„Ez az a hivatás, amit végig kerestem” – Interjú Csák Dorottya karrier coachcsal

Írta: Tóth Kriszta

Tanár. Coach. Háromgyerekes anyuka. Csák Dorottya ezek közül egyik szerepében sem „csak úgy” van jelen – mindegyikben teljes emberként, hitelesen és meglepő önreflexióval. Egy budai elitgimnáziumban tanít, miközben fiataloknak, karrierváltóknak és visszatérő édesanyáknak segít abban, hogy eligazodjanak a saját útjukon. Az interjúban őszintén mesél arról, hogyan talált rá a coachingra, miért nem adta fel a tanítást, és hogyan lehet a jelen bizonytalanságában is kapaszkodót adni a jövő felé tartóknak. És arról is, milyen érzés, amikor egy tizenhat éves azt mondja: „ha rossz döntést hozok, lezuhanok a mélybe” – majd együtt rájönnek, hogy valójában mennyi lehetőség várja odalent.

– Kezdjük az elején: Hogyan lettél az, aki ma vagy? Ha valaki ránéz az életedre, azt látja, hogy egy tanár, egy coach, egy édesanya – három külön világ. De te hogyan definiálnád magad? Mi az, ami mindezeket összeköti?

– Ami mindezeteket összeköti, az a kapcsolódás, az emberek. Olyan valakinek tartom magam, aki számára a legfontosabb, hogy emberekkel foglalkozzon, segítsen rajtuk.

– Történelem-német szakos tanárként kezdtél, aztán jött az angol, majd a coaching. Ha visszanézel, volt egy pont, amikor érezted, hogy „oké, most egy új útra lépek”? Vagy ez inkább organikusan alakult?

– Mindig is éreztem, hogy az osztálykereteknél jóval kisebb csoportokkal és a gyerekekkel egyénileg is nagyon szeretek foglalkozni. Végig motoszkált bennem a gondolat, hogy a pszichológiát el kéne még végezni, hogy jobban megértsem a körülöttem levőket, jobban tudjak segíteni rajtuk. Másrészt az évtizedek során egyre inkább éreztem egy belső konfliktust azzal kapcsolatban, amit én jónak tartanék az oktatásban és amit a rendszer keretei engednek nekem, elvárnak tőlem. Ez a belső feszültség egyre inkább a váltás felé vitt, és akkor egyszer csak szembe jött a coaching, mint lehetőség. Éreztem, hogy ez az a hivatás, amit végig kerestem. Ezzel tudok segíteni a fiataloknak a céljaikat, motivációjukat megtalálni. A karriercoaching és a pályaorientáció segítségével pedig folyamatosan az iskola falain kívülre is látok, foglalkoznom kell a munkahelyek világával, ami segít sok mindent más szemüvegen keresztül is látni.

– Korábban mondtad nekem, hogy a félállásra való áttérés a saját lelki egészséged megőrzéséről is szólt. Mikor jött el az a pillanat, amikor azt mondtad, hogy ezt így kell csinálnod?

– Amikor gyerekeim születtek, akkor éreztem, hogy én nem fogom tudni az anyaságot és a tanítást egy teljes óraszámú munkaidő mellett együtt vinni. Úgy éreztem, hogy a családra nem jutna elég idő, ha több energiát kéne az iskolára fordítanom. Ahogy aztán a gyerekek nagyobbak lettek, jött a coaching, ami a felszabaduló energiáimat le tudja kötni, de elég rugalmas ahhoz, hogy maradjon magánéletem is. Ezen kívül ez a változatosság nagyban segít a tanári kiégést elkerülni, ami szerintem ennyi idő után már sajnos nagyjából törvényszerű lenne.

– Tanítás – miért maradtál a pályán, amikor sokan elhagyják? 25 év egy gimnáziumban, nem kis idő. Mi az, ami még mindig lelkesít a tanításban?

– Sokszor megfordult az én fejemben is, hogy teljesen elhagyom a pályát. Viszont egyrészt nem tudom elképzelni magam anélkül a közösség nélkül, amit az iskola jelent – gondolok itt mind a kollégákra, mind a diákjaimra. Rájöttem, hogy miközben járok-kelek a világban, mindent azon a szemüvegen keresztül nézek, hogy hogyan tudnám ezt felhasználni az óráimon. És amikor nagyon kilátástalannak érzem a helyzetet, azt a kérdést szoktam feltenni magamnak, hogy vajon azzal segítenék-e az oktatás problémáinak megoldásában, ha már nem tanítanék, nem lennék az osztályom osztályfőnöke. Egyelőre még mindig arra jutottam, hogy talán így nagyobb hasznára tudok lenni a világnak. És egészen egyszerűen nagyon szeretek tanítani.

– Gyakran hallani, hogy a mai diákok mások, mint a korábbi generációk. Te hogyan látod? Másként kell hozzájuk állni, mint mondjuk 10-15 éve?

