Hogyan őrizhetjük meg gyermekeink magyar gyökereit, ha külföldön élünk?
Az Európai Unió adta lehetőségek és a nyugat különböző csábító tulajdonságai miatt sokan vágnak bele a nagy kalandba és külföldre költöznek. Nem egyszer már családosként, gyermekekkel együtt. Rengeteg kérdés, kétely merül fel ilyenkor az emberben, többek közt az is, hogy mi lesz a gyerekek gyökereivel, az anyanyelvvel, a magyar hagyományokkal. Nem fogjuk azt mondani, hogy könnyű lesz kint, mert nem lesz az, de szerencsére ma már nincsenek egyedül a magyar családok ezekkel a kérdésekkel sem. A Tekergő Tanoda virtuális iskolája épp abban segít, hogy a gyermekeink meg tudják tartani a kapcsolatukat az anyanyelvükkel, a születésükkel szerzett identitásukkal és a magyar kultúra kincseivel. A tanoda alapító tanárával, Illés-Kuhn Gabriellával beszélgettünk.
– Ha nem tévedek, akkor mint annyi vállalkozás esetében, neked is a saját történeted világított rá arra, mennyire szükség lenne a gyökereink megtartásában némi segítségre a külföldi lét során. Elmeséled, ti hogyan éltétek meg mindezt?
– A családom személyes története valóban nagy szerepet játszott a Tekergő Tanoda születésében, bár maga a tanítás, ami a hivatásom és küldetésem is egyben, még a régmúltban, évekkel a családalapítás előtti időkben gyökerezik. Az egyetemi oktatói főállásom szüneteltetése érintett a legnehezebben a külföldre költözéskor. Ekkor még bíztam a hazatérés közelségében, ezért nem kerestem új csatorákat a hivatásom gyakorlásához. A kisfiam ekkor másfél éves volt, és a német bölcsödének köszönhetően gyakorlatilag a magyar nyelvvel párhuzamosan sajátította el a külföldi nyelvet. A gimnáziumi nyelvtanári végzettségemből kifolyólag azonban hamar átláttam a magyar kortárs közösség hiányának problémáját. Alapítottam egy helyi magyar közösséget, ahol nagyon erős igény mutatkozott a magyar hétvégi óvoda létrehozására, amit nagy örömmel, hobbiból el is kezdtem szervezni néhány lelkes segítővel együtt. A koronavírus miatti lezárások azonban sajnos meggátolták a megvalósulást. A lockdownt követő nyitás utáni években pedig erősen leterhelt a külföldi vállalkozásom fellendülése, illetve a második gyermekem születése. Az elmúlt évek sok költözése után már végképp nem tudtam vállalni a személyes jelenlétet egy ilyen jellegű szervezetben, amilyen az óvoda lett volna.
– De ez szerencsére ez nem tántorított el téged végleg a terveidtől. Mik adtak neked mindehhez muníciót?
– Mindeközben nőttek körülöttem a közösségünk gyermekei. Megfigyeltem, hogy két magyar szülővel a háttérben is sok esetben nehézséget okoz a magyar nyelv és kulturális kincs megőrzése. Fokozottan igaz ez az iskolai évek kezdetétől, amikor a helyi kortárs tapasztalatok és a nyelv, amin ezek megszerzése történik, fokozatosan “kiszorítják” az anyanyelv és a hozzá kapcsolódó identitás fontosságát. Sok olyan gyermekkel találkoztam az évek során, akik már nem szívesen beszélnek magyarul a magyar közösségben sem, ez pedig az identitásvesztés első jól látható és egyértelmű jeleként értelmezhető. Arról nem is beszélve, hogy a külföldi iskolákban a gyermekek kevés eséllyel tanulnak magyar költőkről, írókról, történelemről, nem találkoznak a magyar kultúra elemeivel sem versek, sem mesék, sem hagyományok formájában, így pedig fokozatosan elvesztik azt a kultúrkincset és indentitást, ami színesebbé, szélesebb látókörűvé tehetné őket, és kizárólag
előnyükre válna később, az adekvát és helyes magyar nyelvismerettel együtt.
