A tegnapi gyereknap lufis, fagylaltos zsongása után június elsején van a magyar oktatástörténet egyik legfontosabb dátuma. 1828-ban, éppen ezen a napon nyílt meg Budán, a Mikó utcában az ország első óvodája, az Angyalkert. Alapítója, Brunszvik Teréz grófnő nem illett a korabeli arisztokrácia kényelmes világába: ahelyett, hogy beérte volna a báltermek fényével, saját vagyonát és energiáját egy itthon teljesen idegennek számító intézmény meghonosítására fordította. Története jól mutatja, hogyan válhat egy magánéleti válság egy egész országot formáló, rendkívül gyakorlatias misszióvá.
Teréz fiatalon kora egyik legműveltebb, legtehetségesebb asszonya volt, olyannyira, hogy amikor anyja Bécsbe vitte zongorát tanulni, maga Ludwig van Beethoven vállalta a tanítását – ingyen. A zeneszerző rajongásig szerette a magyar grófnőt, neki ajánlotta az F-dúr szonátát (Op. 78), sőt, a kutatók nagy része szerint Teréz volt Beethoven titokzatos „halhatatlan kedvese” is. A házasság azonban a társadalmi különbségek miatt meghiúsult. Amikor Teréz a harmincas évei végén úgy döntött, hogy végleg független marad, a környezete leírta őt vénlánynak. Ő viszont ezt a szabadságot utazásra használta: Európát járva, a svájci Yverdonban személyesen Johann Heinrich Pestalozzitól, a modern pedagógia atyjától leste el az új nevelési módszereket.
Hazatérve döbbenten látta a pesti és budai utcákon csellengő, magukra hagyott szegénygyerekeket, akiknek a szülei hajnaltól estig a gyárakban vagy a földeken dolgoztak. Ráébredt, hogy a társadalmi felemelkedést nem az iskolában, hanem sokkal korábban kell megkezdeni. Az Angyalkert megnyitásakor azonban kemény ellenállásba ütközött: a hatóságok és a közvélemény gyanakodva figyelte a kezdeményezést. Sokan egyenesen abszurdnak tartották, hogy a gyerekeket ne otthon, hanem egy intézményben neveljék, a szülőket pedig külön meg kellett győzni arról, hogy az óvoda nem egyfajta dologház vagy börtön.
Az Angyalkert ráadásul egyáltalán nem a mai értelemben vett, statikus gyermekmegőrzőként működött. Az akkori poroszos, tekintélyelvű és verésre épülő világgal szemben Teréz radikális újításokat vezetett be. A menetrend szigorú, de játékos volt: a gyerekek reggel hattól este hatig (télen héttől ötig) voltak ott. A nap imádsággal és tisztálkodással kezdődött – ami a korabeli higiéniás viszonyok között már önmagában felért egy egészségügyi forradalommal –, majd éneklés, viaszmodellezés, babzsákdobálás és történetmesélés követte egymást. A legfontosabb viszont a saját kiskert volt: minden gyerek kapott egy parcellát, amit magának kellett gondoznia, így tanulták meg a felelősséget és a természet tiszteletét.
Teréz nemcsak a gyerekekre gondolt, hanem a nőkre is. Felismerte, hogy az óvodák működtetéséhez szakképzett munkaerő kell, ezért létrehozta az első hazai kisdedóvó-képzőt, és aktívan támogatta a nők munkavállalását. Nem elméleteket gyártott a női egyenjogúságról, hanem gyakorlati lehetőséget teremtett nekik. Élete során végül nyolcvannál is több kisdedóvót alapított szerte a Habsburg Birodalomban, és elért egy olyan szakmai tekintélyt, amelyet a hivatalnokokból álló férfivilág is kénytelen volt elismerni.
