Kedves TűsarkakON Olvasó!
December 31-én reggel nálam általában nem ünnepi hangulat van. Inkább egy furcsa, sűrű csend. A lakásban még ott az ünnepek nyoma, a fejemben pedig már listák futnak: mit nem pipáltam ki, mit kellene másképp, mit kellene jobban. Ismerős?
A legtöbb nő, akit ismerek, túlvállalja magát. Nem azért, mert nem tudunk nemet mondani, hanem mert túl sok minden fontos nekünk. Család, munka, kapcsolatok, otthon, önmagunk karbantartása. Mindenre igent mondunk, mert fontosak, igenis fontosak, csak közben valahogy saját magunkra nem marad időnk. De persze, ezt is tökéletesen tudjuk, hisz a magazinok is állandóan elmondják nekünk. 🙂
És nem, nem azért veszünk el mindebben, mert nem tudjuk, kik vagyunk, hanem azért, mert elfelejtünk, egyszerűen nincs időnk jelen lenni. Nem érezzük az illatokat. Nem ízlelünk igazán. Nem állunk meg egy pillanatra sem, mert a következő feladat már ott toporog a fejünkben. Todo listákban élünk, határidőkben létezünk, és közben elsiklik felettünk az élet. Most épp egy újabb év képében.
Az év vége ilyenkor nem megnyugtat, hanem nyomaszt. Mi minden nem lett megoldva, elvegézve, és közben már jönnek az újabb listák. Az újabb fogadalmak, hogy most majd más lesz, most majd másképp, rendezettebben, szervezettebben, jobban, ügyesebben csinálom. És amikor pár hét múlva ugyanott tartunk – fáradtan, rohanva, kapkodva –, akkor nem a rendszert kérdőjelezzük meg, hanem magunkat hibáztatjuk. Megint nem sikerült. Megint kevés voltam.
Pedig nem a kitartásunk kevés. Hanem az elvárások irreálisak.
Az új év nem attól lesz jobb, hogy még több mindent akarunk belepréselni vagy a már amúgyis elvégezhetetlent szervezzük át újra jobbról, balról, alulról, aztán felülről. Mert attól még elvégezhetetlen marad. Hanem attól, ha kevesebb zajt engedünk be. Ha nem fogadalmakat teszünk, hanem döntéseket hozunk. Aprókat. Hétköznapiakat. Olyanokat, amik visszahoznak minket a saját életünkbe.
Nem majd hetente háromszor sportolok.
Hanem eszem lassabban, élvezem a falatok ízeit, beleszagolok a reggeli teába, kávéba és közben becsukom a szemem, hogy érezzem is azokat.
Nem mostantól mindenre lesz időm.
Hanem naponta fél óráig nem csinálok semmit. Felteszem a fejhallgatót, a zenével kizárom a külvilágot. Letiltom a telefonon az értesítéseket.
Nem idén végre rend lesz.
Hanem nem pakolom túl az életemet. Reálisan, őszintén magammal felmérem, mi az, ami tényleg belefér egy napba. Lemérem, mi mennyi idő, és egy darabbal sem teszek többet a napi listára, mint ami tényleg elvégezhető. És ha nap végére mégsincs meg minden, megölelem magamat és nem haragszom érte magamra.
Ez nem feladás. Ez ellenállás. A túl sokkal szemben. A zajjal szemben. A folyamatos teljesítéskényszerrel szemben.
December 31. nem arra való, hogy megostorozzuk magunkat. Hanem arra, hogy kimondjuk: nem akarunk tovább élni így. Január 1. nem új életet kér tőlünk, hanem csak azt, hogy egy kicsit jobban jelen legyünk a meglévőben.
Talán ez az év végre nem a többről szól majd.
Hanem arról, hogy visszatalálunk.
Az ízekhez. Az illatokhoz. A pillanatokhoz. Önmagunkhoz.
És ez már bőven elég lesz.
Szeretettel:
Tóth Kriszta
főszerkesztő