Ennek pedig nem csak a későbbi boldogulás és műveltség szempontjából van létjogosultsága, hanem pszichológiai megközelítésből is. A tudományos életben régóta ismert tény, hogy a stabil identitás és a gyökerek, a családi eredet ismerete és integrálása kiemelten fontos a személyiség egészséges fejlődésében. Ahhoz, hogy tudjuk, merre megyünk, azt is tudnunk kell, hogy honnan, milyen útravalóval érkeztünk. Ez a családi történetekre is ugyanúgy igaz, mint a nemzeti hovatartozásra, a származás ismeretére és megélésére, melyek mind rendkívül fontosak önmagunk megértésében és az erős lábakon álló önismerethez vezető úton. Erre jó példa a transzgenerációs traumák természete: jó őket ismerni, feldolgozni, ezek tükrében is értelmezni életutunkat, végül pedig megbékélve velük új utat keresni a régi, sérült sémák követése helyett. Az őseink, eleink örökségével bizony dolgunk van, hiszen mi egy folyamat részei vagyunk, valaminek a folytatása, ha úgy tetszik. Ha nem foglalkozunk ezekkel a dolgokkal, a sors majd eléri, hogy kelljen. Ha elhanyagoljuk a hovatartozás és eredet, önmeghatározás kérdését a nevelés során, jó eséllyel keresni fogja gyermekünk a gyökereit a kamaszkori lázadó évei alatt, és talán számon is kéri majd rajtunk az ebből
fakadó stabilitás hiányát. A hovatartozás és önmeghatározás egyébként nagyon erős fogódzó tud lenni a tinédzserkor viharai alatt, amikor minden újraértelmeződik.
– Azért az is ritka, hogy valaki mindezekkel ennyire tisztában legyen és ennyire tudatosan kezelje a külföldi lét ilyen jellegű hátulütőit.
– Mi már a gyermekekkel megélt külföldi kalandok előtt, a fenti megfontolások szellemében eldöntöttük, hogy stabilitást fogunk nyújtani számukra a vándorlások közepette, hogy ne őrlődjön fel az identitásuk, hogy tudjanak válaszolni a “Ki vagyok?” egyébként nem egyszerű kérdésére akkor is, ha több országban vannak otthon. Ennek a nevelési koncepciónak egyik kiemelt eleme az, hogy magyarságukat megélhessék a messzi földeken is, közben pedig a helyi, külföldi közösségekben is teljes magabiztossággal, teljes valójukban és szívvel tudjanak jelen lenni. Hiszem, hogy ehhez fontos a magyar gyökereik ápolása, melynek fontos része a kultúrkincsünk ismerete és birtoklása, ezek közt pedig természetesen az írás-olvasás teljes értékű elsajátítása – nem csak a külföldi, hanem az anyanyelvükön is.
Ha mindezeket a szempontokat figyelmen kívül hagynánk, akkor is marad még egy erős érv az identitás őrzése mellett, talán a legprofánabb mind közül: nem tudni, merre halad a világ. Így abban sem lehetünk biztosak, hogy csemetéink (fiatal)felnőttként hol szeretnék majd élni az életüket. Egy lehetőséggel, forgatókönyvvel többet teszünk az útravaló puttonyukba azzal, ha Magyarországra is visszatérhetnek majd teljes magabiztossággal, méghozzá oda tartozónak érezve magukat, otthonosan mozogva, a magyar társadalom teljes értékű tagjaként. Miért ne segítenénk őket ebben? Hiszen születésük és őseik által jogot szereztek arra, hogy bármikor, bármilyen körülmények között, bárhonnan hazatérve otthon lehessenek. Ehhez a tudathoz és magabiztossághoz azonban szükség van az elszakadás megelőzésére, a folyamatos, élő kapcsolatra a magyar “oldalukkal”, és persze arra, hogy jelentsen nekik valamit Mátyás király vagy Arany János, ismerjék a nemzetük történetét, karakterét, ezáltal saját részükként értelmezhessék azt.