– Igen, mások. Minden generáció más, mint az előző. Ahogy Steigervald Krisztián mondja: nem rosszabb, nem jobb, hanem más. Szerintem nekünk az a dolgunk, hogy alkalmazkodjunk ehhez. Néha nehéz, de szerintem nagyon izgalmas kihívás. Úgy érzem viszont, ha ez sikerül, akkor sokkal tovább tudunk lélekben fiatalok maradni.

– Azt mondtad, hogy először a fiataloknak szerettél volna még hatékonyabban segíteni, ezért kezdtél el a coachinggal foglalkozni. Mi volt az a momentum, amikor rájöttél, hogy „erre tényleg szükség van”?

– Amikor rájöttem, hogy ma a fiatalokat mennyi olyan dolog veszi körül, ami stresszt okoz számukra. Hosszú időbe telt, amíg megértettem, hogy ez a világ, ami sok mindenben kényelmesebb és sokkal több lehetőséget nyújt, mint az én fiatalkorom világa, lelkileg mégis mennyivel nehezebb fiatalkort teremt nekik. És a kiszámíthatatlan jövőtől való félelmet talán enyhíteni tudja, ha egy coachingfolyamatban megerősítjük az önbizalmukat, tisztába jönnek az erősségeikkel, értékeikkel, és rájönnek, hogy képesek lesznek a rengeteg lehetőség közül kiválasztani azt, amivel foglalkozni szeretnének.

Csák Dorottya karrier coach (Fotó: Raffo Márk)

– Sok diák az utolsó pillanatban keres meg – például érettségi vagy felsőoktatási jelentkezés előtt. Mi a leggyakoribb „pánikhelyzet”, amivel beállítanak hozzád?

– Többféle pánikhelyzetet látok: az egyik, hogy túl különböző irányok érdeklik őket, és nem tudnak választani, márpedig mindenből emelt érettségizni az túl nagy teher lenne. Ráadásul egyszerre egy egyetemet fognak tudni csak elkezdeni, bármennyire sok minden is érdekli őket. Sokszor azzal a dilemmával nehéz megbirkózni, hogy az egyik irányban az egyetem tetszik, a másikban meg inkább az, amit utána majd dolgozni lehet ezzel a végzettséggel. Sokszor van egy cél előtti elbizonytalanodás is. Olyanok is megijednek, akik már három éve stabilan és célirányosan egy pályára készülnek, és most úgy érzik, hogy akkor ez véglegessé válik, és bezártak minden más kaput maguk előtt. Ilyenkor nagy segítség számukra, ha látják, mennyire széles a lehetőségek tárháza még egy irányon belül is.

– És a szülők? Ők hogyan jelennek meg ebben a folyamatban? Segítenek vagy inkább akadályozzák a gyerekek döntéseit?

– Változó. Sok szülőnek van határozott elképzelése arról, hogy mit kellene az ő gyermekének kezdenie magával, és ehhez nem mindig veszik figyelembe a gyerek érdeklődését és képességeit. Sokszor csak az alapján döntenek, hogy melyik tantárgy érdekli a gyereket, pedig ez nagyon félre tud vinni. Vagy a saját be nem teljesült vágyaikat szeretnék a gyereken keresztül megvalósítani. Nagyos sok értelmiségi szülő fél attól, hogy ha a gyereke nem azonnal adja be a jelentkezését tizenkettedikben egy egyetemre, mert még egy évig tapasztalatokat gyűjtene, akkor soha nem is fog tovább tanulni. Vannak, akik teljesen rájuk hagyják a döntést, és ezzel nagy terhet tesznek a gyerekre. Nehéz jól segíteni, de azt látom, hogy egyre többen nyitottak erre. Általában akik felkeresnek engem, már fogadókészek, nyitottak rá. A legtöbbször egy alkalommal velük közösen is beszélgetünk a gyerek jövőjéről.

– Nemcsak fiatalokkal dolgozol, hanem egyetemistákkal, karrierváltókkal és visszatérő édesanyákkal is. Más a kérdésfelvetésük vagy ugyanazokkal a dilemmákkal küzdenek?

– Egyetemisták, friss diplomások elhelyezkedés előtt sokszor bizonytalanok, hogy merre is keresgéljenek, illetve “hogy adják el magukat”, mitől fogják behívni pont őket egy állásinterjúra. Kismamák gyakori problémája, hogy – mint ez az én esetemben is volt – úgy érzik, nem fogják tudni ugyanazt, ugyanúgy dolgozni, mint gyermektelenül. Nekik már van munkatapasztalatuk, ezt jól fel lehet használni, kiegészítve valami nekik érdekes mikroképzéssel. Mindkét esetben nagyon sokat segít az önismeret, hogy megkeressük, mi van már bennük, mire lehet alapozni, illetve mit kínál a piac, mire lesz a belátható jövőben szükség.

– A legtöbb iskola hivatalosan ugyan foglalkozik pályaorientációval, de a diákok sokszor mégis teljes tanácstalansággal érkeznek hozzád. Mi hiányzik?

