Ezrek kísérték utolsó útjára Brigitte Bardot-t Saint-Tropez-ban szerdán. A város ikonikus temploma, a Notre-Dame de l’Assomption és a tengerparti temető között gyászmenet, élő televíziós közvetítés, kivetítők és vastaps kísérte „BB” rattannal borított koporsóját. A nőét, aki az 50–60-as évek szexszimbólumából lett az állatok megszállott védelmezője.
A gyászszertartás elején a koporsót Bardot egyetlen fia, Nicolas-Jacques Charrier fogadta a templom előtt. Kettejük kapcsolata egész életükben ellentmondásos, távolságtartó volt, így már önmagában jelképes pillanatnak számított, hogy ott állt a lépcső tetején, miközben az egész világsajtó őt figyelte. A konvoj a szűk utcákon és a kikötőn haladt át, a járdákon állók tapssal búcsúztak a várost világhírűvé tevő színésznőtől.
A templomba csak az alapítvány által meghívottak léphettek be. A padsorokban ott ült Mireille Mathieu, Paul Belmondo (Jean-Paul Belmondo fia), a legendás bálnavédő aktivista Paul Watson és Marine Le Pen is. A francia államot Aurore Bergé, a nemek közötti egyenlőségért felelős miniszteri küldött képviselte, Emmanuel Macron és felesége pedig koszorút küldött annak ellenére, hogy Bardot életében többször is nyíltan bírálta az elnököt.
Egyetlen szó a koszorún: „Anyának”
Nicolas-Jacques Charrier hosszú évek óta Oslóban él lányaival és unokáival, és sokáig kérdéses volt, egyáltalán eljön-e anyja temetésére. Bardot mindig őszintén beszélt arról, hogy nem volt anyatípus: fiát valójában az apjára, Jacques Charrier színészre bízta, ő maga pedig a filmek, majd később az állatvédelem világába menekült.
Talán ezért volt annyira erős kép, ahogy a most 65 éves férfi egy mimózavirágokból font koszorút helyezett a koporsóra, rajta mindössze egyetlen szóval: „Anyának”. Nem volt hosszú búcsúbeszéd, sem drámai gesztus, csak ez a nagyon egyszerű, nagyon egyértelmű mondat, ami mintha évtizedes nehezteléseket és elengedéseket sűrített volna magába.
A templomban elhangzott Mijanou, Bardot Los Angelesben élő húgának üzenete is, aki egészségi okok miatt nem tudott elutazni. „Érzem örömteli és boldog jelenlétedet. Kérlek, maradj velem, amíg csatlakozom hozzád!” – írta, mintha a nagy nyilvános búcsú közepébe egy egészen intim, családi hang csúszott volna be.
Zene, amely végigkísérte az életét
A koporsót Vincenzo Bellini Norma című operájának leghíresebb áriája, a Casta Diva kíséretében vitték be a templomba, Maria Callas felvételéről. A meleg színekkel festett, barokk templomtérben, a sztár nagyméretű portréja előtt a zene pontosan azt a nagyvilági, mégis tragikus hangulatot hozta, amely az egész Bardot-mítoszt körbelengi.
Később felcsendült a Panis Angelicus Mireille Mathieu előadásában, majd Chico és a Gipsy Kings is játszottak. Ők évtizedek óta lelki testvérüknek tekintették Bardot-t. A dalok hangsúlyosan nem a vörös szőnyeges sztár Bardot zenéi voltak, hanem inkább egy idős asszonyé, aki az élet végén visszaért a mediterrán, dél-francia gyökereihez.
Bardot kifejezett kívánsága volt, hogy a búcsúztatás mentes legyen minden túlzástól: egyszerű szertartást kért, rusztikus, színes virágokkal, szűkített vendéglistával, amelyet családja és állatvédő alapítványa állított össze. Az alapítvány szóvivői már a temetés előtt hangsúlyozták, hogy az esemény nem nemzeti parádé, hanem egy asszony búcsúja, akinek az állatvédelem lett élete utolsó nagy szerepe.
A filmvászontól az állatmenhelyekig
Brigitte Bardot már negyvenéves kora előtt hátat fordított a filmnek, és teljes erővel az állatok védelmének szentelte az életét. 1986-ban hozta létre a róla elnevezett alapítványt, amely a vágóhidak gyakorlatától a cirkuszi vadállat-szerepeltetésen át a bálnavadászatig számtalan ügyben vált hangos, nemzetközi szereplővé.
Utolsó éveit is a La Madrague nevű, egykori halásztanyából kialakított házában töltötte Saint-Tropez mellett, állatai között. Férje, Bernard d’Ormale a Paris Match-nek adott interjúban árulta el, hogy Bardot rákbetegséggel küzdött, amely miatt két nagyobb műtéten is átesett. Jól viselte a beavatkozásokat, de a hátfájdalmak idővel elviselhetetlenné váltak, és teljesen kimerítették. „Néha azt mondta: elegem van, el akarok menni” – idézte fel a férj.
D’Ormale szerint Bardot az utolsó pillanatig vissza akart térni La Madrague-ba, és végül valóban ott halt meg, ahová egész életében visszavágyott: a tengerre néző házban, állatai között. „Hajnalig fogtam a kezét, amikor elment” – mondta, hozzátéve, hogy az arcán „békesség és nyugalom” látszott, sőt, úgy vélte, felesége újra olyan szép volt, mint fiatal korában.
Tengerre néző nyughely
Bardot sokáig arról beszélt, hogy La Madrague kertjében szeretne nyugodni, de évekkel ezelőtt belátta: ez kezelhetetlen terhet róna a kisvárosra. Bernard d’Ormale emlékeztetett rá, hogy a házhoz vezető keskeny tengerparti ösvény egyszerűen nem bírná el a zarándoklatként odatóduló turisták tömegét. Így fogadta el, hogy inkább a Saint-Tropez-i tengerparti temető családi kriptájába temessék szülei mellé, akiket rajongásig szeretett.
A templomból fehér halottaskocsi vitte a koporsót a Citadella lábánál fekvő tengerparti temetőbe. A kripta a Földközi-tengerre néz, alig pár száz méterre La Madrague-tól. Itt nyugszik már első férje, Roger Vadim is, aki annak idején felfedezte Bardot-t a világ számára, és akivel együtt teremtették meg azt a filmtörténeti ikonképet, amely generációkon át hatott a nőideálra és a divatra.
Mostantól ebben a családi sírban, a tenger fölé magasodó kőfalak mögött pihen Brigitte Bardot is. A ház, a La Madrague kertjében játszó állatok, a kikötői kávézók, a filmek és a botrányok mind mögötte maradtak, Saint-Tropez viszont soha nem szabadul már attól az arctól, amely egyszerre volt szimbóluma a szabadságnak, a női erotikának és az állatokért vívott, makacs, évtizedes küzdelemnek.