Illés-Kuhn Gabriella, a Tekergő Tanoda alapító tanára
– A magyar gyökereken túl mik azok a dolgok, ami miatt nem biztos, hogy a teljes integrálódás a jó út?
– A teljes integráció sokszor puszta illúzió, esetleg a kognitív disszonancia eredménye. Bármily vendégszerető egy nemzet, egész más generációk óta odagyökerezni, mint első generációsként beilleszkedni. Mindenkinek mást jelent az új nemzetbe történő integráció. Van, akinek kielégíti az igényeit, ha viszonylagosan jobb egzisztenciális körülmények közé kerül, talán nem is érzékeli a mindennapokban azt a különbséget, amik az eltérő kultúrákból fakadnak, akár még Európán belül is, főleg kezdetben, amikor a pozitívumok még előtérben vannak. Az erre érzékenyebbek azonban szembesülnek a szocializációs különbségekkel, a hagyományok és a karakter eltérésével, amiből fakadóan rengeteg – néha humoros – mű született már 200 évvel ezelőtt is. Számos könyvet írtak a hollandokról, németekről, angolokról, franciákról, és minden nemzetről más nemzet fiai, érzékelve azt a bizonyos “nemzetkaraktert”, amit évszázadok alakítottak, és nagy általánosságban – noha persze kivételekkel, de – jellemzik az adott nép kommunikációját, szokásait. Mindezeknek értelmében sokszor jobban megérti a néhai keletnémet a magyart, mint a nyugatnémet a keletnémet állampolgártársát. Ennek oka a közös múltban, történelemben, szocializációban érhető tetten. Ezek persze már társadalomtudományi, szociológiai kérdések, amik nagyon messzire vezetnek. Magam is társadalomkutató vagyok, így hatalmas és sosem múló érdeklődéssel követem, kutatom a kérdést, ami egyébként a Tekergő Tanoda koncepciójában is nagy szerepet játszik.
A teljes integráció a maga hagyományos értelmében talán 2-3 generáció után történik meg, amikor a helyiek már “közülük valóként” értelmezik az új jövevényeket, feltéve, ha azok az ő szokásaik, szabályrendszerük maradéktalan elsajátításával büszkélkedhetnek. Ennek azonban semmilyen akadályt nem szab a személyes eredet ápolása és megtartása, sőt, tovább színesíti a karaktert, különlegessé tesz. A néhai többnemzetiségű Magyar Királyságban legalább 1848-ig például jogilag is lefektetett lehetőség adódott a teljes “magyarrá válásra” amellett, hogy a német, illetve más kisebbségi falvak, közösségek megtartották eredeti hagyományaikat, identitásukat is. Erről egy egész doktori disszertációt lehetne írni, amit egyébként meg is tettem 11 évvel ezelőtt éppen azért, hogy jobban megértsem az identitás problémakörét. Lehet mondani, hogy 200 évvel ezelőtt más világ volt, viszont az emberi természetet hajtó alapérzések és motivációk semmit sem változtak. Ugyanúgy létezett elvándorlás és országváltás, ugyanúgy elemi igényünk volt az identitás ápolása, mely a közösséghez tartozás alapfeltételeként kiemelt szerepet játszott. Hiszen mindannyian közösségi lények vagyunk, testi és lelki megmaradásunk záloga az elfogadottá válás, szeretve élés a választott-felvállalt közösségünk védőhálóján belül. Ez elsősorban és életünk első éveiben ideális esetben a család, később – az észlelésünk határainak kitolódásával – a tágabb környezet, a kortárs csoport, míg magasabb léptékkel mérve a nemzet, melynek tagjaként értelmezzük magunkat.
– Milyen a német óvoda-, iskolarendszer? Milyen hasonlóságokat, különbségeket látsz?