– Az egyéni foglalkozásra nincs mindig idő az iskolában. A diákok ezeken a pályaorientációs napokon nagyon sok információt gyűjtenek. Néhány osztályfőnök beszélget egyenként a diákjaival, de 30-35 fős osztálylétszámnál ez nehezen megvalósítható. A coaching abban segít, hogy ezeket strukturáljuk, összhangba hozzuk az érdeklődésükkel, képességeikkel, készségeikkel.

– Pályaorientációs workshopokat is tartasz iskolákban. Hogyan reagálnak a diákok? Mennyire érzik hasznosnak?

– A diákok nagyon élvezik azt, hogy itt most teljesen rajtuk van a fókusz. Odafigyelnek egymásra, magukra, a legtöbben nagyon nyitottak az önismeretre, ha megértik, hogy mi is az, azaz hogy itt most nem traumákról beszélgetünk, hanem egészen máshogy nézünk rá a világra, és benne önmagukra. 🙂 Kb. tizenhat éves kortól (ez az életkor hozza meg általában a pályaválasztáshoz szükséges érettséget) intenzíven foglalkoztatja őket a jövőjük, a lehetőségeik. Persze vérmérséklettől is függ, illetve osztálydinamikától is. Akkor a leghatékonyabb a foglalkozás, ha kisebb csoportokkal tudunk dolgozni.

– És a tanárok? Ők mennyire nyitottak erre? Érdekes lehet, hogy te magad is tanár vagy, és belülről látod a rendszert.

– Tényleg érdekes. 🙂 Sok mindent látok, de azokban az iskolákban, akikkel kapcsolatba kerültem, nagyon sok nyitott kollégával találkoztam. Az előadásaimat sokan végighallgatták és pozitív visszajelzéseket adtak.

Csák Dorottya karrier coach (Fotó: Raffo Márk)

– Te nap mint nap másoknak segítesz döntéseket hozni. De amikor a saját életedben kell egy nagy döntést meghoznod, hogyan csinálod?

– Sokat töprengek, beszélgetek róla a férjemmel, barátaimmal, aztán egyszer csak kialakul. A legutolsó ilyen nagy döntés – vágjak-e bele a coachingba vagy maradjak továbbra is “csak” tanár – a coachképzés egyik gyakorlatán született. Itt tapasztaltam meg a saját bőrömön, hogy tényleg hatékony segítség a coaching a döntéshozozatalban.

– Azt mondtad, hogy kezdetben az iskolai coaching érdekelt, például a bullying kezelése vagy a megoldásfókuszú osztályvezetés. Mi volt ezekben a módszerekben az, ami igazán megfogott?

– Tanárként sokszor éreztem azt, hogy nem hatékony, ahogy hagyományosan kezeljük a helyzeteket. Sok módszer szerintem már akkor sem volt az, amikor én jártam iskolába, de ma már végképp nem azok. Ezek az új módszerek egy egészen más látásmódot és új eszköztárat adtak nekem az iskolai mindennapok kezeléséhez.

– Van olyan ügyfél vagy történet, ami különösen megmaradt benned?

– Nagyon szíven ütött az egyik tizenhat éves ügyfelem gondolata, amit az első ülésen, a választott dixit kártya segítségével mondott a jövővel kapcsolatos érzéseiről. Úgy érezte, a jelenlegi helyzete olyan, mintha egy vékony drótkötélpályán egyensúlyozna egy biciklivel, és ha most rossz döntést hoz (azaz nem a jó faktot választja), akkor lezuhan a mélybe. Nagy örömömre az ülés végén pedig már azt érezte, hogy a helyzet messze nem ilyen tragikus, ha le is esik, nem a semmibe fog zuhanni, hanem van alatta még nagyon sok pálya, ahol folytathatja.

– Ha visszanézel az eddigi pályádra, mit tanácsolnál a húszéves önmagadnak?

– Hogy higgy magadban, ne aggódd túl a dolgokat, az élet mindig dob egy megfelelő kártyát, csak fel kell venni.

– Ha előre tekintesz, mondjuk 5-10 év múlva, merre látod magad? Van valami nagy álmod vagy terved a jövőre?

– Úgy érzem, most a helyemen vagyok. Nagyon szeretném, ha tudnám ezt így tovább folytatni. Szeretném a jelenlétemet az online térben fejleszteni, erre még nem tudtam elég időt szánni. Szeretnék az osztályommal egy fantasztikus szalagavatót szervezni, aztán szeretném látni őket az első báljukon, aztán “megérni”. És persze a legfontosabb, hogy szeretném látni, a gyerekeim megtalálták a helyüket a világban és boldogok.

– Végül, ha valaki szeretne veled dolgozni, hogyan találhat meg?

– Egyelőre Facebookon és LinkedInen vagyok megtalálható, de tervezem az Instagramos és weboldalas elérést is. Budapesten személyesen tudunk találkozni, de vannak vidéki ügyfeleim is, akikkel online dolgozunk.