Kedves TűsarkakON Olvasó!
Március 15. minden évben megállít bennünket egy pillanatra. Nemcsak azért, mert ünnep, nemcsak azért, mert kokárdát tűzünk a kabátunkra, és nemcsak azért, mert gyerekkorunk óta ismerjük a neveket, a verseket, a történeteket. Azért is, mert ez a nap újra és újra emlékeztet arra, hogy a haza nem valami elvont, ünnepi szólam, hanem az a hely, ahol élünk, szeretünk, dolgozunk, nevetünk, veszítünk, újrakezdünk. Az a hely, ahová tartozunk.
A hazaszeretet ma talán kevésbé hangos, mint a történelem korábbi viharos korszakaiban, de ettől még nem is kisebb jelentőségű. Ma nem zászlólengető szónoklatokban kell bizonyítanunk, hanem a mindennapokban. Abban, ahogyan beszélünk erről az országról a gyermekeink előtt.
Anyaként különösen erősen érzem, milyen sok múlik azon, mit adunk tovább a következő nemzedéknek. A gyermekeink nemcsak a szavainkból tanulnak, hanem a hangsúlyainkból is. Abból, ahogyan az ünnepeinket megéljük. Abból, hogy legyintünk-e cinikusan vagy megmutatjuk nekik: vannak ügyek, vannak eszmék, vannak gyökerek, amelyeket nem illik, és nem is szabad elviccelni. A haza szeretetére nevelni nem idejétmúlt dolog, hanem az egyik legszebb feladatunk. Mert csak az tud nyitott lenni a világra, aki tudja, honnan indult.
Persze az ember néha el-el kacsint külföld felé. Egy utazás, egy másik város, egy távolabbi élet ígérete mindig csábító tud lenni. És ezzel nincs is semmi baj. Jó dolog világot látni, tapasztalni, rácsodálkozni arra, hogyan élnek mások. De a kaland még nem ugyanaz, mint az otthon. Az otthon az, ahol ismerős a fény, a táj, a nyelv ritmusa, az utcák neve, az emlékek megannyi rétege. Nekünk itt vannak a gyökereink, itt van a történelmünk, és minden nehézség ellenére én hiszem, hogy a hazánkban leélni az életünket egy különleges ajándék.
Talán éppen ezen a napon érdemes hálát adni azért is, hogy bennünket ma nem kényszerít diktatúra, forradalom vagy idegen hatalom arra, hogy el kelljen hagynunk az országunkat. Nem kell futva búcsút vennünk attól, ami a miénk. Láthatjuk napjainkban is, hogy ez nem egy magától értetődő kegyelem, hanem olyan állapot, amelyet becsülnünk kell. És ha becsüljük, akkor vigyázunk is rá.
Március 15. ezért nemcsak emlékezés, hanem csendes számvetés is. Mit jelent nekem magyarnak lenni? Mit adok tovább abból, amit kaptam? És hogyan tudok úgy jelen lenni a saját hazámban, hogy abból a gyermekem is erőt meríthessen?
Én ma erre gondolok. És arra, hogy jó itt élni. Nem tökéletes, és nem is mindig könnyű itt élni, de itt értjük igazán a szavakat, itt őrizzük a múltunkat, és itt vagyunk igazán otthon.
Szeretettel:
Tóth Kriszta
főszerkesztő