– A német rendszer sokban hasonlít a magyarra, persze mind a képzési struktúrában, mind az irányelvekben vannak különbségek. Értékítéletet nem szeretnék most mondani. Hogy melyiket találom célravezetőbbnek, ezt egyébként is csak elemekre bontva lehetne tárgyalni. Előnyei és hátrányai mindkettőnek vannak. A német képzési struktúra az első iskolai években kevesebb hangsúlyt fektet a tárgyi tudás elsajátítására, ami esetleg a gimnáziumra váltás során okozhat meglepetést a szülőknek és a diáknak egyaránt. Mindent egybevetve azt tapasztalom, hogy egy intézmény minősége hatalmas mértékben függ a vezető személyétől. Ebből kifolyólag pedig nehéz általánosságban nyilatkozni. Láttam már nagyon magas szakmai minőségben működő bölcsődét egy főiskolai docens kolléga vezetésével, a legtöbb intézményben azonban a pedagógiai szakmai munka és a bemeneti követelmények kevésbé szerepelnek prioritásként a megőrző funkcióval szemben. Ami nagy különbség, hogy a szülőknek általában kevesebb a mozgástere az iskolai oktatás alatt, nehezebben utaznak, mozognak a családok, mert a legtöbb intézményben igazgatói engedély kell a két napot meghaladó tervezett hiányzásokhoz. Itt megint eljutunk ahhoz az alapvetéshez, hogy az iskolai élet a vezetőség szakmai és emberi hozzáállásától függ. Még a nagyon erősen szabályozott német rendszerben is van némi rugalmasság, amit azonban csak kevesen szeretnek kihasználni a vezetők közül, mert az egyéni döntések mindig felelősséggel járnak.
– Tehát adott volt egy jól felismert igény, probléma. Hogyan lett ebből aztán megoldás?
– Hogy pontosítsam az előző válaszaimat: A Tekergő Óvodát nem a járvány, hanem az ehhez kapcsolódó, szinte éveken át tartó, sokszor a logikailag megmagyarázhatatlan korlátozások lehetetlenítették el. A történéseket kutatóként követve levontam a megfelelő következtetéseket
azzal kapcsolatban, hogy megváltozott a világ és a társadalmi berendezkedés is. Ha szeretnénk egy biztosan, stabilan, sok-sok évig működő közösséget, jelen esetben iskolát fenntartani, nem tehetjük ki magunkat és a diákjainkat egy esetleges újabb korlátozásokkal teli időszak rizikóinak. A sok év tapasztalatából azt is megértettem, hogy számos szülőnek egyszerűen nincs kapacitása arra, hogy a gyermekeit a sportórákon kívül újabb fix időpontokra fuvarozza. A Tekergő koncepciója ráadásul éppen az, hogy a magyar diaszpóra csemetéi országokon átívelve szerveződhessenek közösségbe, ahol a magyar identitás és nyelv az egyetlen alap, amire a kapcsolódást kezdetben építhetik.
Fontos szempontként figyelembe kellett venni azt is, hogy számos szülő egyedül küzd a munka és a gyermeknevelés kihívásaival, vagy azért, mert elváltak útjaik a másik szülővel, vagy azért, mert a másik fél éjjel-nappal dolgozik, így nehezen vagy csak esténként tud részt venni a család logisztikai kihívásaiban. Az esetek többségében az édesanyára hárul minden ilyen feladat, és épp ők azok, akik mindennapi hősként ezerfelé szakadnak. Éppen ezért pont nekik nem lenne lehetőségük a gyermekek fizikai jelenlétét a magyar iskolában megszervezni, noha nekik van a legkevesebb kapacitásuk arra is, hogy hetente tanórák anyagát állítsák össze, és az iskolai anyag mellett irodalom, nyelvtan, történelem, földrajz és kulturális ismeretek kurzusokat tartsanak a gyermekeiknek. Mivel rengeteg édesanya van a külföldön élő családokban ilyen helyzetben, az ő támogatásukra, tehermentesítésükre is született és létezik a Tekergő Tanoda. Míg csemetéink az órán ülnek és okosodnak, marad egy kis idejük utolérni magukat, levegőt venni, bepótolni az elmaradt feladatokat, befejezni a munkájukat. Közben pedig okosodnak a gyermekeik, és jól érzik magukat. Mi, expat édesanyák pontosan tudjuk, mennyit jelent akár 60 perc nyugalom is, szerintem most sokan sóhajtanak is egy nagyot az olvasók közül, hiszen egy cipőben járunk.
