát, az érzelmi intelligenciával együtt, az empátia képességét és az önfegyelmet is.

– Szerinted a férfiaknak is érdemes lenne többet foglalkozniuk az illemtannal? Mi az a leggyakoribb hiba, amit elkövetnek – és amire talán nem is gondolnak?

– A válaszom egyértelműen igen. Rengeteg példát tudnék felhozni akár saját-, akár barátnőim által tapasztaltakból. Alapvető etikettszabályok ismerete hiányzik sok férfinál, ami akár már egy első randevún is nagyon kellemetlen szituációkhoz tud vezetni. Például nem tudják, hogy az étterembe, bárba neki kell először bemenni, az ajtót pedig tartaniuk kell a nőnek. Sokszor a kézfogásuk is már olyan lagymatag, határozatlan, hogy az embernek már mielőtt az illető megszólalna, elmegy a kedve mindentől. Az online kommunikáció, a netikett pedig tényleg az egyik legsötétebb bugyor az odavetett kérdésekkel, a helyesírási hibáktól hemzsegő válaszokkal és a ghosting mindig alkalmazható lehetőségével. Persze a férfiak meg rólunk tudnának rengeteg negatívat írni és valószínűleg sok mindenben igazuk is lenne, szóval mindkét oldalon van még bőven hova fejlődni, ami alól én sem vagyok kivétel. Viszont nem hagyhatom szó nélkül azt sem, hogy most is sok férfi tudja és alkalmazza is az alapvető illemszabályokat.

– Sokan azt mondják, hogy a férfi-női szerepek megváltoztak, és ezért az etikettnek is változnia kell. Te hogy látod ezt? Van olyan illemszabály, ami szerinted ma is kőbe vésett? Egyáltalán, igaz az, hogy az etikettnek változnia kell?

– Az etikett szabályok valóban folyamatosan változnak és ez így van jól. Gondoljunk, mondjuk a kézfogásra, ami az őrsember korából maradt ránk, hiszen amikor a barlanglakók találkoztak, magasra tartott karral, nyitott tenyérrel jelezték, hogy semmiféle fegyvert nem rejtegetnek. A kézfogás a mai napig ugyanazt jelenti: barátsággal érkezem. De a forma megváltozott. Másrészt az illemszabályokkal óvatosan is kell bánni, teljesen mást jelent a pontosság Németországban és Brazilíában, ahogy Nyugat-Európa bizonyos országaiban a nők sértésnek veszik, ha egy férfi előre akarja őket engedni, itt Magyarországon meg azt, hogyha nem. Egy dolog viszont állandó, függetlenül a férfi-női szerepektől, ha a másikkal tisztelettudóak, figyelmesek vagyunk, ha az emberi méltóságukat szem előtt tartjuk, akkor nagy baj nem érhet minket bárhol is vagyunk, hiszen az adott kultúrában érvényben lévő illemszabályokat már könnyen el tudjuk sajátítani. Ami igazán fontos, hogy az előbb megfogalmazott hozzáállás legyen meg bennünk.

– Ha tehetnéd és egy varázspálcával egyetlen dolgot megváltoztathatnál az emberek viselkedésében, mi lenne az?

– Talán közhely, de ha tanácsolhatnék valamit, az az lenne, hogy legyenek jelen a pillanataikban. Amikor reggel belépnek a munkahelyük ajtaján, nézzenek a portás szemébe, engedjenek meg egy félmosolyt és úgy köszönjenek. Ha valamit kérnek a beosztottjaiktól, párjuktól, gyerekeiktől, mondják, hogy kérlek, illetve, hogy köszönöm, de úgy valóban, a szó szoros értelmében, ne mechanikusan, és ne úgy, hogy a köszönöm igazából azt jelentse, hogy na végre, meg hogy tegnapra kellett volna, hanem azt, amit valójában jelent, hogy köszönöd.

– Végezetül: ha az olvasóink ma csak egyetlen apróságot fogadnak meg tőled, amitől azonnal kifinomultabbnak, magabiztosabbnak érezhetik magukat, mi legyen az?

– Higgyenek magukban! Akkor is, amikor senki más nem hisz bennük. Hinni magunkban nem azt jelenti, hogy tökéletesnek tartjuk magunkat, hanem hogy merünk hibázni, elbukni és újrakezdeni. Aki hisz magában, ismeri magát, tudja a határait – egyrész tartani, másrészt adott esetben ki tud belőle lépni. Aki hisz magában, az magabiztos, mert van egy szilárd belső jelenléte, tudata, ami által a kifinomultság elsajátítása már tényleg gyerekjáték.

Dr. Hegedüs Loretta „A stílus maga az ember” (?) – megjelenés- és viselkedéskultúra tanfolyama a Magyar Felnőttképző és Tanácsadó képzései között itt található meg.