Játszmák az emberi kapcsolatokban: Miért tesszük és hogyan lépjünk ki belőlük?

A hétköznapi ember azt gondolja, hogy játszmák a felnőttek között inkább a párkapcsolatokon belül jelentkeznek. Ami részben igaz is. Ám igazából minden emberi kapcsolatunkban játszmázunk. Sőt ezt a hét minden napjában meg is tesszük rendszeresen, mégpedig úgy, hogy észre sem vesszük. Takács Viktória, érzelmi intelligencia és személyiségfejlesztő írása.

A játszma a legegyszerűbb hétköznapi megfogalmazásban annyit jelent, hogy az egyén nem meri nyilvánosságra hozni, mit is szeretne, ezért ezt kerülő úton hozza a másik fél tudtára, ezzel rákényszerítve őt akarata teljesitésére. A végén mindkét résztvevő rossz érzésekkel zárja a beszélgetést. Hívhatjuk hamis vagy nem őszinte kommunikációnak, hiszen játszmázásaink során pont a lényeget rejthetjük el a másik elől: saját szükségleteinket, érzéseinket, igazi énünket. Hogy miért jó ez nekünk? A későbbiekben kiderül.

Mi kell a játszmához, avagy mi a pszichológiai háttér?

A játszmát elsősorban két fél interakciója teszi lehetővé. Eric Berne kutatója és szakértője a témának, abból indult ki a játszmaelemzésnél, hogy az ember társas lény és életben maradása múlhat azon, hogy társas érintkezésekbe lépjen más embertársakkal. Ezeket a társas érintkezési formákat nevezte el tranzakciónak. A játszma is egyike a Berne által meghatározott társas érintkezési formáknak, avagy tranzakcióknak.

A játszmáknál különböző szerepek, ún. énállapotok között váltakoztatjuk reakcióinkat, viselkedési formáinkat, beszédstílusunkat. Szülői énállapotunkban akkor vagyunk, ha ugyanúgy reagálunk, mint ahogyan szüleink tették, mikor mi még gyerekek voltunk. Beszélgetéseinkben kioktatjuk, kritizáljuk a másikat, megmondjuk, mit és hogyan kellene szerintünk tennie. Gyermek énállapotunkban akkor vagyunk, ha megsértődünk, ha nem az történik, amit mi szerettünk volna. Dacolunk, rivalizálunk és ellenkezünk. Reakcióinkban a belső kicsi énünk hiányai kelnek életre.

Van egy harmadik énállapot is, a felnőtt. Ilyenkor képesek vagyunk reálisan látni a helyzetünket, nem hagyjuk, hogy érzelmeink vegyék át reakcióink felett az irányítást. Megoldásorientáltan kommunikálunk.

Miért játszmázunk?

Tulajdonképpen azért, hogy nyerjünk. A játszmába azért csábító belépni mindkét félnek, mert ott a lehetőség arra, hogy megmutassuk, nekünk van igazunk. Az igazunk védelme persze egy alapvető tanult viselkedés, amivel saját egónkat, önbecsülésünket próbáljuk megerősíteni. Na, meg elfedni vele saját gyengeségeinket, szégyenletes oldalainkat, melyek saját megítélésünk szerint elfogadhatatlanok.

Intimitáspótlék

A játszma tökéletes pótléka az intim, őszinte kapcsolatoknak. Valójában minden ember alapvető vágya kapcsolataiban az intimitás elérése. De miért is jó nekünk embereknek intimitás nélkül élni? Sajnos az intimitás, mint „képesség” nagyon keveseknek adatott meg részben azért, mert kevés családi működésben fellelhető a valódi intimitás léte, amit a későbbi generáció átvehetett volna.

A világunk működése is pont az intimitás ellen dolgozik. Azt üzeni: „Rejtsd el a valódi érzéseid, maradj tényszerű, és racionális!”. Az önérvényesítést az egó kiterjesztésével teszi egyenlővé. Azt a felfogást erősíti tévesen, hogy ha érvényesíted az igazad, akkor majd hatalmad lesz a többi ember felett.

Egyik kedvenc mondatom szeretett tanáromtól, L.Stipkovits Erikától: „Aki igazát keresi, az a legfontosabbat veszíti, a kapcsolatait.” És mint tudjuk, a kapcsolatainkban sérülünk, de ott tudunk leginkább gyógyulni is.

Mindenkinek van egy előre meghatározott forgatókönyve

Minden játszmának előre bejósolható kimenetele van. Ezt onnan tudjuk, hogy mindig ugyanazt érezzük minden játszma végén. Például: „már megint ugyanazt élem meg, mint a múltkor, hogy semmibe néznek az emberek”. Sorskönyvünk már egészen fogantatásunktól íródik. Leginkább családi és tranzgenerációs mintázataink azok, amelyek az előre „megírt” forgatókönyvünket befolyásolják. Belefoglalódik például az is, hogy a játszmákban melyik szerepet töltsük be leggyakrabban: áldozat, tettes vagy megmentő.