– Ha már felvetetted, mennyire jó ötlet egyébként az, ha a szülő, mondjuk az édesanya tanítja otthon a gyermekét a magyar gyökerekre, tananyagokra?
– Meggyőződésem, hogy nem mindig és minden esetben jó választás az, hogy a szülő tanítja a gyermeket. Még akkor sem, ha esetleg saját maga is tanár. Ezt a saját példámból is tudom, hiszen pedagógus szülők gyermekeként nőttem fel. A szülő-gyermek viszony óriási energiákat
követel, a szülőkön a modern társadalmakban embertelen és természetellenes teher nyugszik. Nem mindig ésszerű a nevelés, példaállítás és ellátás mellett tovább terhelni az amúgy is terhelt viszonyt a mindennapok rohanásában, a testi-lelki igények gondozásába fektetett irdatlan teljesítmény mellett. Egyébként is pozitívum, ha a szülők mellett egy másik referenciaszemély, egy elhivatott tanár is szerepet játszik a gyermekek életében az iskolán kívül is, aki egyébként az anyanyelvükön beszél velük. A (kis)gyermekkorban ugyanis az oktatás nem az anyag átadásáról szól elsősorban, hanem nevelői, értékteremtő, segítő funkcióval bír.
– Hol tart mindez most? Leegyszerűsítve – vagy épp bonyolítva – a kérdést, mit kap/talál az, aki megkeres titeket?
– Aki megkeres minket, először is lehetőséget kap az ismerkedésre egy online beszélgetés formájában, ahol minden kérdésére szívesen válaszolunk, legyen az szakmai vagy emberi jellegű. Ez teljesen díjmentes. Mindkét fél számára fontos, hogy egyezzen az értékrend és a célkitűzés, ez a későbbi bizalmi kapcsolat kialakítása miatt elengedhetetlen. Már az első alkalomkor megismerjük a csemetéket és családjukat, az első benyomások létrejönnek, a helyzetértékelés megtörténik. Igyekszünk érzékenyen reagálni az adott család és gyermeke(i) szükségleteire, mindenkinek a legjobban passzoló megoldást javasolni.
A fő szakmai irányt most a kiscsoportos oktatásban látjuk. Ez a modell az, ami a közösségépítés, a kortárs csoportban történő tanulás, a szülők anyagi lehetőségei és a Tanoda fenntartásának és bővítésének szempontjából egyaránt jó megoldásként vizsgázott az átlagos helyzetekben. Speciális esetekben érdemes azonban a páros vagy egyéni órákat választani. Ilyen lehet a magyar iskolában távolról történő tanulás kísérése, (osztályozó)vizsgákra való felkészülés, kísérő szemináriumok a külföldi felsőbb évfolyamos humán tantárgyakhoz, és számos más szituáció is.
A családok, akik hozzánk íratják be gyermeküket, kapnak egy nagyon konkrét pedagógiai koncepcióval rendelkező közösséget, egy online iskolát, ahol gyermekük nemcsak egy a sok közül, hanem valódi érdeklődéssel segítjük a szárnyai bontogatásában. Hidat építünk a sok száz, ezer kilométerrel távolabb fekvő családi bölcsőjéhez, hogy maga fedezhesse fel kötődését magyarsága felé. Diákjaink nemcsak a magyar nyelvvel és irodalommal, hanem a hagyományokkal, a korosztályuk számára befogadható történelmi eseményekkel és szereplőkkel, a nemzetkarakterrel is ismerkednek az órákon, miközben lehetőséget teremtünk a külföldi életük és a magyar szokások, a magyar világ közös vonásainak, különbségeinek tárgyalására is. Ezzel feldolgozzuk a helyzetükből adódó kérdéseiket, esetleges belső kételyeiket, feszültségeiket is. A diák a mi irányvonalunkban nem pusztán a tanítás alanya, hanem érző, holisztikus szemléletet kívánó gyermek, sajátos, egyedi és megismételhetetlen jelenség. Erre a pedagógusi attitűdre egyébként szükség is van, hiszen számos személyes érzelem előbukik a tanulási folyamat során, amit tudni kell megfelelően kezelni, mind szakmai, mind emberi szempontból. Nem tömegképzést nyújtunk, nem is ez a célunk, noha nyilvánvalóan ez rentábilisabb forma lenne gazdasági szempontból. Aki a futószalag-szerű és specializált tanfolyamokat keresi, nálunk nem fogja megtalálni. Éppen ezért csoportonként 2-4, maximum 5 gyermekkel foglalkozunk, de az utóbbi nagyon ritka.
