Ha ma valaki azt mondaná egy kocsmában, hogy „én gyalog hazamegyek Chiléből Angliába”, valószínűleg mindenki jót nevetne rajta, koccintana, aztán elfelejtené a sztorit. Karl Bushby viszont nem felejtette el.
1998. november 1-jén Punta Arenasból, Dél-Amerika legdélibb pontjáról elindult, hogy gyalog, járművek nélkül járja körbe a Földet, és csak akkor tegye be újra a lábát angliai otthonába, ha oda is gyalog érkezik. Több mint 27 év, 50–56 ezer kilométer, sivatagok, jégtáblák, dzsungelek, börtön, vízumháborúk és egy frissen felfedezett TikTok-világ után most már Európában, Magyarországon halad át hazafelé.
Egy bárpultnál született életre szóló fogadalom
A történet nem egy hegymászó-bázistáborban, hanem egy bárban kezdődött. A fiatal brit ejtőernyős, Karl Bushby Punta Arenasban ült egy bajtársával, és arról beszélgettek, meddig juthat el az ember pusztán a saját lábán. Egy ponton egyszerűen kimondta: hazáig fog sétálni, Angliáig.
Az ötlet nem a semmiből jött. Bushby katonacsaládból származik, 12 évig szolgált a brit hadsereg 3. ejtőernyős zászlóaljánál. A seregben állandó kérdés volt, meddig bírja a test, meddig tart a fej: milyen messzire lehet eljutni csak gyalog, csak akarattal.
A fogadás másnap reggelre döntéssé vált. Karl térképet vett elő, húzott egy képzeletbeli vonalat Dél-Amerika déli csücskétől Alaszkán és Szibérián át egészen Európáig és Angliáig. A számításai szerint 12 év, kb. 50 ezer kilométer és 25 ország lesz a „kis séta”. Ma már tudjuk: az út hosszabb, keményebb és jóval kiszámíthatatlanabb lett, mint ahogy egy huszonkilenc éves ejtőernyős valaha elképzelte.
Bushby a Goliath Expedition (Góliát-expedíció) névre keresztelte a vállalkozást, és két szabályt tett le, amiből azóta sem enged:
- előre soha nem használhat semmilyen járművet, se autót, se buszt, se vonatot, se lovat, se biciklit;
- addig nem lépheti át otthona küszöbét, amíg oda gyalog nem érkezik meg.
Ez nem „csak egy nagy túra”. Ez egy életté vált fogadalom.
Patagónia, Atacama és a világ legveszélyesebb dzsungele
Az első évek a túlélésről szóltak. Karl egy hátizsákkal, 500 dollárral és rengeteg naivitással vágott bele. Aludt, ahol tudott: sátorban, út menti kunyhókban, idegenek kanapéján, kamionosok kegyéből. Ételt a benzinkutaknál, a sofőrök adományaiból, a „talált tárgyak” közül szerzett. A napi 30 kilométeres tempót még így is tartotta.
Patagónia szeles, üres tájai, az Andok hágói, az Atacama-sivatag holdbéli világa után jött az egyik legkeményebb szakasz: a Darién-rés. Ez a Panama és Kolumbia közé ékelődött dzsungel, ahol nincs út, alig van állam, és annál több gerillacsapat, csempész és fegyveres banda. Nem véletlenül hívják a világ egyik legveszélyesebb „fehér foltjának”.
Bushby apjával konzultálva katonai szemlélettel közelítette meg a terepet: úgy mozgott, mintha ellenséges vonalak mögött lenne. Rejtőzött, csendben haladt, a kiképzésére hagyatkozott. 2001-ben gyalog, járművek és csónak nélkül kelt át a Darién Gapen. Ezt a világrekordgyanús bravúrt ma is csak néhány név viseli.
Amikor innen észak felé fordult, már senki sem legyintett, hogy „ez a srác úgyis hazamegy pár hónap múlva”.
Jégtáblákon át Oroszországig és 57 nap börtön
A Goliath Expedition legdrámaibb fejezete szinte minden beszámolóban ugyanott kezdődik: a Bering-szorosnál.
2006-ban Bushby újra összeállt régi útitársával, Dimitri Kiefferrel, és nekivágtak annak, amit sokan lehetetlennek tartottak: gyalog akarták átszelni a Bering-szorost, Alaszkából Oroszországba, sodródó jégtáblákon egyensúlyozva.
A jég folyamatosan mozgott, repedt, hullott szét alattuk. Időnként a nyílt víz felé sodródtak, miközben mínuszokban, szélben, kimerülten próbáltak előre haladni. A modern felfedezők egyik legritkább vállalkozása volt ez: ma is nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy gyalog keltek át a Bering-szoroson.
A túlparton aztán jött a kijózanító valóság. Mivel nem hivatalos határátkelőn érkeztek Oroszországba, a hatóságok őrizetbe vették őket. Bushby 57 napot töltött fogdákban és börtöncellában, mire végül szabadon engedték, ám később öt évre ki is tiltották Oroszországból.
Ez a tiltás majdnem derékba törte az expedíciót: a tervezett útvonal közepén egyszer csak ott állt egy hatalmas, politikai fal.
Vízumharcok, válságok, világjárvány – Amikor nem a természet a legnagyobb akadály
Karl Bushby útja nem „csak” fizikai próbatétel. A modern világ adminisztrációs dzsungele legalább olyan kemény, mint a Darién.