Te melyik szereplő vagy a játszmában?

Az áldozat a játszma során az, aki megsértődik és passzív agresszív magatartással bünteti a tettest. Aki az áldozat szerepben van a konfliktusaiban, az sosem vállalja a felelőséget saját magáért, és mindenért a másikat hibáztatja. Folyton panaszkodik és sajnáltatja magát. Tudattalan működésében azért választja az őszinte kommunikáció helyett a játszmát, mert nem lát rá saját érzéseire és a mögötte megbúvó kimondatlan szükségleteire.

A tettes a másik oldalon van. Ő az agresszív magatartást képviseli a játszmában. Rá is jellemző a felelőségáthárítás és a vádaskodás. A játszmában ő az aki, mindig dühös, amit a szorongása helyett érez. A tettes képes szükségleteit előtérbe helyezni és konfrontálódni.

A harmadik szereplő a megmentő, aki mindig siet szegény áldozatot megmenteni szenvedéseitől. Mindegyik szereplő tudattalanul és sorskönyvének megfelelően vállalja saját pozícióját a játszmában. A három szereplő közül egyik sem képes valódi együttérzés megélésére, sem őszintén beszélni saját vágyairól a másiknak, ami segíthetne kijutni a játszmákból.

Eric Berne – Emberi játszmák

Milyen játszmák vannak?

Eric Berne az Emberi játszmák című könyvében összegyűjtötte, milyen fő kategóriái léteznek a játszmáknak, és azon belül is, melyek fordulnak elő leggyakrabban az emberi kapcsolatokban. Fontos lehet ezekkel megismertetni magunkat, hiszen segíthetnek felismerni saját kapcsolatainkban is gyakorta alkalmazott játszmáinkat.

„Segíts, megfulladok!”

Ez egy gyakori játszma munkahelyeken vagy más együttműködési helyzetekben. Az illető szándékosan olyan helyzetet teremt, amelyben mások kénytelenek közbelépni, hogy segítsenek neki megoldani a problémát. Például egy alkalmazott ismételten elmulasztja a határidőt, és ezzel másokat arra kényszerít, hogy beavatkozzanak és helyette elvégezzék a munkát. Az ilyen játszma célja a figyelem és a másoktól való elismerés kivívása, miközben a felelősséget áttolják a környezetre.

„Szegény én!”

Ez egy tipikus áldozatjátszma, ahol valaki folyamatosan sajnáltatja magát, hogy elnyerje mások együttérzését vagy figyelmét. Például: „Nekem soha nincs szerencsém az életben, mindig csak rossz dolgok történnek velem.” Ez a játszma gyakran rejtett figyelemigényre épül.

„Igen, de…”

Ez a játszma jellemző lehet baráti kapcsolatokban vagy csoportmunkában. Az egyik fél minden javaslatra talál egy kifogást, hogy miért nem működhet: „Igen, jó ötlet, de ez nálam úgysem fog menni, mert…” Ezáltal a játszma eltereli a fókuszt a valódi megoldásokról, és a másik fél frusztrációjához vezethet.

„Ha te nem lennél…”

Ez a játszma gyakran jelenik meg párkapcsolatokban. A résztvevők burkoltan a másikat hibáztatják saját boldogtalanságukért vagy sikertelenségükért, például: „Ha te nem lennél ilyen figyelmetlen, akkor sokkal boldogabb lehetnék.” Ez a játszma a felelősség áthárítására épül, és hosszú távon eltávolítja egymástól a feleket.

Hogyan lépjünk ki a játszmákból?

A játszmákból való kilépéshez fontos felismerni kapcsolódásainkban a már fentebb említett, éppen aktuális énállapotunkat. A cél, hogy a racionális felnőtt énállapotunkat tudjuk aktivizálni a konfliktusainkban. Ez persze rendszeres gyakorlással, reakcióink felülvizsgálásával, tudatosításával, önismeret fejlesztéssel elsajátítható.

Közelebb vihet az őszintébb kommunikációhoz az asszertív kommunikáció elsajátítása, ami magába foglal egy olyan kommunikációs módozatot, amellyel megtanulhatunk a másikra mutogatás helyett saját érzéseinkről beszélni, és indulatok helyett megoldásközpontúan közelíteni egy konfliktushelyzethez.

A játszmák nagyon meg tudják keseríteni a mindennapi kapcsolatainkat, de önismereti munkával, érzéseink megfigyelésével, tudatosításával, kommunikációnk megváltoztatásával átírhatóak az örökösen ismétlődő forgatókönyveink. Szerencsére személyiségünk egész életünkön keresztül fejleszthető, ami melegágya egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb életnek.