Meggyőződésem egyébként, hogy egy ilyen, kifejezetten külföldön élő magyar gyermekeknek szóló oktatás egész más műfaj, és egész más tapasztalatot kíván, mint a hazai magyar gyermekek magyar nyelvi és irodalmi képzése. Valahol félúton van a magyar, mint anyanyelv, és a magyar, mint idegen nyelv szakmai iránya között. Egy ilyen koncepció kidolgozásához szakemberre van szükség, aki ismeri a célcsoportot, és maga is sok éves külföldi tapasztalattal rendelkezik, valamint társadalomtudományi és nyelvész ismeretekkel, hiszen ezek elengedhetetlenül szükségesek a téma átfogó megértéséhez, és a potenciális diákok szükségleteire kidolgozott adekvát válaszokhoz. Éppen ezért nem gondolom, hogy az egyre szélesebb spektrumban felmerülő, hazai magyar nyelvtanárok által kínált órákkal kellene versenyeznünk. Amit mi nyújtani tudunk, az egy átfogó, szerteágazó megoldás az expat magyar gyermekek speciális szükségleteire, más igényeket elégít ki, más megoldást kínál. A kiscsoportos oktatás pedig extra motivációt nyújt, közösséget ad, hiszen tudjuk, hogy a gyermekeknek érzelmi motiváció kell a lelkes és hatékony tanuláshoz. Erre pedig jobb megoldás aligha létezik, mint a kortárs csoportok.
Mindenképpen helye van itt minden családnak, csemetének, akik külföldön élve szeretnének egy magyar iskolában tanulni helyfüggetlenül, hogy miközben tanulják a magyar nyelv helyes használatát és kultúránkkal ismerkednek, hasonló sorsú és helyzetű társaikkal együtt tudják
megélni ezeket a pillanatokat, egy közösség tagjai lehessenek. A gyermekek világa így elképesztően szélesre tágul, hiszen mindenki hoz magával közülük valamit, ami a más országokban élő társaiknak újdonság. Mindezt magyarul megélve, magyarul tapasztalva, gondolva, elbeszélve.
– Körvonalazódik már egy esetleges jövőkép a fejedben, hová tud mindez még továbbfejlődni?
– Jövőkép mindig van, és mindig messzire mutat. Nagy baj lenne, ha nem így lenne. A jelen alakításához is fontosak a nagy és hosszútávú tervek, a jövő látomásai. Persze a stratégiai tervezés szakaszait rövid, közép és hosszútávú tervekre kell bontani, hogy ne váljon az egész „felhővelővé”, túlbonyolított és végül terméketlenné váló bölcsészkedéssé. Az elsődleges célunk rövidebb távon az, hogy a lehető legtöbb családhoz eljussunk, akik minket keresnek. Egyelőre még szinte semmit nem fektettünk a hírünk terjesztésébe, noha ez is nagyon fontos lenne. A havi tandíjas modellünk szélesebb rétegek számára is elérhetővé teszi a részvételt, hiszen egyrészt a tandíj a többség számára kigazdálkodható és kalkulálható, másrészt pedig az odajutás anyagi és időbeni költségei az online modellel megspórolhatók. Az egyetlen, ami még hiányzik, az a szélesebb körben történő láthatóvá válásunk. Ha ez megtörtént, lépésről lépésre fogjuk kibontakoztatni a millió tervünket, amik mind az iskola bővítéséhez köthetők.