A 2008-as pénzügyi válság, a szponzorok visszalépése, a koronavírus-járvány, majd az egyre bonyolultabb vízumrendszerek és háborúk mind évekre lelassították vagy megakasztották az utat. Oroszország vízumtilalmát például úgy próbálta megtörni, hogy Amerikában is gyalog kezdett el „lobbizni”: Los Angelestől a washingtoni orosz nagykövetségig sétált, hogy személyesen érveljen az ügye mellett.
A Kaszpi-tenger átkeléséhez pedig új szintre kellett emelnie a „gyalog is, úszva is hazatérek” mottót.
2024 nyarán Kazahsztánból indulva 288 kilométert úszott végig a Kaszpi-tengeren, 31–32 nap alatt, napi két háromórás úszóetappal, éjszaka kísérőhajókon pihenve. Vele tartott egy társa, Angela Maxwell és két azeri profi úszó is.
Innen Azerbajdzsánba érkezett, majd a Kaukázuson át jutott el Törökországba, újabb vízumcivakodások, ki- és belépegetések, várakozások kíséretében.
– Indulás: 1998. november 1., Punta Arenas, Chile.
– Tervezett táv: kb. 35 ezer mérföld (több mint 56 ezer km).
– Eddigi valós táv: 47–56 ezer km között, forrástól függően, 25+ országon át.
– Időtáv: 27–28 év folyamatos, megszakítás nélküli gyaloglás (kényszerszünetekkel, de vissza nem lépve).
A számok mögött persze ott van minden, amiről egy koordináta vagy kilométerszám nem mesél: magányos éjszakák, végtelennek tűnő országutak, kulturális sokkok, egymás után változó politikai rendszerek, öt-tíz évente teljesen kicserélődő technológiai környezet. Amikor elindult, a TikTok még gondolat sem volt, a mobilnet luxusnak számított. Ma több százezren követik a videóit, miközben ő maga is tanulja, hogyan kell együtt élni azzal, hogy hirtelen „mindenki látja”.
„Törökország csodás volt”, és innen már Európa a végső szakasz
2025 februárjában a grúz–török határon, a Sarp határátkelőn lépett be Törökországba. Keletről nyugatra szelte át az országot, érintve a Fekete-tenger partvidékét, majd Isztambulnál átjutott a Boszporuszon, „utoljára” lépve át Ázsiából Európába.
Törökországról úgy nyilatkozott: „csodálatos ország, csodálatos emberekkel; ennél jobb embereket aligha ismerhet az ember.”
Innentől már a „hazai pályához” vezető útvonal: Bulgária, Románia, Magyarország, Ausztria, Németország, Franciaország, majd végül az Egyesült Királyság.
Magyarország: Egy esős nap és egy telt házas fesztivál
2025 őszén Karl Bushby belépett Magyarországra, és a hazai sajtó azonnal lecsapott a történetére. Magyar cikkek és riportok számoltak be róla, hogy már több mint 47 ezer kilométerrel a lábában gyalogolt be az országba, majd a Járatlan Utakon Fesztivál vendégeként Budapestre is megérkezett, ahol a közönségnek mesélt a Góliát-expedícióról.
A beszámolók szerint a legnagyobb kihívás már nem is a fizikai fáradtság, hanem a monotónia és a magány kezelése volt: napokig nem változó sivatagi tájak, végtelen arktiszi fehérség, országutak, ahol csak a gondolatok társak. Azt mondja, az egész út arról szólt, hogy hogyan maradj mentálisan egyben, amikor a világ körülötted és benned is állandóan átalakul.
„Nem az a kérdés, hogy bírja-e a lábam. Hanem hogy mit kezdek azzal, ha hazaérek.”
Talán ez a mondat foglalja össze legjobban, miről szól ma Karl Bushby útja. A fizikai kihívást – fájó lábakkal, sérülésekkel, fagyással, hőgutával – valahogy mindig megoldotta. De már rég nem az a kérdés, hogy odaér-e. Hanem az, hogyan fogja elviselni, amikor hirtelen vége lesz.
A terve az, hogy a hazatérés után egy másik szenvedélyének szenteli magát: a tudományos gondolkodás népszerűsítésének, az emberek „tudományhoz való közelítésének”. Egy extrém, húszvalahány éves kihívás után újabb nagy feladatot keres, hogy ne üres térben találja magát, amikor végre becsukja maga mögött az otthona ajtaját.
Miért hat ránk ennyire egy idegen férfi gyaloglása?
Miért olvassuk tátott szájjal egy olyan ember történetét, aki 27 éve gyakorlatilag csak megy előre?
Talán azért, mert nagyon kevesen engedhetjük meg magunknak, hogy egyetlen dolognak szenteljük az életünket, ő viszont megtette.
Talán azért, mert egy olyan korban, ahol minden gyors, digitális és „instant”, van valaki, aki még mindig a saját lábára és a saját döntésére támaszkodik.
És azért is, mert a Goliath Expedition egyszerre brutálisan egyszerű és felfoghatatlanul nagy: hazasétálni. Nem repülni, nem hazaugrani, hanem lépésről lépésre megrajzolni a Föld körvonalát, egészen a saját háza küszöbéig.
Ha minden a tervei szerint alakul, 2026 őszén ér célba. Ott áll majd a ház előtt, ahonnan elindult, csak épp közben felnőtt, megöregedett, és szó szerint körbejárta a világot.
Hogy utána mi jön, azt még ő sem tudja. De egy biztos: nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy az életük legnagyobb ígéretét ennyire következetesen betartották. És talán ez az a gondolat, ami miatt jó egy kicsit „vele menni”, legalább fejben, innen, a kanapéról.