Középtávon szeretnénk több elhivatott kollégát, akik értékeinkben osztozni tudnak, és a koncepciónkat szívvel-lélekkel fel tudják vállalni. Fontos számunkra, hogy tanáraink mindannyian minősített, diplomás szakemberek legyenek. A kollégák felvételénél preferáljuk azokat, akiknek munkásságát elsőkézből ismerjük és évek óta figyelemmel kísérjük.
A távlati terveket sem fedi homály: szeretnénk nagyobb kínálatot a kurzusok közt, ezek között pedig a kisebbek számára is megnyitni a Tanoda kapuit. Szeretnénk felvenni a kapcsolatot a koncepciónkba illeszkedő iskolákkal, szervezetekkel, közösségekkel, és a kölcsönös szimpátia esetén szoros együttműködést kialakítani. A távolabbi jövőben tervezünk fizikai jelenléttel működő saját akkreditált iskolát nyitni, mind Magyarországon, mind külföldi helyszíneken. Még később ezt bővíteni, az óvodától az érettségiig kísérve azokat a diákokat és családjukat, akik a kezünkbe helyezték a bizalmukat. Ilyen iskolák egyébként már léteznek külföldön élő német gyermekeknek is,
csak más koncepcióban működnek, de sokat lehet tanulni a példájukból.
– Mit javasolsz azoknak, akik most gondolkoznak a külföldre költözésben? Hogyan álljanak neki, mire számítsanak, mik azok a dolgok, amiket esetleg ma már te is másképp csinálnál? Egyáltalán kinek való?
– Pont ezekre a kérdésekre válaszolva írtam tavaly egy könyvet, amit már csak ki kellene adnom, de jelenleg nem ez a prioritás. Ez is jelzi, hogy erre a témára lehetetlen egy interjúkérdés keretein belül kielégítő választ adni. Kiváltképp azért, mert rengeteg gyakorlati, illetve pszichológiai, elvontabb vetülete van, ami nagyon árnyalttá teszi a képet. Az élethelyzetek is mások. Ha költözik a család többi része is, esetleg nagyszülő, testvér, egész más a helyzet, mintha csak a szülők a gyermekkel, egy pár gyermek nélkül vagy esetleg egyedül vág neki valaki az útnak. Az egzisztenciális háttér is döntő, és még az is, ha relokációs segítséggel, például cégen belüli másik pozícióval társul a költözés. Mindenesetre a lépés egyaránt kíván hatalmas óvatosságot és racionális megfontolást, valamint épp az ellenkezőjét is: néha merni kell a lehetetlent is megkísérelni ahhoz, hogy az ember a terveit, álmait követhesse. Alapszabály, hogy gyermekkel az élet más, ott a racionális megfontolás és az óvatosság kell, hogy a főszerepet játssza. Mielőtt útnak indulunk, fontos reálisan látni a célország valóságát, mert ilyenkor, mint egy új szerelemben, sokszor a várt előnyök és a vágyak kivetítése elnyomja az érem másik oldalának alapos vizsgálatát. Ilyen az emberi természet, ez a tulajdonság pedig sok csalódás okozója lehet. Feltétlenül vegyük figyelembe a lelki megközelítést is az anyagi tervezés és remények mellett, mert ezek sokszor erősebben befolyásolják a mindennapokat, mint a pénzügyi tényezők.
– Egyre többen költöznek haza. Ti hogyan tervezitek a jövőt? Milyen kalandok vannak még a bakancslistátokon?
– Magam igyekszem a régi nagypolgári családok hagyományait a gyermekeimnek továbbadni, ennek szellemében sokat utazni, de nem nyaralóként, hanem elvegyülve, szerényen, a társadalmak mélystruktúráját megértve és megélve, és a lehető legjobb oktatást biztosítani nekik. Széchenyi és kora nagyjai fiatal koruktól otthonosan mozogtak számos európai világvárosban, műveltségük mai szemmel is óriási és szerteágazó volt, több nyelven beszéltek és olvastak. Mindenhonnan összegyűjtötték a tudást és a tapasztalatot, amit utána a közösségük, illetve a hazájuk javára fordítottak. Nekem ez egy szimpatikus forgatókönyv. Nekem ez egy szimpatikus forgatókönyv. Egyszer mi is szeretnénk hazatérni, de előtte még feladatom van a diaszpóra magyarságában, ebben biztos vagyok. Ez a feladat legalább annyira szép és fontos, mint az egyetemi hallgatók nevelése és tanítása volt annyi éven át, amit fiatal fejjel a világ legnagyobb dicsőségeként és szolgálataként éltem meg. Most más utat és elhívást kaptam, ezt örömmel és töretlen lelkesedéssel fogadom el.
– Mit gondolsz, mit ad/adott mindez a gyermekeiteknek, ami a javukra fog válni az életükben?
– A gyermekeink egészen határozottan magyarként definiálják magukat. Olyan magyarokként, akik most éppen Németországban laknak, de otthon vannak egy másik ország nagyvárosában is, ahol sok időt töltünk. Nagyon jól érzik magukat a hegyi falunkban, rengeteg szociális kapcsolattal, tökéletes németséggel itt is megtalálták a helyüket. Már önmagában ez is olyan tapasztalat a korai szocializáció során, amit ha sikerül sérülésmentesen abszolválni, rengeteget ad majd a későbbiekben a személyiségükhöz, az önértékelésükhöz, a világnézetükhöz.
A nyelvtudást, mint előnyt, meg sem kell említenem, annyira alapvető. A kulturális tapasztalatok ugyanúgy.
Inkább az alkalmazkodó képességet szeretném kiemelni: ezt elképesztő módon edzi az, ha a gyermeknek gyakran újabb „szcenáriókban“ kell feltalálnia magát, például canarió gyerekekkel tud csak játszani a szigeteken töltött hónapokban, különben unatkozik, de nem tud spanyolul. Ilyenkor a gyermek eredendő és teljesen természetes óvatosságát, tartózkodását felülírja a társaság iránti vágy, és csodák csodájára megy a kommunikáció és a közös játék. Egy egészen más kultúrában, közös nyelv híján is. Utazásaink során a gyermekek látják, hogyan élnek más, hagyományosabb társadalmak gyermekei, ismerkednek az ízekkel, a napirenddel. Látják, hogy máshol másképp állnak a csillagképek a nagy hegyek éjjeli fekete egén, mégis ugyanaz a Hold és Göncölszekér tekint ránk, mint itt, Németországban, 6000 kilométerrel távolabb. Régi kultúrák nyomaiban járnak, tapasztalják, hogy eleink még akár a mai embereknél is nagyobb tudás birtokában voltak, látják emlékeiket, szent helyeiket, amit a kezükkel építettek dinamikus naptárnak, hogy a Nap és a Hold járásából aztán kiolvashassák, hogy mikor kell vetni, betakarítani, vagy behúzódni a barlanglakásaikba. Olyan elképesztő társadalmi ismeretanyagra és tapasztalatra tesznek szert, ami nem csak
magabiztosságot és széles látókört, hanem hihetetlen érzelmi flexibilitást is ajándékoz nekik. Megtanulták, hogy minden idegen és új helyzet számos új élményt, lehetőséget és kalandot tartogat nekik. Mindemellett kellően óvatosak akkor, amikor kell, mert sokat látnak a világból, sokféle díszletben.
Az ilyesféle tapasztalatszerzés és empirikus tanulás kiváló módszer, feltéve, ha nem vezet önértelmezési zavarokhoz, ezen keresztül pedig érzelmi labilitáshoz, identitás- és talajvesztéshez. Nyilvánvaló, hogy ezen pedagógiai munka oroszlánrészét a szülők viszik véghez, így elsősorban rajtuk múlik, mit tudnak kihozni a helyzetből, nem az iskolán. Mi támogatni tudjuk őket ebben a munkában, teljes erőbedobással, magas képzettségünk és évtizedes tapasztalatunk összes tudását a gyermekeik szolgálatába állítva. De úgy hiszem, hogy a hozzánk forduló szülők gyermekei már eleve olyan családokból érkeznek, ahol a fentiekkel a szülők tisztában vannak, és komoly energiákat is fektetnek a nevelés ezen területébe.
